Bevallom férfiasan, mindig is rühelltem a számokat (vannak hibáim), főleg ha a kiadás-bevétel, meg adó, meg befizetetlen csekkek formájában üldöznek engem, biztosítva arról, hogy ne felejtsem el őket soha. Sikerült leválnom a matekról gimis koromban, azt hittem, ez elég a túlélésre, a művészet majd kivezet a minotauroszi barlang-életből.

De a körülöttem lévő levegő láthatatlan képletekkel telített, pozitív-negatív kisülésekre ítélt vákuumában megtanultam, az életben elénk táruló helyzetekhez megoldóképlet kell. Mert azt is megtanultam, a matek azért fantasztikusan jó dolog, hogy csak attól függ - mint minden - , kinek a kezében van a Megoldás Kulcsa. De ez nem a matek-óperenciás tengeren túl található, hanem a szív bugyraiban.

„Reálos vagy, vagy humános?”, kérdezték tőlem tini koromban, „Hm, hát inkább humáNOS”, anélkül, hogy tudtam volna, miért kérdezik. Ma már azt felelném némi szarkazmus-humort megpendítve - „egyik sem, inkább humáNUS maradok”. Akkor tájt ez nem volt annyira vicces, tudom, arra céloztak, melyik kategóriába lehetne engem is besorolni - az Átlagba, amitől már akkor is féltem, mint a tűztől - : matek, fizu, kémia kontra magyar, töri, meg a nyelvek, igen, barátom, mert amilyen a véred, a kód, meg a környezeted, olyanná leszel, mondták, s Rousseau szelleme lebegett felettünk. A matekot egyenesen a hátam mögé kívántam (mert nem ismertem a szépségeit, meg a tanár is olyan izé volt…), no, nem azért, mert komplett hülye voltam hozzá, hanem a bennem lévő kód-molekulák arra kényszerítettek, hogy csak azt tanuljam, ami engem érdekel. „Nem az iskolának, az életnek tanulunk”, ez volt belevésve a jó magyar Damoklész kardjára, és azt vártuk, hogy a megfelelő pillanatban sújtson le - persze másokra. Feladták a leckét, már akkor is - mert az Életnek tanulsz!, ugye -, tanuld meg, keress megoldóképletet a gordiuszi csomóvá tekeredett élet-Ariadné fonalaidhoz, mely néha rád tekeredik, hogy azt sem tudod, melyik Laokón csoport tagja vagy. „Pofonegyszerű az egész, mint az egyszeregy” - mondták nekem a tanáraim. Azt már nem mondták, hogy a 2x2 az néha öt is lehet az életben, ha mások úgy gondolják.


1976-ban második gimnazistaként álltam a katedra szélén, a társaim szemei dárdaként fúródtak a hátamba, fiatal tanárom, enyhén gulyáspista-erősségű hangjában a fenyegetéssel: „Ha nem írod fel, hogyan lesz a timföldből alumínium, megbux!” Össze voltam zavarodva, egyrészt mert a tanárnőn miniszoknya volt, meg direkt kivágott felsőruhája, s ő volt nekünk a szex-szimbólum. Megijedtem, no nem a feladattól, hanem a szégyentől, hogy a Megbuxtál! táblával a nyakamon kell apám elé állni. Egy képletet várt tőlem, amivel ezt a helyzetet megoldhatom az életemben, hogy ne kelljen a család fekete bárányaként járkálnom (nem bukott meg senki nálunk) életem hátralevő részében. Felírtam. Kétszer aláhúztam. Átmentem. Mindenki jól járt. Pofonegyszerű, érted, de már az általános suliban is felfedeztem, mások mennyire szeretik a „matekot”, meg a geometriát. Döme, aki súlyra háromszor annyit nyomott, Góliátként tornyosult előttem, eltakarta a napot, állandóan piszkált, csúfolt, elém állt a folyosón, feltartva a haladási irányomban, bárgyú szemeivel rám nézett, mintha azt kérdezte volna: van-e erre megoldóképleted? Választhattam volna az y=x²-et, tudod, a parabolát, fektetett formában s nagy ívben elkerültem volna a helyzetet, mint te, aki nem tudsz mit csinálni, ha részeg ember borul az öledbe a metrón. Vagy egy pirulát vennél be csak azért, mert nem csak a matekot szereted, hanem Öveges professzor mellett nőttél fel s tudod mire jó a fizika, mert láthatatlanná tenne téged, mikor zsidóznak vagy cigányoznak a metró hátsó kocsijában, üvöltöznek, de te hallgatsz már, érzed, milyen jó lenne az első kocsiban lenni. Választanod kell, mint nekem akkor az előttem álló Dömével 13 évesen, „az általános tömegvonzás törvénye szerint két test között ható erő egyenesen arányos a két test tömegével és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével”:

F = Gm₁m₂/r²

ahol G az arányossági tényező, az F a gravitációs erő nagysága, aki lehet Döme, vagy egy kis csoport, transzparensekkel, kiabálással, lincselő hangulatban, m₁ az te vagy, m₂ az a másik vagy mások, és az r² a köztetek lévő távolság. Érted, s az utcán, metrón hirtelen döntened kell. Szelavi. (C'est la vie.) Ilyen világban élünk? Várj, lefordítom: „A világegyetem minden objektuma kölcsönhatásban van egymással egy erővel, amely a két objektum tömegközéppontját összekötő egyenesen helyezkedik el. Ez az erő arányos a két objektum tömegének szorzatával és fordítottan arányos a két objektum tömegközéppontjának távolságának négyzetével”. Hát én sem értem igazán, de látom s tudom, van kölcsönhatás Egymással egy Erővel, a belső metszéspontjainkat egy egyenes köti össze, s van tömegvonzás, vagy kellene léteznie kohéziónak, ami összeköt bennünket.

De azért valahol mégis szerettem a matekot, álltam, mint a cövek, egyenlőségjelet téve magunk közé, hiszen ilyen is van a matekban, nem? Belenéztem a szemébe. Megérezte, nem félek. Elment. Megúsztam. „Nézz, szemlélj, tapasztalj” - mondta apám, de kezembe nem nyomott függvénytáblázatot, hogy a megfelelő időben elővehessem. Nem mondta, ha találkozol az egyszer fent, egyszer lent-tel, tudod, az y=sin x-szel, ne csodálkozz, lesz úgy, hogy erre nincs megoldóképlet. Csak csukd be a szemed és ordíts, mint a rozoga hullámvasúton a Vidámparkban. Humán-tudásszomjamban fejest ugrottam a történelem tengerébe, s elszörnyedve láttam, hogy az emberiség mennyire szereti a „matekot”, mindig újabb és újabb képleteket talál fel a sok zseniális és fantasztikus felfedezés mellett, hol lehet Penelopéként lebontani este azt, amit reggel felépített. Miféle képlet ez az y=sin x?

Hol van a baj, az utcán - mert már ott lehet nyíltan gyűlölni, a persona non graták listáját kiegészíteni? Mi veszett el s hol? A korok a felelősek, az életkörülményeink, a társadalmi elvárások? „A történelem ismétli önmagát” - vajon ez a történelemre igaz, vagy azokra, akik csinálták s -ják, azaz miránk? Vagy bennünk van valami elferdült képlet? Kétismeretlenes egyenletekkel telített vérünkben van-e megoldás? Szerintem ezért keres az ember már évezredek óta valamiféle feloldó-képletet. Rendszereket, társadalmi formákat, s most görögül fogok beszélni: tézis-antitézis, hipotézis, analizálás, diagnózis s végül terápia. Vagy ideológiai rendszereket, új fajtákat is, hogy minél jobban összezavarodj, hogy már ne is tudd megkülönböztetni a jót a rossztól. Vagy vallásokat, inkább azt mondanám, Hitet, mint az igazság és a szebbik jövő ígéretét s keresését, de úgy is fogalmazhatnék: hidakat, amelyeken át lehet s kell menni.

Tudod, én hiszek az emberben is, hogy felfedezi a képletet önmagában, hogy az egymás tisztelete s elfogadása növekedni tud folyamatosan. Azt mondod, ilyen képlet nincs? De van: amikor az y ember azonos az x-szel. Y=X, ez egy olyan egyenes válasz-képlet, ami 45 fokos szögben állandóan felfelé halad. Igen, barátom, a szíveden kellene aranymetszett gégemetszést végrehajtani, mert a képlet úgy szól, a kis ember úgy aránylik a nagyhoz, mint a nagy az egész univerzumhoz, vagy Istenhez, ha úgy tetszik. Mert mindannyian porszemek vagyunk, ugyanabban a gépezetben, amit Egyszer-Élünk motor hajt. De egy porszem is meg tud állítani egy hatalmas romboló kereket, kaotikus gyűlöletbombákkal felszerelt malomkövet, ha kell, mert tudod, nem kell mindig Toldinak lenni. Többet ésszel, mint erővel.