Csöndesen, némán töprengve, agyongondolt elképzeléseimmel sétálok az utcán, vajon érdemes-e még egyáltalán, vajon kisüt-e még a nap, nem akarom, hogy így lássanak az emberek, nem szeretném, ha így kellene látnom most őbennük saját magam...
„A te angyalod nő. Ne felejtsd el. Nagyon törékeny lény. Színe arany, világoskék és rózsaszín. Tiszta hangja van, valaha nagyon szép volt. Életeddel beszennyezted. Sokat szenvedett tőled. Még nem veszett el. Ha vigyázol rá, szépségét visszanyeri. Téged nagyon szeret. Ne mocskold be őt rossz szavakkal és tettekkel. Még gondolatokkal sem. Beszélj hozzá, kérleld, hogy segítsen, sugározza rád fiatalságát, szépségét. Te reá vagy bízva és ő reád. Még gondolni sem tudsz semmit, ami reád ne hatna vissza. Nagy adomány, ha valakinek ilyen angyala van. Minden dolgodat mondd el neki, és tanácsát kérjed. Este, ha elalszol, öleld át, és éjszaka az elmédet a tisztátalan gondolatoktól meg fogja tisztítani. A tűlvilágon ő fog vezetni abban az alakban, amivé őt tetted...”(Hamvas Béla: Karnevál)1.
Platán szomorúan roskadt a földre. Hanyatt feküdt, és a lemenő nap fényében felsóhajtott:
- Lám, milyen kishitű voltam... Képeket, mozdulatokat, hangokat, tekinteteket és öleléseket gyűjtöttem, hogy megleljem végre az Angyalt, és most minden hiábavalónak tűnik. Mindig csak a részletek, és most, hogy szemtől-szemben láttam Őt, nem tudtam elviselni szépségét és megnevezni lénye lényegét, ezért újra elveszítettem. Azt reméltem, hogy részeiből is feltámaszthatom, összerakosgathatom magamban, de most már tudom, hogy ez lehetetlen. Hiába kutattam nappali zugokban s loptam meg álmaimat, életemet egy-egy pillanattal, azokból sohasem lesz örökkévalóság. Amit csak részleteiben véltem megismerhetőnek, az éppúgy csak egészben létezik, mint egy fa, egy virág vagy a csillagok. Szirmokat, leveleket szedegettem egész életemben és eszembe sem jutott, hogy azokból sohasem lesz virág. Ágakat törtem, kérgeket hántottam, de azokból nem rakhatok össze egy fát. Villanásokat, lehúnyt szemeket őrzök, amelyek sohasem fognak csillagokként ragyogni rám. És most itt állok üres kézzel és szívvel, azzal a keserű boldogsággal, hogy legalább láthattam őt. Hogy milyen volt? Sírt és kacagott egyszerre, amikor meglátta különös gyűjteményemet. „Ez lennék én?” nevetett az egyik bennem őrzött mosolyra pillantva. „Ilyennek gondoltad csókomat?” és szomorúan meglebbentette szárnyait. Én pedig megszégyenülve álltam ott és csak a fejemet ráztam, szerteszét szórva magamból az emlékeket, de mire olyan tisztának éreztem magam, hogy megérinthettem volna fátyolruhájának szélét, már nem volt sehol. Türelmetlen voltam és kishitű, mohón kaptam minden után, és amikor végre felfedeztem az Angyal, az én angyalom lényét és lényegét, még akkor is kapzsin őríztem ezeket az emlékeket, holott a káprázat lelepleződött. Mások angyalaiból raboltam, miközben nem volt türelmem várni, hogy az enyém megjelenjen. Mások életéből csentem el magamnak pillanatokat, miközben az enyém is egyre szegényebb lett, anélkül, hogy sejtettem volna. Telve voltam másoktól csent csodákkal, miközben saját varázsom elillant előlem. Úgy szabadultam meg a káprázatoktól, hogy egyetlen reményem a szemem előtt változott tűnékeny, elérhetetlen varázssá. Ma már tudom, hogy ostoba voltam: hogy csak az gyűjt szirmokat, aki nem látott virágot, hogy csak az zárja kapzsin markába a mozdulatok pillanatait, aki nem érezte még az ölelés perceinek örökkévalóságát. A lehulló, légben kerengő és lassan alászálló tollakat kergettem, és sohasem volt bátorságom felnézni az égre, ahol a madár repül... És most, hogy mindezt megértettem, a lemenő nap lassan eltűnik a hegyek mögött és összezáródnak a mező virágai, a fák altatót susognak, a madarak már fészkeikben pihennek, az én angyalom pedig fáradtan-unottan sóhajt fel, miközben egy magamfajta bolond ellopja valamelyik nekem tartogatott mozdulatát...
Bűnös vagyok? Minden bizonnyal. Hiszen sejthettem volna, hogy az angyalok csak úgy vannak, ártatlan-bűntelen. Sétálnak a szürke világban, láthatatlan szárnyakkal lebegnek a por felett és nem hagynak maguk után látható nyomot. Nem értik és nem kérdik, miért vágyódunk utánuk, nem kérik számon a pillantást, amellyel kísérjük őket hosszú percekig, és amelyektől lassacskán elnehezülnek szárnyaik. Mások angyalai… És mire magunkhoz térünk a káprázatokból, már észre sem vesszük szerteszét heverő, porba hullt szárnyaikat... Angyalszárnyakon lépdelő bolondok vagyunk... Hol vagytok, hol vagy, kiáltozunk kétségbeesve, egyre hangosabban, és ők szelíden megállnak egy pillanatra, ránk mosolyognak, de látva szemünkben a vakságot, továbbmennek, ameddig csak a szárnyaik bírják...
2.
Csöndesen, némán töprengve, agyongondolt elképzeléseimmel sétálok az utcán, vajon érdemes-e még egyáltalán, vajon kisüt-e még a nap, nem akarom, hogy így lássanak az emberek, nem szeretném, ha így kellene látnom most őbennük saját magam... Betérek hát egy mellékutcába, körülöttem fehérre meszelt, alacsony házak mindenütt, mintha egy másik városba léptem volna, állapítom meg csodálkozva... Ez már valami, hát persze hogy érdemes, és elmosolyodom, amikor vidám nevetést hallok a hátam mögül, könnyű, suhanó léptek közelednek, még hátrapillantani sincs időm, máris elszalad mellettem két leány, fehér, földet símogató ruhában... Angyalok, kiáltok fel meglepetten, és a dermedt ámulat múltával utánuk eredek, egyikük egy kosárkában friss, mosolygós epret visz és kacagnak, csengnek-bongnak a szűk utca visszhangos falai között, bele-belecsípnek a gyümölcsbe, ujjaik és ajkaik piroslanak az érett gyümölcstől, boldogan követem őket akkor is, amikor egy még apróbb utcába táncolnak át, a házakat boltívek kötik össze, lassítanom kellene... Az alacsony kövek már-már a fejemet súrolják, de azok ketten ugyanúgy szaladnak és én csak őket látom, miért ne tehetném én is, amit ők, hiszen lám, érdemes még, és a nap is kisütött, két angyal egy kosár friss eperrel, hófényű ruhában és maszatos ujjakkal, gyerünk, gyorsabban, még lemaradok, még szem elől tévesztem őket...
És ekkor már érzem, hogy fejemről, vállamról és hátamról horzsolódik a bőr, még megteszek pár mozdulatot, aztán moccanni sem bírok, kétségbeesetten görnyedek a szűk boltív-alagútban, utánuk kiáltok, egyikük hátrafordul és rám nevet, ujjai közt eperszem, aztán szalad a társa után, a fehér falat egészen pirosra festette már a vérem, legalább integetni tudnék, de nem megy már az sem, tehetetlenül nézek utánuk, és követem alakjukat, amint lassan eltűnnek a kanyargó, szűk kis utca házai között...