Hát nem is tudom. Motiváció, az aztán van elég. Kívül-belül. Szerintem például a legfőbb motiváció az, hogy az élet alapvetően szép. Szép, mert az embernek van itt valami dolga, feladata, és ez nagyon jó dolog. Hogy semmi sem hiábavaló.

Szép, mert őseink feltalálták a komlólevet, a komlólé köré kocsmákat építettek, a kocsmákat vendégek népesítik be, a vendégeket pedig motiválja a komlólé, és ez a motiváció ezernyi más, további, legtöbbször életközeli cselekedetre serkent minden tisztességes serisszát.

Szép, mert van szerelem és van barátság, és vannak emlékek szerelmekről és barátokról, és ezek az emlékek szépen-lassan összeállnak bennünk, mint egy hatalmas mozaikkép, és aztán jönnek új szerelmek és új barátok, szóval ez az egész körforgás, amit létnek nevezünk, és a részekből összeállt egész mindig több, mint az egyes részek külön-külön, és ez a holisztika ugyancsak kedvenc motivációim egyike... Olyan ez, mint amikor a sörhabból és a sörgyöngyökből összeáll a sörfolyadék, múltból és jövőből a jelen, és azok a legszebb pillanatok, amikor ezt a jelent kortyoljuk önfeledten...

Szép, mert azért hagytunk még magunk körül némi természetet is, erdőket, mezőket, és az erdőkben nagyon jó sétálgatni, sőt még gombák is nőnek, és ezek a gombák arra motiválják az embert, hogy a séta és a friss levegő mellett mást is élvezzen az erdőt járva, kis fonott kosárral kezében, a minap például a kisházhoz közeli erdőszélen teleszedtem a kosaramat piruló galócával, amelyet a cseh népnyelv a „konyha gyöngyszemének” becéz, és valóban a legízletesebb gombák egyike! Azt azért tudni kell róla, hogy összetéveszthető a gyilkos galócával, így kevesen gyűjtik... A csehek amúgyis a világ élenjáró gombászai közé tartoznak, így nem csoda, ha itt élve magam is késztetést éreztem némi alapvető tudás elsajátítására e téren...

A hobbi gyökere nyilvánvalóan a kirándulás, a természetjárás itteni, már-már egészségtelen méreteket öltő divatjából eredeztethető, ám idővel teljesen önálló műfajjá nemesedett. Azt hiszem, túlzás nélkül nevezhetjük ezt a szokást a cseh kispolgárok élsportjának, annak minden nagy- és kisszerű értelmét hozzágondolva.


Azt mi magyarok is tudjuk, hogy e sport bizony csöppet sem veszélytelen - ám tisztában kell lennünk azzal is, hogy a (kis-)polgár sem szívesen nélkülözi életéből a kockázatvállalást. Eső után erdőszéleken, domboldalakban apró hangyákként mászkálnak az emberek, az utak szélén autók tucatjai parkolnak mindenütt. A sport szabályai egyszerűek: kosarunkba a megadott idő alatt a lehető legtöbb gombát kell összegyűjteni, gondosan ügyelve arra, hogy ezek mindegyike ehető fajta legyen! Ez pedig nem könnyű munka: ha például a Piruló galóca helyett mondjuk Párducgalócát viszünk haza, jóllakottság helyett bódulat, majd őrjöngés követi az ebédet. Vagy itt vannak az Őzlábgombák: a Nagy őzláb remek étel kirántva, a Vörhenyesnek nevezett kistestvér viszont súlyos mérgezést okoz. De még az oly kedves nevű és ízletes Erdőszéli csiperke gyűjtése sem veszélytelen: a Fehér Gyilkosgalócával és az ugyancsak kellemetlen nevű Nagy döggombával egyaránt könnyen összetéveszthető... Vannak aztán a csak főzés után fogyasztható gombák és olyanok is, melyek ízletesek ugyan, ám 10-15 óra elteltével már aligha ez jut róluk eszünkbe gyomormosás közben... Egyszóval e sport sokkal izgalmasabb és veszélyesebb, mint mondjuk egy Forma-1-es futam. Gombász csak abból válhat, aki kitartó előtanulmányokat folytat elméletben és gyakorlatban egyaránt, ugyanakkor a tanulástól függetlenül remek felismerőképességgel rendelkezik: máskülönben az e sporttal járó egészségkárosodás hamar a sport abbahagyására kényszerítheti a gyengébb versenyzőket...

Ennek ellenére - számomra mindeddig érthetetlen módon - errefelé nagyon ritka a gombamérgezés, pedig ha a „sportolók” számát nézzük, akkor a magyarországinak többszörösét kellene regisztrálni egy-egy jól sikerült gombász-hétvége után... Úton-útfélen - no jó, ez túlzás -, szóval majd minden kocsmai beszélgetés során rátérek erre a témára, mert szeretném megtudni, mi lehet a titok nyitja: de választ adni mindeddig még senki sem volt képes. Még a leghétpróbásabb gombavadászok is, ha végighallgatnak, tanácstalanul tárják széjjel kezüket: ők ezt nem értik! Ha pedig kevésbé udvarias vagy a kelleténél kapatosabb az illető, hát egyszerűen zárja rövidre a témát: a magyarok képtelenek különbséget tenni az azonosnak látszó, de merőben más dolgok között.


Ez természetesen igazságtalan vád, de legalábbis megbocsáthatatlan általánosítás: lehet, hogy egyszerűen pechesebbek vagyunk. Netán kevesebbet bír a gyomrunk. Esetleg felkészületlenek voltak tanítóink. Vagy a minőség helyett mi a mennyiséget részesítjük előnyben, ami ebben az esetben kínos következményekkel jár. Engem mindenesetre már gyermekkoromban arra tanítottak, hogy könnyű a mérgesgombát felismerni: ha a levében főzött hagyma vagy ezüstkanál megfeketedik, veszélyes fajtával van dolgunk. Amikor ezt - még kezdő prágaiként - valakinek előadtam, az fejét fogta, majd nevetésben tört ki: azt hitte, viccelek, hiszen azt még egy háromévesnek is tudnia kell, hogy ennek az elszíneződésnek az oka egy kénvegyület, és semmi köze sincs ahhoz, hogy az adott gomba ehető vagy mérgező. De kissé sokat időztem a gombászásnál, aligha véletlenül, hiszen nagyon fellelkesített a minapi „zsákmányom”, elvégre az igazi szezon majd csak augusztusban-szeptemberben kezdődik...

Szóval annyi szép dolog van az életben, szerelem, komlólé, gombászás, kertészkedés, barátság, tenger, emlékek, és még sorolhatnám. Megannyi motiváció, megannyi csoda, ami miatt itt vagyunk, ameddig csak lehet.

Aztán van olyan is, hogy hiába ez az egész motiváció-gyűjtemény, az embernek valahogy élni sincs kedve. Amikor több a sörhab-múlt, mint a jövőbe vetett hit, amikor több a csalódás, mint a remény, amikor elszáradnak a paradicsompalánták, amikor a szerelmekből összeálló mozaikképet nézve úgy érezzük, hiába minden, amikor az erdőt járva mindenütt légyölő galócák virítanak felénk. Ilyenkor nagy baj van, mert a háttérben megjelenik a halál, mint motiváció. És akkor aztán felköthetjük – a gatyánkat, kimehetünk a kiskertbe, le a kocsmába, felhívhatjuk valamelyik barátunkat, elmehetünk gombászni az erdőbe (kerülve a gyilkos galócákat), nézegethetünk megsárgult fotókat, szóval az a lényeg, hogy elűzzük ezt a bizonyos motivációt, minél hamarabb. Messzire úgy sem tudjuk, de legalább önmagunk legmélyére. Szerencsére a legtöbbször sikerül, mert az élet alapvetően szép. Pláne most, hogy nyár van, a vakációk ideje. Előttünk az élet és a gombaszezon!