Sziget-mániás vagyok. Ha tehetem, elmegyek minden évben, úgy tizenöt esztendeje. Kell a feltöltődés a téli hónapokra. Azt nem mondom, hogy a változatos programokat szeretem – nagyjából minden évben ugyanazokra a helyszínekre megyek el.
„Ó, boldog napok -Ujjongok hogy még élek
És nem fáj ha meghalok.
Homokszem vagyok.” Körbejárom a régi és új helyeket, hátha akad valami igazi meglepetés, de valójában azt keresem, amit már legelső alkalommal is megtaláltam és megszerettem benne. A nyugalmat, a csendet, a csillagos eget, az ismerős tájakat és partokat és arcokat... És ha mindehhez hozzáteszem, hogy a szigetre általában nem „csúcsidőben” járok, hanem júniusban-július elején, nos, ezzel reményeim szerint sikerült minden Olvasót összezavarnom... Pedig a megoldás egyszerű – ezekben a napokban majd mindenkinek a Sziget fesztivál jut eszébe a szóról, én pedig egy igazi szigetről beszélek. Az én szigetemről... Saját zenéjével és saját csendjével, saját idejével és saját terével.
Gondolom, valahol mindenkinek megvan a saját szigete, kisebb-nagyobb, kívül-belül, szóval értik... Nos, az én szigetem kicsi, mégis végtelen, kívül van, de elszakíthatatlan részemmé vált, nincs benne bédekerekben, nem írnak róla sokat az interneten sem. Pedig lakatlannak cseppet sem nevezhető, sőt nagyon is létező hely – Görögországban van, valahol északon, a sokezer sziget közül azon kevesek egyike, amely semmiről sem híres. Turisták alig látogatják, csak a közeli szárazföld görögjei töltik itt szabadságukat. S hogy miért választottam éppen ezt a helyet? Nehéz lenne megmondani. Elég sok szigetet bejártam, volt, ahol az építészet volt lenyűgöző (elsősorban a Kykládokon), volt, ahol a gazdag tengervilág (Korfu és vidéke), és akadt, ahol a tengerparttól messze fekvő, „castro”-nak nevezett óvárosokba szerettem bele (Alonissos). Nos, az én szigetemen semmi sem különleges, egyetlen lakott településének alig van látnivalója, és ha valaki „szuvenírt”, vagy akár csak egy szebb képeslapot szeretne vásárolni, jobban teszi, ha kikompozik a szárazföldre és elmegy a legközelebbi városkába. És mégis – jóllehet minden esztendőben elhatározom, hogy ideje lenne megint „világot látni”, mégis mindig ezen a szigeten kötök ki. Ugyanabban a panzióban, és ha szerencsém van, ugyanabban a szobában. Ez van – ilyen vagyok. Egyesek szerint fanatikus, mások szerint merev gondolkodású, és akad olyan, aki egyszerűen hülyének tart. Szerintem mindhárom igaz lehet, ahogyan elnézem így magamat immár több, mint négy évtizede, de hát ez van.
Nos, a szigeten a már említett lakott településen kívül van egy temető (az itt nyugvók többsége 80 évet legalább megélt), van két kisebb szálloda-szerűség, sok-sok apartman, talán tucatnyi hiper-super- és megamarket, amelyek egyike sem nagyobb egy budapesti belvárosi közértnél, csupán nevükben hivalkodók, tavernák, két kemping, egy óvoda, egy benzinkút, sok-sok kutya és macsek, no és körbe-körbe a tenger. És persze a partok – homokos, kavicsos, sziklás, amilyenre éppen hangulatom van. Ha a déli részen hullámzik a víz, hát fél óra alatt átsétálok az északi partok valamelyikére. Ami viszont nincs errefelé – nyüzsgés, hivalkodás, idegeskedés, veszekedés, infarktus. Pedig dohányzik mindenki rendesen, úton-útfélen, boltban és tengerparton egyaránt.
A sziget mint olyan csodálatos dolog, erről már sokan írtak. Van benne valami megmagyarázhatatlan varázs – a tenger végtelensége, és az a tény, hogy egy szigeten jobban érzi az ember homokszemségét és múlandóságát, és ezáltal közelebb kerül az örökkévalósághoz. A tenger és a csillagos ég – az ember csak néz egyik végtelenségből a másikba, és valahogyan belenyugszik homokszem-mivoltába. Nem is belenyugszik, inkább megnyugszik benne. Aztán lehúnyja a szemét, hallgatja a tenger zúgását, a kabócák monoton koncertjét, és úgy érzi, nem kell ennél több, mert nincs és nem is lehet több ennél. Van, aki ezt unalomnak és semmittevésnek hívja – pedig nem az. Ez maga a lét, káprázatok és felesleges cicomák nélkül. Aztán, amikor már majdnem elhiszem, hogy minden egy, és hogy én is ennek a végtelen egynek a része vagyok, akkor feltápászkodom, belesétálok a vízbe, és úszom egy kicsit. És akkor én is megértem, hogy az örökkévalóság számomra is csak egy-egy pillanatig tarthat. Mint Kierkegaard Szicíliában. És hogy a végtelenségből csak egy nagyon kicsiny darab lehet az enyém, az időnek és a térenk csupán apró kis szelete. Ahogyan Hamvas írja: „Azzal, hogy átúszod az óceánt, még nem győzted le, csak a felszín egyetlen vonalán haladtál át egy ideig. S ha képes lennél száz mérföldes mélységben és szélességben úszni, csak most úszol – de hol vannak az évezredek, mikor még nem úsztál, s mikor már nem fogsz!”
És nekem mégis ebben az egyetlen vonalban kell megéreznem a végtelent, ebben a mostban fellelnem az én kis örökkévalóságomat – ez pedig nem megy másként, mint őszintén érzett és átélt alázattal. „Ne számold, hogy hányadik álom vagy. Inkább álmodj magad.” Erre pedig számomra nincsen alkalmasabb hely, mint az én kis szigetem.
