Uborkaszezon van. És lám, így igaz: négynapos távollétem alatt az üvegházban annyi uborka nőtt, hogy alig győzöm kovászolni, befőzni, salátát készíteni belőlük, és a szomszédnak ajándékozni őket. Mondom, UBORKASZEZON. De mert a két héttel ezelőtti írásomra érkezett reakciók alapján tudom, hogy minden csak értelem és értelmezés kérdése, a dolog azért ezzel az uborkaszezonnal sem ilyen egyszerű.

Azt már megszokhattuk, hogy ha a mai kor embere valaminek nevet ad, az alighanem arra való, hogy elrejtsen, eltitkoljon vele valamit. Régi korokban úgy tartották, hogy aki ismeri a dolgok valódi nevét, az egyben uralkodni is képes a világban. Megnevezni és uralkodni felette. Mi több, sokáig hittek a szó, az Ige, a logosz teremtő erejében is. Az Ige, a logosz pedig ugyancsak a régiek szerint a szó azon állapota, amikor még benne van az értelem és az érzelem teljessége. Ebből viszont az következik, hogy a világ megértéséhez és értelmezéséhez szükség van mindkettőre. Igaz, manapság mindezt csak néhány megátalkodott elme veszi komolyan, tény azonban, hogy a világ ún. „fejlődését” figyelve logikus következmény a szó leépülése, elértéktelenedése, hitelvesztése, értelem- és érzelemvilágának elszegényesedése. Elég, ha csak az „adott szó” erő- és hitelvesztésére gondolunk.

Ha azt mondjuk, „Örülök a találkozásnak”, alighanem nehezen titkoljuk a kínt, és az erőltetett mosoly leleplezne minket, ha a másikat egyáltalán érdekelné, valóban örülünk-e… Ha egy miniszter azt mondja, elégedett a tárcája működésével, biztosak lehetünk abban, hogy valami baj van. Ha egy kormánypárti és egy ellenzéki politikus kezet ráz és negédesen a kamerák felé vigyorog, ne akarjuk tudni, milyen szavak fogalmazódnak meg bennük. És ez rendben is van így – a hazugságszisztéma olyannyira átjárta a közéletet, hogy abból kiszabadulni, legalább pillanatokra őszintén viselkedni csaknem lehetetlen.

Az igazi baj csak akkor van, ha ez a kép-mutatás a magánéletbe is átcsúszik, ha álarcainkat már a négy fal között sem tudjuk levetkőzni – de a közéletről beszélek, mert az uborkaszezon manapság elsősorban erre vonatkozik.

Uborkaszezon: így nevezi a zsurnalizmus a nyári időszakot. Szegény uborkák... A magyar nyelv értelmező szótára szerint „…a nyárnak közérdekű (politikai, társadalmi, művészeti stb.) eseményekben szűkölködő szakasza.” Ez tehát a hivatalos és a köztudat számára elfogadott verzió. De mi már tudjuk, hogy mindez csak rejtegetés, az igazság elfedése. Mert valójában másról van szó – a külső tettek, az aktív cselekvés időleges szüneteltetéséről, ami azonban korántsem jelent eseménytelenséget.


A nyár a pihenés, a kikapcsolódás ideje – a „szabadságé”, ami persze megint csak elkorcsosult használata e szebb időket is látott szónak. Ám ez a kikapcsolódás a közélet emberei számára nagyon is aktív időszak: tanácsadók és talpnyalók nélkül kénytelenek elgondolkozni az elmúlt időszakon, és persze tervezgetni az ősz és a tél újabb furfangos hazugságait, ön-és közáltató beszédeiket, mosolynak álcázott gyilkos pillantásaikat és mindazt, amivel tovább bővíthetik a már amúgy is átláthatatlan hazugságszisztémát. Ez ad „értelmet” mindannak, ami majd ősztől következik. Ez az ő nyári egyetemük.

Persze sokakban él még az illúzió, hogy ezek a politikusok, ezek a közszereplők is emberek, hogy egy kocsmában bizonyára kellemesen el lehet velük csevegni, hogy a harmadik sör után tán még önmagukon is képesek nevetni… Hogy a Miniszter úr a tengerben úszva végre őszintén mosolyog, boldogan tempózgat a zöldeskék vízben, majd hanyatt fekszik és szemét lehúnyva lebeg a vizen… Hogy este kisétál a városkából és a mesterséges fényeket maga mögött hagyva gyönyörködik a csillagokban, netán fel is ismer néhány csillagképet közöttük… És amikor eljön a lefekvés ideje, csókot hintenek a három-négy-öt gyermek homlokára, gondosan bezárják a négy kereket és elpihennek a harmadik szobában, megsimogatva egyetlen (mikor melyik) kedvesük holdfényruhás, mezítelen testét…

Hát nem! Ébresztő! Ez az időszak már elmúlt – olyanok ők, mint a bohóc, aki egy nem éppen szép napon képtelen levetni magáról jelmezét, hiába pöckölgeti piros orrát, hiába rugdossa lefelé a csámpás cipőjét, többé már nem szabadulhat meg kellékeitől… A különbség talán csak annyi, hogy a bohócot legalább sajnálni tudjuk.

Némelyek – akik túlontúl gyanútlanok – talán arra gondolhatnak, hogy a politikus, ha valóban ily menthetetlen, talán eladta az ördögnek a lelkét. Szó sincs róla – egy ilyen művelet véghezvitele határozott egyéniséget, bátorságot, és végső soron őszinteséget és felelősségvállalást követel, márpedig ő a felsorolt tulajdonságok egyikével sem rendelkezik. Ráadásul következményei vannak, amitől ők a leginkább irtóznak. De akkor mi történt vele?

A kérdést már sokan és sokszor feltették, ám a válasz csak ritkán volt helyes – ráadásul az idő múlásával a megelőző magyarázatok folyamatosan érvényüket veszítik. Értsük meg jól: esetükben nem a Gonosz valamilyen formájáról van szó – ehhez egy mai közéleti szereplő fel sem ér. Az is valószínűnek látszik, hogy – amiképpen ez még érvényes lehetett egészen a nyolcvanas évek végéig – a szerepjátszás, a színészkedés gyanúját is elvethetjük, hiszen, amint azt már mondottuk, a politikusi jelmez immár rátapadt, hozzánőtt, részévé vált. Ez az átmenetinek látszó állapot tévesztett meg sok mindenkit, akik – még a kilencvenes évek közepén – bedőltek a látszatnak, és felismervén a maszkokat, az orrot pöckölgetni kezdték és ráléptek a nyolc számmal nagyobb cipő orrára, miközben hátbaveregették a Politikust: - Ugyan, hagyd már ezt a szerepet, hiszen ismerjük egymást, tudom, milyen vagy valójában! És a Politikus valamiféle mosolyt erőltetett arcára, kacsintott is tán, hát persze, ne félj, de aztán minden maradt a régiben.

Nos, a már oly sokszor idézett Nietzsche szerint a világban sokkal kevesebb kárt tesznek azok, akik másoknak hazudnak, és sokkal nagyobbat azok, akik önmaguknak. Erről lenne tehát szó? Még mindig nem: mert a politikus – ha ez nem válik is dicsőségére – még ennél is összetettebb emberfajta. Kezdetben a világ szemébe hazudik és ezt maga is jól tudja, miközben ez a hazugság visszahat önmagára, önmagának is hazudni kezd, ám erről – mivel fokozatosan történik az átalakulás – nincs tudomása. A kezdetekben tehát ő is olyan volt, mint egy közülünk: de mert a világ, az emberek felé - szerepéből adódóan - egyre többet és többet hazudott, lassan önmagát is elveszítette, és a kifelé hazudott kép által keletkezett fantomot összetévesztette saját magával. Így juthatott el lassan, de biztosan odáig, hogy önmagát a másoknak hazudott maszkkal összetéveszti, és azt hiszi, a maszk ő maga. Klasszikus tükörcsapda: ettől kezdve már nem csodálkozhatunk azon, hogy lassan-lassan a kifelé vetített hazugság is igazsággá válik előtte, és immár nem csupán önmagát – azaz a fantomot – látja valóságosnak, de annak minden szavát is elhiszi. Így válik valóra a lehetetlen: egy nemlétező egyéniség egy nemlétező közösségnek él és beszél, miközben azt hiszi, hogy ez a pszeudo-individuum és ez a pszeudo-világ maga a létező valóság! És ez már az az állapot, amikor a politikus vissza sem kacsint, amikor már azt a kis belső hangot is elvesztette, amikor már a humor és az igazság legutolsó szikrája is kihúnyt benne.

És a játszma – ha tudnak még követni – tovább folytatódik!

Ez a nemlétező individuum ugyanis a nemlétező közösséghez fordul, azt meggyőzni kívánja a nemlétező igazságról. Ámde! Ez a bizonyos hallgatóság – a nemlétező közösség - elvileg valódi, azaz létező individuumokból áll, akik valamit sejteni kezdenek az egész színjáték lényegéből! Ez a „Király meztelen!” tipikus alapszituációja, de, mint látni fogjuk, mára már ez is egy elavult mese csupán… A leleplező mondatot már a mesében is egyetlen egy ember mondta ki – a létező individuum! -, és azt kezdte skandálni a tömeg, azaz a magukra ébredt individuumok csoportja, az igazság által életre keltett és létezővé lett közösség.

Ma azonban az ilyen hangok a tömegben nem felerősödnek, hanem elhalkulnak. Hiába meztelen a király – hiába hazudik a politikus -, a nép sem a régi, hovatovább egyetlen individuum sem található közöttük. Aki pedig még rendelkezik ama belső hanggal, tudással, derűvel, az soha nem megy ki az utcára, hogy lássa a királyt – hogy hallgassa a politikust. A lelkiismeret – azaz a valóság – hangja nem felerősödik, hanem elnémul, és ezzel sajnos teljes értékű szereplőjévé válik annak a pszeudo-világnak, amelynek neve modern társadalom, demokrácia, humanizmus, fasizmus, kommunizmus – ebből a szempontból egyre megy.

A régóta építgetett hazugság-szisztéma először magára a politikusra hat vissza, majd rajta keresztül a tömegre, végül minden egyes individuumra. A kör ismét bezárul: a mondatot, hogy „A Király meztelen!”, senki sem mondja ki hangosan, mivel aki ezt megtehetné, maga is ruhátlanul áll a tömegben, azaz a nemlétező közösségben, vagy otthon marad és kesereg.

Mit lehet ilyenkor tenni? Netán – egy régi mondat nyomán – mégis az adja rá az első ruhát, aki meztelen? Lehet töprengeni, mitévők is legyünk ezek után, szép kis slamasztika: lám, erre (is) jó az uborkaszezon...

De mert a mi célunk éppen a szavak elfedett, eredeti értelmének „újraiskolázása”, no meg Ocskay úr kedvéért, aki rühelli az ilyes eszmefuttatásokat, álljon itt befejezésként egy recept, merthogy tényleg UBORKASZEZON van, a szó eredeti értelmében is:

A frissen leszedett vagy a piacon vásárolt 3-6 cm-es uborkákat (győződjünk meg róla, hogy elég friss-e az áru) alaposan lemossuk, tiszta befőttesüvegbe tesszük, friss kaporral megtüzdelve, jó szorosan. Egy lehetőleg tartósítószer nélküli befőző-keveréket a megadott mennyiségű vízzel és ecettel felforralunk, az uborkákra öntjük, lezárjuk az üveget, majd sütőben kb. 20-25 percig 80 fokon dunsztoljuk. Ha az uborkák közé répaszeleteket, hagymadarabokat és fokhagymát teszünk, izgalmasabb lesz az íze – de ha igazi különlegességre vágyunk, tegyünk az üvegbe egy kis csokor friss bazsalikomot és egy-két darab kisebb erőspaprikát is. Jól jön majd mindez, ha véget ér a közéleti uborkaszezon, és valami kellemesre vágyunk...