Látszólag egyszerű a képlet, mint a kétszer kettő. Jól bevált receptekkel működünk. Aztán jön a feszültség. Ez az átkozott feszültség. Ezzel kezdődik minden. Mintha a semmiből jönne, egyszer csak itt van, bennem, bennünk, és nem tudunk mit kezdeni vele. Sem mi, sem pedig a körülöttünk élők. Csak azt vesszük észre, hogy valami nincs rendben. Pedig mi mindent jól csináltunk.
Mindenre megvolt a beváltnak hitt receptünk, minden egyszerű volt és világos, mint a kétszer kettő. És mégis itt van. A szerelemben, a barátságokban, mindennapjainkban, éjszaka vagy nappal, felhős ég alatt vagy teliholdkor. Stressz, mondják az okosok. Kétkezi munka kell, elfoglalni magunkat valamivel, elterelni a gondolatokat, pihenni, és ha ez sem segít, jöhetnek a tabletták, a cseppek, a vitaminok. A lényeg, hogy a feszültség elmúljon. Bármi áron. Csakhogy ez mit sem ér. Merthogy a feszültség nem a semmiből jön, és nem a semmi felé tart – a látszat ellenére. Sőt, éppen ellenkezőleg. Arra való, hogy ráébredjünk: ha így folytatjuk tovább, mi magunk leszünk semmivé, és az egésznek semmi értelme nem volt. És ez még a jobbik eset – ha egyáltalán rájövünk. Idejében. Amikor az első pofont kapjuk.A feszültség olyan, mint az álom. Mintha csak úgy előjönne, mintha ok nélkül, mintha egy másik világba tartozna, mintha nem is a mi életünkhöz tartozna, csak megzavar és lehangol és megkeserít. Pedig ez még csak az első lépés, az első intő jel. Hogy valami nincs rendben. A mi kis kétszer kettőnkkel. Létünk megoldóképletével. Ha ezt az intést valamilyen módon elnyomjuk magunkban, látszólag eltűnik, valójában azonban csak visszahúzódik, még mélyebbre kerül, ott hat tovább, hogy aztán újult erővel, másképpen jelezzen, figyelmeztessen, támadjon. Határozottabban és hatékonyabban. Ameddig elbújunk előle, ameddig elrejtjük magunkban, csak rosszabb lesz. Ám ha odafigyelünk rá, akkor hamarosan megtörténik a következő lépés: a feszültségből érzések, gondolatok lesznek, kezdetben ambivalensek, látszólag kuszák és érthetetlenek, de már ott vannak, már irányuk van, lentről fölfelé, gyomrunkból kúsznak a fejünk felé, időközben érzésekké, majd gondolatokká válva, igaz, kezdetben még zavarosak kissé, de azért csak megfogalmazódnak.
És ilyenkor kell összeszedni magunkat, odafigyelni minden hangra, jelre, érzésre, gondolatfoszlányra, emlékképre, reményszilánkra. Az első két lépés a Sors, Isten – ahogy tetszik – bökdösése, figyelmeztetése. Hogy úgyis minden úgy történik, ahogyan történnie kell. De éppen itt, e látszólagos káoszban jelenik meg a szabad akarat. Mint a megoldás lehetősége. A szellem útja – a szellemé, nem a ma elterjedt értelmében használva a szót, hanem egy magasabbrendű dimenzióba emelve. Ekkor teremthetünk rendet, önmagunkban, és így a világban is. Ekkor oldódhatnak a kötések, lazulhatnak a láncok, enyhülhet a feszültség. Egy-szerű alkímia az egész – nem egyszerű dolog, de nagyszerű lehetőség. Arra, hogy önmagunk legyünk.
Ha hagyjuk, hogy a feszültség eluralkodjon rajtunk, ha kavargó gondolatainkat nem próbáljuk meg rendezni, az csaknem mindig robbanáshoz vezet – befelé vagy kifelé, csaknem mindegy, az eredmény egyaránt pusztító lehet. Ha befelé, a világot pusztítja, ha kifelé, akkor önmagunkat. Ha viszont jobban odafigyelünk, ha rendezni próbáljuk őket, ha a káoszban nem a kétségbeesést, hanem a lehetőséget látjuk, sok minden rendbe jöhet.
Mert a létképletek megoldásában nem az a lényeg, hogy mindannyian, azonos módszerrel, ugyanarra az eredményre jussunk, hanem az, hogy megoldjuk őket, a magunk módján, és továbbhaladjunk. Ez a szabad akarat ideje és helye. Ha az élet igazolja megoldásunkat, annál jobb. Ha mégsem, akkor, és csakis akkor kell új megoldást keresni. Az új helyzetben. Mert az események úgyis elkerülhetetlenek, ám a megoldás mindig személyre szabott, mindenki számára egyedi. Sohasem általános és örökérvényű. Ami közös benne, az az, hogy mindig a feszültséggel kezdődik, amely a káosz felismeréséhez vezethet, és ebben a káoszban kell rendet tenni valahogyan. „Kreatívan”, „építően” – mondják manapság. Megnyugtatóan és egyszerűen, mondom én. Kétszer kettő négy. De aki ötöt számol, annak is meg kell adni az esélyt. Ha rosszul számolt, úgyis rájön, úgyis megjelenik a feszültség, és kezdődik minden előről. De van úgy is, hogy kétszer kettő néha tényleg öt. És ez a matematikusokon kívül, azt gondolom, mindannyiunk számára megnyugtató lehet… Erre ad esélyt ez a hét, a teliholddal – pontosabban arra, hogy rádöbbenjünk: minden nap új esély, egészen a legutolsóig. De jobb előbb élni vele, mint utóbb…
Mert a megoldás mindig ott van bennünk, az orrunk előtt, és természetes, mint a kétszer kettő, amely néha öt – de mindig hat. Legalábbis ezen a héten.