Egy őszinte kérdés. Volt már olyan pillanatod, amikor két rohanás között a momentum ezredrésze alatt elővetted láthatatlan távirányítódat, megnyomtad a 325-ös csatorna gombját, felolvadtál egy kétszárnyú gondolatban, s egy lakatlan szigetre repültél?

„Egy idill a csatazaj közepett. Milyen jó, hogy nem olyan a föld, mint Herodot térképén van ábrázolva: sima, egyenes, lapos; milyen jó, hogy a föld gömbölyű. Milyen jó, hogy lehet egy-egy pontja a földnek, ahonnan a kerek láthatáron nem látszik meg az égő falvak füstje. A földboltozat hajlása eltakarja azt, s engedi, hogy legyenek boldog emberek is a világon. …Az egész Körös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság nyaralótanyája, a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba van már téve, szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló, téli zöld repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre. S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden bokornak; vándor rigó, fülemüle ott találja tavasszal a fészkét, ahol ősszel hagyta, s dalával, füttyével hirdeti a meleget s szerelmet. Ezen a szigeten lövés nem hangzik soha. Nem is kínozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a kettőt vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös ellenségeiktől, a rovaroktól. Ó, bölcsen van ez elrendezve!” (Jókai Mór: A kőszívű ember fiai)


Egy őszinte kérdés. Volt már olyan pillanatod, amikor két rohanás között a momentum ezredrésze alatt elővetted láthatatlan távirányítódat, megnyomtad a 325-ös csatorna gombját, felolvadtál egy kétszárnyú gondolatban, s egy lakatlan szigetre repültél? Tudod, olyan, amilyet te rendezel be, ahol nem jön elő a bokorból még pénteken éjszaka sem a Péntek, ahol nem zavar semmi, ahol igazán azért nincsen csend, mert a madarak, meg a tenger 4/4-es lüktetése a zenei opciód.

Mindenkinek van ilyen szigete. Egy urbánus léleknek, mint én, ez természetes. Egy hajszálvékony menekülési útvonal, mikor átszállok a kék metróról a pirosra. Én ilyenkor nyomom meg a gombot. Látom az embereket, rohannak fel s alá, mérgezett egerek, talán saját szigeteikről menekülnek. Sokan vannak - mert ilyen a kor -, akik mp3 fejhallgatóban oldódnak fel, vizenyős-közömbös, nem evilági tekintettel próbálnak nem pont ott lenni, ahol most vannak. Kevesebben vannak azok, akik könyvet szorongatnak, figyelem, hogyan próbálgatják a fantáziájukat edzeni, el-elrugaszkodni a 35 fokos hőségtől, az izzadságszag evilági valóságától, látszik, ahogy a betűk reszelgetik gondolat-tekervényeiket - szigeteket ásnak hangtalanul.

Az én szigetemen nincs semmi különleges. Azzal, hogy ott vagyok, nem lesz lakatlan. Nem akarok lakatlan lenni. A homokföveny hosszú mélabússággal ütközik a pálmafákba. Mögötte örökzöldben pompázó vad-buja erdő, közepén vízesés, hatalmas tóval. Néhány moszattal teli sziklatömb kell a partra, ahova felülhetek esténként és bámulhatom a horizontot, ami most csak egy vízszintes vonal. Azt képzelek oda, amit akarok. Távolban egy fehér vitorlát, vagy bármit. Most megállok egy kicsit, s épp arra gondolok, hogy nem is akarok tulajdonképp egyedül lenni. Csak pillanatokra. Utána idehoznám a családomat, meg a barátaimat, akik nélkül „nem élhetek muzsikaszó nélkül”. Akiknek annyi mindent köszönhetek, s akik szeretete és segítsége nélkül nem lennék az, aki vagyok.

Álmaim szigetén mégis egy megtörtént utazás jut eszembe. Finnország, ahol egy picinyke szigeten, hatalmas kőtömbön üldögéltem a sziklás tengerparton. Nem volt nálam verseskötet (mert ez is kellene az én csendemhez) így a látóhatárra bámultam. Szentiván éjjele volt. Illetve nappala, mert ott fehérek akkor az éjszakák. Lágy szellő, tengerzúgás, minden, ami kell. Emlékszem még dudorásztam is valamit, talán a madarak ihlettek, amik ott örültek velem együtt a parton. Ez az a pillanat, ahol ki lehet engedni az emberi lélekből, meg az agytekervényből a megsárgult, rozsdás, elhasznált gondolatokat. Csak a befogadás, az átitatódás, a tökéletes azonosulás a természet gyógyító karjaiban. Néztem a naplementét, s talán nincs emberi lény, aki ne ámulna el ezen a szépségen. Valamiféle sóhaj elhagyta az ajkaimat, ez olyan hálaadás-féle volt a Teremtőnek ezért a csodáért. A szemem rátapadt a Napra, s néztem, ahogy komótosan alábukik a tengerbe. Nagyon lassan, érzékenyen, hang nélkül. Fel sem szisszent, pedig elég hideg volt a sós víz. Még néhányszor megrebbent a szempillám s nem hittem el, amit látok. Visszahívtam a napot. Ugyanolyan kapatósan, pillanatról-pillanatra-meggondoltságában, visszacammogott oda, ahol az előbb volt. Megcsíptem magam. Az enyhe szintű fájdalom-morzsa intelligensen figyelmeztetett - nem álmodom. Ez valóság. A momentum varázsa, ahol tanúja lehetsz két ikertestvér találkozásának, egy törékeny magányos pillanatodban - naplemente és napfelkelte kézfogásának, egy biztos pont a világegyetemben, hogy minden bajodat elfelejted.

Igen, az én szigetemen is lágy, sós hangulattal teli szellő fújdogál. A szigetekben mindig is a föveny az, ami vonz. A tenger, a föveny s a távoli fák harmóniája. A lágy homok, ahogy enyhén süppedek séta közben, s ha megtelnek a lábujjaim kvarcszemekkel, bármikor belesétálhatok a tengerbe, hogy lemossa. Bárcsak megtehetném az életemben is, ha rossz felé megyek, s rossz úton haladok, esetleg valaki nyomdokain - s nem állhatok elődeim példamutató lábnyomaiban, odaszaladhatnék valahová s a „repeta” feliratú kútnál újból kezdhetném. A föveny s az azt nyaldosó víz komolyságot tükröző s mégis perpetuum mobile nyugodtságú muzsikája az, ami a sejtjeimbe ivódva megnyugtat. Ezeket a hosszú sétákat minden nap megismételném. Ahogy dél-franciaországban is tettem. A legnehezebb az, hogy a fejemet kiürítsem. A filózós típusú embereknek ez a legnehezebb, mégis a gondolat szabadsága a vonzó. A szárnyalás. Tényleg miféle szigetek vagyunk? Mi bukkanunk fel a végtelen élet-tengerből, vagy mi ássuk ki magunk körül, nehogy idegen hajók kössenek ki a partjainknál. Félelmeink, előítéleteink, sebeink kajak-kenui meg ott tornyosulnak a csónakházainkban. Kinek, s milyen mértékben engedünk ladikot másoknak, azért hogy megmutassuk a saját kis szigetecskénket?

Ahol lakunk, a mi utcánk egy rövidke utca. Talán 9-10 család él egymás mellett, gondosan elhatárolható kerítésekkel körülvéve. Ne nézz be, s ne nézz ki. Ezért volt egy kicsit nagyon is bizarr, mikor ideköltöztünk (a ház nem a mienk, csak őrizzük). Semmiféle viszony nincsen már, kivéve a szembe-szomszédot. Az egyik ház előtt nincs kerítés, s tudomásom szerint sosem volt. Fura. Akárki bemehet „hívogatása”, s mégis eddig senkit sem láttam bemenni. Eszembe jutnak a pillanatok, mikor az esővíz többször kimosta az enyhén lejtős utcát. Mindenki kint volt. Lapáttal, ásóval, köszöntéssel „jó munkát” kívánással. Kilépett mindenki a tengerre. Ekkor futott át az agyamon, ez az, világ szigetei egyesüljetek! Talán kevesebb tenger kellene s több virágokkal teli sziget hidakkal összekötve.

Az én szigetem az Azori-szigetek. Soha nem jártam ott - illetve csak a képzelet szárnyain -, így azt képzelek róla, amit akarok. Azt sem tudom, hogy a világ végén van-e vagy a világ közepén? Az összes lehetséges weboldalt meglátogattam s gyűjtöm szorgosan az infókat, hogy egyszer elrepülhessek oda. Nagyon messze van. Portugáliához tartozó szigetcsoport az Atlanti-óceánon 1500 km távolságra Lisszabontól. Néhány történész szerint a régies portugál "azures" (jelentése: kékek) szó adja az elnevezés alapját, ugyanis távolról a szigetek színe kéknek látszik, s ez nem digitális trükk. Ez valóság. A kilenc szigetből kedvem szerint válogathatok, vulkánt zöld pázsittal, tengerszemet a Floresen, amit virágokkal telinőtt hegyek vesznek körül, aprócskát, aminek hegyoldalát színesre festett falusi házak tarkítják, vagy egy hegytetőn fehérre meszelt igazi szélmalmot a Graciosán. Sőt olyat is, ahol a zöld szín összes árnyalata megtalálható, a mezők vidámszín-füvétől, a buja erdők komor-zöldjéig, mert elképesztő a Teremtő Isten photoshopja. Itt kész vagyok ébren álmodni. Olyannyira valóság, hogy létezik, hogy a gyerekeket is magammal viszem, mert ezt látniuk kell. Szurkolok, talán nem ér oda még a globálisan felmelegedett szökőár.