Megint az egész életünket átölelő láthatatlan anyácska. Hétköznapok, munka, tanulás, művészet, szerelem. Belső ösztöke, a cselekedeteink mozgató tényezője, a művészetben vezérlő eszme, rendszeres ismétlődő díszítő elem. Itt van mellettünk, vagy inkább bennünk, gondolunk-e tudatosan a késztetésre, mit miért teszünk, vagy már benne himbálódzunk egy megszokott automata szubjektív-valóság-csónakban a látszat-élet habjain?
Fogalmam sincs a belső motívumukról, sem arról hogy a csőrében lévő gilisztával most mi a szándéka, a fiókáinak viszi vagy önmagának. Bár ez a természet rendje, így vannak megalkotva, mondhatja valaki. Igen, én is itt állok minden nap a - természet rendje szerint - konyhaablak mögött, készítem a kávét, vonszolom magam az ébredés felszíne felé, s néha olyan álmos vagyok, hogy sót rakok bele a cukor helyett. Muszáj vagyok valahogy öntudatra nyílni, magamba szívni a hétköznap illatát, valami belső ösztönzést találni, hogy „az élet szép, hát te néked, magyarázzam..?”
De vajon mi lendít minket minden nap a holnap felé? Azért, hogy ne legyen minden nap ugyanaz. Azért, hogy tartalmas legyen és értékes - kicsit közhelyesen. Elraktározni minden nap VALAMIT, ami tovább adható. Tudom, hogy beszélünk a körforgásról, meg az „egyik jön a másik megy”-ről, a mókuskerékről, én mégis néha szeretem a 45 fokos lineáris dolgokat, például nem akarok ugyanaz lenni ma, mint tegnap. Szeretném, ha a családom is látná, változom. Az, aki vagyok, tele mindenfélével, jóval, humorral s hibákkal és megtanuljanak úgy szeretni engem amilyen vagyok. Szerencsére ők már nem azt ismerték meg belőlem, amilyen voltam. Mármint az árnyoldalamat. Mi mire ösztönzött régen? Nem úgy reagálok, nem úgy kezelek dolgokat, nem dobom be a törölközőt oly hamar, legyőzöm az érzékenyke művészlelkemet, nem sértődök meg az első szóra, nem én vagyok az első az asztalnál a baráti társaságból, aki duzzogva áll fel és elhagyja a terepet. Azaz nem én vagyok a lényeg!
A szemük előtt játszódik le a hétköznapiság színpadán a „tudok küzdeni”-játék és látják a „soha nem adom fel” arcomat. Nem akarom, hogy az életünk, a környezetünk izgalom s kaland nélküli „elefántcsont-torony”-lét legyen. A megszokás lehet víznélküli száraz terméketlen hely. Csömör. (Van ilyen kis helység a főváros mellett. Vajon miért kapta ezt a nevet?) A megszokottságból repítenek tovább ilyenkor a „hajnali” rigók. Irigykedve nézem, ahogy a dolgok fölé emelkednek, s ott a felhőtlen, vagy sokszor felhős légtérben biztosan másképp látják a világot. Nekem nincs szárnyam, ezt belül kell megtalálnom. Nem titok, a művészi lét talált meg már fiatal koromban s ezzel élek ma is, s tudom, minden művész jelszava: Szárnyalni. Nem légüres teret keresek, hanem valami beépített mozgatórugót, ami megemeli a sokszor oly nehéz „tollakat”. Be kell utaznom önmagamba, hogy a Motívumot megtaláljam, mit miért teszek. Miért jó papírra vetni egy verset, miért fogunk ecsetet, vagy miért megyünk fel a színpadra, vagy kattingatunk a fényképezőgépeinkkel, s mi az a fő ösztöke, ami miatt „jó élni” színekkel festjük ki a néha naggyá nőtt probléma-falakat.
Találkoznom kell odabent a Másik Énemmel, s nem a sebekkel, a megcsontosodott érzésekkel foglalkozom, hanem azzal a sok kinccsel, ami ott van elrejtve bennünk. Kicsit szentimentálisnak tűnik, de én mégis ezt az ebet kötöm a karóhoz, hogy mindig ugyanazt ugassa: formáljuk jobbá ezt a világot! Például, egy egyszerű mindennapi dolog, hogy a gyermekeimnek csináljam meg először a reggelit, azután jön a feleségem majd én. Mert ezt így szeretném átadni nekik, mivel tudom (sokat voltam régen a padlón, volt időm erről gondolkodni), hogy a szeretet az nem önző. Én, én, karrier, létra kell, oda fel!? Régen ez nem így volt, túlságosan „természetes” volt számomra a tömött hűtőszekrény, az elkészített eper cukorral meghintve, az üdítő, mert ez volt anyám és az ő túlzott szeretete. Ma már sajnos nincs anyám, maradt viszont a szerényen „berendezett” frigó.
Nyilván az is motiváltság kérdése, milyen utat mutatunk az utánunk következőknek. Család, párkapcsolat, munka s fizetés, karrier. Olvastam egy amerikai könyvben, hogy a pénzkeresés motívumai is átörökíthetőek. Van, aki azért halmozott fel vagyont, mert nem akarta, hogy a gyerekei küszködjenek, hogy egyszerűbb legyen az életkezdésük. Ennek is voltak történelmi hagyományai, a legtöbb esetben tönkretette a kedvezményezettek életét. Egymással harcoltak, kinek mekkora rész jusson. Igen, persze mindannyiunknak meg kell tenni, hogy a következő generációnak az életkezdését elősegítsük, s nyilván nem mindegy, hogy hogyan, mert ez is lokálisan másképpen van. Érdekes gondolat a könyvből: „Ne próbáljuk megadni gyermekeinknek azt, ami nekünk nem volt meg, nehogy emiatt azt ne adjuk meg nekik, ami viszont nekünk megvolt gyerekkorunkban.” Hát persze megint itt vagyunk annál a mammon gyanús dolognál. Mert nekünk sosem elég, másnak meg jól megy, és miért pont neki? Szóval mit kezdenének azzal a sok pénzzel? Becsülettel megtanítható-e a munka szeretete? És most nem a fizetésekre gondolok, azt most hagyjuk, én a munka szóra, az abszolút lemeztelenített formájára gondolok. Befektetem, hogy adhassak másoknak? Mennyire van arra motivációm, hogy segítsek másokon? Ez valahogy megint a szív ügye, gyakrabban kellene önvizsgálatot tartani, s a Másik Énünkhöz utazni a K-Pax bolygóra.
A suliban, tudják, két típus van, az, aki dolgozatot ír, a másik kibámul az ablakon. Én az utóbbi voltam. Ezért nem voltam valami jó tanuló. Csak azt tanultam, amihez kedvem volt, vagy amit szerettem. Apámat legjobban az idegesítette, hogy változó a szorgalmam és a magatartásom. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy én a hérakleitoszi vonalat képviselem az eleai iskolával szemben: Panta rhei, minden folyik, mozog. Kis töprengő „Hamlet” voltam, egy örökké szomjas, nyughatatlan lélekkel. Ezért lettem szellemi sajtkukac. Emlékszem, apám mindent bedobott, hogy jobban tanuljak. Ő a tudásban és a munkában hisz még ma is. Ez az ő hite. Első motívumként bedobta az „életnek tanulsz, fiam”-at. Fogalmam sem volt magamról sem, miért vagyok, mit kell elvégeznem e földi létben, pláne a nagybetűs életről. Nem jött be. Azután öt forintokat fizetett minden ötösért. 1970-et írunk! Ez már valahogy jobban működött, de ettől az én lelkiismeretem fordult fel „pénzért tanulni? Pfúj!”. Azzal én álltam le. Mi maradt még neki? Az hogy példát mutatott nekem a hétköznapjaiban.
Ma már ugyanezzel szembesülök a kamasz fiammal. Nem egy olvasós típus. Azt tanulja, amit szeret. (Honnan vette mindezt?) Azon gondolkodtam, hogy apámnak egyetlen dologra nem sikerült rávennie, arra, hogy MIÉRT TUDJAK, mert az fontos lehet az életemben, és arra, hogy a cselekvéseimet igenis a motívumaim fogják meghatározni és ez lesz látható a környezetemben, ami hatással lesz másokra. Lánc, lánc, eszterlánc. Bár közben megtanított a szépség, a jóság s becsületesség, a munka, a művészet szeretetére. A „tudjak” ezekkel együtt jött. Azután rájött, a legjobb út, ha elenged, magam válasszam „melyik út vezet itt Budára”, s hagyja, hogy én is feketerigó lehessek mások kertjében.
