Az én utam nem a tiéd. És ez mindig így volt. De azért jól megférünk egymással. A párhuzamosok a végtelenben találkozhatnak, s mi ezt jól tudjuk. Ott majd leülünk, és meghívlak egy vacsorára, tudod, ott lesz Pilinszky is az új T-sörtjében, a hátán: „ahol nincs első s utolsó vendég”, iszunk egy krigli sört, s közben jókat röhögünk azon, milyen hülyék is voltunk, mikor azt gondoltuk, egyenlők vagyunk.
Ma már tudjuk, lehetünk egyek, de nem egyformák. Tudjuk mit jelent egy célért harcolni, úgy hogy különbözőek vagyunk. Azután előveszünk egy kártyapaklit, és a kedvencünket játsszuk. Olyat, ahol nincs vesztes, s még a kártyalapot sem kell ismerni. Azután megkérdezzük egymástól, régi szabályokat játszunk, vagy újakat? Jó, előbb te azután én. Régen úgyis fordítva volt. Mindegy, a fantáziánk határtalan, mint az utak, ahová újra elindulhatunk. Ez most egy vadiúj game. Ezt egy ábra- s képnélküli kártyákkal játsszuk. Csak tiszta lappal. Akkor most kezdd el te! Kezdjük el az egészet elölről, tiszta A4-es lappal. Most betűk nélkül. Nem írunk rá kérdéseket, így nem kellenek a válaszok. Előbb csak mi vagyunk, szemben ülünk egymással. Némajeleket küldünk egymásnak, hogy jobban megismerhessük ki vagy te és én. Nem a szó erejével, s annak bézbólütőivel, csak azzal, amik vagyunk. Nehéz lesz, mi?
Képzeld el, hogy tényleg nincsenek betűk - félő, hogy információ lesz belőlük - , nem kell olvasni, halljátok, mai gyerekek, nincs Egri csillagok, meg Jókai kötelező olvasmányok! S ha nem tetszik, menjetek ki az utcára és vonuljatok fel, ez úgyis divat ma. Igen mély és hatásos cikket írt Novák Eszter arról, mennyire veszélyben az olvasókultúra, műveltség-jövőkép, s szinte a számból vette ki a szót. Magam is azon kínlódom most (is), hogyan szerettessem meg a gyermekeimmel azt, „műveltnek lenni”, s ebbe erősen az olvasókultúra meg a tanulás nagy szerepet játszik, mert a kultúra (ami igen tág fogalom) határoz meg egy nemzetet s egy nép karakterét is. Tanul-e a régiek példájából, s magába építve a jövőjét álmodja. Hogy mikor, hol és miképpen reagál dolgokra, érzékenyen, bölcsen, előre mutatóan vagy kirekesztően, vérbeforgott szemekkel lassítva saját fejlődését.
Letompulva, hiányos érzékenységgel, lukas-agyú műveletlenséggel, hogyan lehet építeni a jövőnket? Hogy nem kell Jókai, meg Gárdonyi? Nyomjuk meg a delete gombot? Ezekből (is) tanultuk mi a barátság, szeretet, bátorság, lojalitás, harcolni egy eszméért. Művelt módon. Ma már nem kell? Ezek a mi kultúrkincseink. Azt is át kellene gondolni, hogy a bennük lévő eszméken nőttek fel apáink, s ezeket hagyták ránk. Tudod, van másfajta út is, meg irodalom is, meg millió könyv, mondod nekem, de ki olvassa, vagy egyáltalán ki tudja olvasni? Ok, de én most találkozom ezzel a gyerekeimmel. Tudod, addig csak húzod a szád, mikor egy probléma távol van tőled, de amint a családodba gyűrűzik, már más leszel. Ez már nem művészeti probléma! Ok, képzeld el nincs betű. Csak tiszta fehér lapú könyvek vannak. Azt képzelsz rá, amit akarsz? Ez jó játék, nem? Mi lesz ennek a vége? Egy olyan kor közelegne, ahol nem tudnád beírni a google-ba „műveltség”, meg „hasznos-tagja-a társadalomnak”, meg „nemzeti-karakterünk”. Mert NEM OTT VAN a válasz. Ki a felelős, ha megtompulnak a szemeink, s nem látjuk a fától az erdőt?
Játszunk olyat, hogy te is írsz valamit, meg én is. Kezdjük elölről az ábécét, egy tiszta fehér lapon, úgy. Határozzuk meg, újragondoljuk a „párbeszéd” szót, ok? Töröljük ki a gyűlölve vitázni, s az acsarkodva meggyőzni szavakat. Te már in medias res leírtad, „magánügy”, leírtam „közügy”. Lehet-e egy társadalomban magánügy valami, egy olyan korban, mint a Nagy Testvér, ahol popcornt és üditőt fogyasztva, kényelmes karosszékből stírölhetjük a tv-ben, mások mit csinálnak a WC-ben. Kocsis Péter írótársam is valahogy ezt feszegette legutóbbi cikkében (üzenetét s véleményét kevesen értették meg), s rögtön 50 hozzászólást kapott. Valami csak a négy fal közé való lenne, de igazából ez még létezik? Vagy falak nélküli léttel kell élnünk, titkok nélkül? Egy olyan korban, ahol nincs magánügy, mert az is közügy. És még ezt adjuk át a gyerekeinknek? Mert kell a reáliti só!? Nem, nem a tehetségkutatás ellen vagyok, csak néha a módszerek nem tetszenek. És ha kell, kivonulok az utcára, mert én is szeretném megtanulni, mit jelent holnap a tiszta nappal, tiszta lappal.
