S hogy milyen a világ? Olyan gyönyörű, hogy elképzelni nem is lehet. Olyan, amilyennek akkor látszana, ha nem olyan emberek néznék, akiknek állandóan hiányzik valami belőle.
Valódi hajótöröttként csak magára támaszkodhatott. Számos módszert kidolgozott, ám a legérdekesebb mégis az volt, amelyet a legkínzóbb hiányok (szex, dohány, ital, pénz, hatalom, erő, egészség) legyűrésére alkalmazott. Ezt énszigetelésnek nevezte el.
Zorgó tanár szerint ugyanis, miként azt egy szerda este, már jóval a középiskola után magyarázta nekünk, amikor valamiről tudjuk, hogy hiányzik, akkor a világ ezen a dolgon kívül eső többi része egészen más arcot ölt. Csakhogy ezt nem vesszük észre, mivel teljesen leköti a figyelmünk az a valami, aminek hiánya épp gyötrelemmel tölt el. Ha ezen a berögződésen változtatunk, csoda történik.
Ne mondja senki, hogy nem tudja milyen ez, kiáltott fel a maga módján szordínósan, ahogy szokta, mikor kicsit értetlenkedtünk. Akinek hiányzik valami, annak ez a valami nagyon kellene ahhoz, hogy a világ tökéletes legyen. S épp ez a valami az a tűz, amin át kell gyalogolnia, ám ehhez bátorság kell, hiszen ekkor, éppen ebben a pillanatban hátat fordítania neki, leszigetelnie és a világra pillantani.
S hogy milyen is ekkor a világ? Olyan gyönyörű, hogy elképzelni nem is lehet. Olyan, amilyennek akkor látszana, ha nem olyan emberek néznék, akiknek állandóan hiányzik valami belőle. Nincs más szó rá, maga a tökéletesség, hiszen, ami tökéletlenné teszi, az itt van rabul ejtve bennünk magunkban épp. Gyötör, elmondhatatlanul gyötör, de akkor is megéri. A hiány, ami bennünk munkál, ha elszigeteljük magunkban (s itt mégiscsak előbújt a vegyész), minden rosszat és tökéletlenséget kilúgoz a teremtésből.
Zorgó tanár mindezt görbe háttal, fahangon mondta, majd elhallgatott. Arra gondoltam akkor, bizonyára egész életében zengő kürtként szeretett volna Coriolanusról harsogni egy fiúgimnáziumban és megpróbáltam elképzelni, milyen a világ többi része, ha mindez nem teljesülhet, de nem láttam rajta semmi csodálatosat, sőt, borzalmasnak és ellenségesnek tetszett. Akkor úgy gondoltam, a magam részéről semmi kedvem nem lenne egy olyan világot kémlelni a szemem sarkából, ami nem adja meg azt, amit én szeretnénk. Egyszóval, az énszigetelés módszerének lényegét akkor egyáltalán nem értettem meg, alkalmazni tehát meg sem kísérelhettem.
Aztán persze, ahogy telt az idő, egy s mást megváltozott. Rájöttem például arra, hogy nem kell ahhoz annyira más testbe tévedni, mint a tanár úrnak, hogy az ember szigetlakóként csakis a saját erejére akarjon támaszkodni. Az is kiderült, hogy nem lehet eltekinteni a világtól csak úgy egyszerűen, még akkor sem, ha rendszeresen fukarkodik. Amikor ez világossá vált, eszembe jutottak a praktikák, amiket velünk Zorgó tanár úr megosztott s eszembe jutott az énszigetelés módszere is.
Ismét megpróbálkoztam vele, többször is, főleg akkor, amikor másvalaki szerettem volna lenni, s ennek a másvalakinek minden olyasmije megvolt, ami nekem hiányzott. A művelet azonban nem akart működni. Csodálatos, harmonikus világ nem világolt, csak a kínzó hiány lüktetett vissza mindenről, amit csak láttam. Hiába fordítottam újra és újra másra a tekintetem, nem volt egyéb néznivaló: a hiány leplet borított mindenre. Eresztett valahol a szigetelés.
Zorgó tanár úr már nem élt, amikor egy este végre sikerült. Nagy szavak ezek persze, hiszen nem tudok pontosan számot adni arról, ami történt. Valami hirtelen felviláglott, mintha a sötétségről kiderülne hirtelen, hogy csak egy alagút, amelynek a vége alig néhány lépésre van. A hiány megmaradt, de túlmentem rajta, valamin felfelé kúszva, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam. Magaslati pontra jutottam, lábam előtt hevert a távlat, igaz, semmit sem láttam, se közel, se távol, de az, ami hiányzott, mintha légmentesen le lett volna szigetelve végre.
Ismétlem, túl nagy szavak ezek. Talán annyi történt mindössze, hogy megtanultam alkalmazni a módszert, csak éppen nem a hiányzó dologra és a világra, mint kellett volna, hanem önmagára a műveletre. Vagyis, az énszigetelés módszerében azért hiszek még mindig, azért tűnik változatlanul annyira tökéletes eljárásnak, mert saját magára alkalmazva megtanultam eltekinteni attól, hogy tulajdonképpen nem tudom használni.
Konzultálni kellene Zorgó tanár úrral, de már késő. Ezért teszem mindezt közzé, hátha valaki más is ugyanott akadt el, mint én. Akinek pedig mindez teljesen új, ám a probléma felkeltette az érdeklődését, próbálja csak ki az eljárást, a fenti leírás alapján, hátha nála mégis működik. Sajnos, én csak magáról a módszerről tudok beszélni, hiszen nem látom azt, amit épp általa kellene megpillantani. De nagyon jó lenne végre egy frissebb tudósítás is arról, hogyan fest a világ azoknak, akik nem azt kérik számon rajta, ami épp hiányzik nekik.
