Ha tudnánk és értenénk, mit jelent „utazni”, bizonyára óvatosabban bánnánk mindazzal, ami e szóhoz kapcsolható. Ha tudnánk és értenénk, mit jelent „megpihenni”, bizonyára megváltozna életünk, mi több, felsejlene bennünk a lét maga. Ha tudnánk és értenénk, mit jelent „visszatérni”, bizonyára újra megtalálnánk a zűrzavarban a dolgok igazi helyét és értékét és szerepét.
Az utazás térnek és időnek nem függvénye, és maga a műfaj is meghatározhatatlan – utazás például egy klasszikus zenemű meghallgatása, de vajmi kevés köze van az utazáshoz egy fényképezőgép-kattogtató, minden lépésnél az adatokat bédekerekből böngésző turistacsoport helyváltoztatásainak. Maradjunk az előbbi példánál.
A zene az utazások egyik legvarázslatosabb és legmélyebb fajtája, olyan élmény, amelyre, ha igazán értjük és érezzük jelentőségét, csak némi előkészületek után szánjuk el magunkat. Jól emlékszem, amikor fiatal koromban egy baráti házibuli éjszakáján azt javasolta valaki: hallgassunk Mozartot. Ám a lemezek között nem akadtunk másra, csak a Requiemre. Én akkor még keveset konyítottam a klasszikus zenéhez – most sem sokat, de legalább megtanultam tisztelni és csodálni és félni is egy kicsit –, ezért a sörök és a borok és a cigifüst társaságában alig figyeltem oda Csehországból érkezett zenész-vendégünkre, aki szemmel láthatóan megrémült a gondolattól. Az még hagyján, hogy egy házibulin Mozartot idézzük meg, „háttérzeneként”, de hogy éppen a Requiemet!
Most, hogy visszagondolok az eseményekre, tudom, hogy cseh barátom legalábbis sejtette mindazt, ami bekövetkezett. A korong forogni kezdett, és lassan minden megváltozott, percről-percre, szinte észrevétlenül. A könnyed csevejt valami megmagyarázhatatlan komorság váltotta fel, mintha a szobában hirtelen további falak emelkedtek volna, apró kis cellák, amolyan koporsó-féleségek, amelyekben mindenki magára maradt (requiem - mourez en silence, haljatok meg egyedül). Vagy mintha inkább minden kitágult volna, mintha hirtelen az óceán éji feketesége vett volna körül minket, kinek-kinek a saját kis én-szigetét, ahol vigasztalhatatlanul és a többiek által elérhetetlenül kuporgott. Aztán a néma csöndben egy pohár vörösbor tört s folyt szét a fehér falon, egyikünk sírva fakadt, ez volt az utolsó intő jel, hiába. Pár pillanat múlva már mindenki hangosan zokogott vagy némán küszködött könnyeivel.
Reménytelenségeiket és magányukat panaszolták azok, akik az imént még vidáman nevetgéltek és táncoltak egymással. Egyikük odakuporodott a bejárati ajtóhoz, és a levélnyílást markolva azt hajtogatta: „miért mindig befelé dobálják itt a leveleket, miért nem tudok ezen a nyíláson kifelé üzenni, a világnak?” Úgy tűnt akkor ez, mint valami nagy bölcsesség – talán az is volt, rosszkor, rossz helyen megfogalmazva. Megannyi hajótörött egy közös kis sétahajókázást félbeszakító vihar után – mit mondjak: rettenetes éjszaka volt. Nyilván a sok alkohol, meg a cigifüst, mondtuk másnap, újra a négy fal között, pedig dehogy....
Mi azon az éjjelen saját felelőtlenségünk áldozatai voltunk, komikusak és szánalmasak egyszerre, ahogyan egy saját magunk előidézte „vihar” után hirtelen megjelent a tenger mélyéről a sok-sok kis én-sziget, a maga mindig is létező valóságában. Tulajdonképpen azon az éjjelen tanultam meg tisztelni és csodálni, no meg egy kicsit félni is az igazi zenét. És az utazásokat.
Igaz vagy sem, mindenesetre van, aki úgy tartja: Mozart is egy különös utazásba halt bele. S hogy a Requiem befejezetlen maradt, így már tökéletesen érthető. Ez persze lehet, hogy legenda csupán, de a lényeg benne van.
Aztán egy másik emlék: ugyancsak régen, a helyszínek ezúttal Budapest és Prága, a zene pedig a „Prágai szimfónia”. Hányszor hallgattam ezt a művet azelőtt tavasszal, budapesti szobámban ülve, s hányszor bolyongtam képzeletben az Arany Prágában, boldog-céltalan! Nem nagyon gondolkoztam azon, hogy voltaképpen mi is volt e gyönyörű repülések értelme és lényege, egyszerűen jólesett minden perc, minden pillanat, az elindulástól az utazáson át a visszatérésig. Aztán, immár valóban Prágában járva egy plakátra lettem figyelmes: a strahovi kolostor Neumann-termében másnap este a Prágai szimfóniát hallgathatja meg a nagyérdemű. Istenem, mennyire készültem erre a csodára, másnap estig az utazás előkészületeinek lázában égtem, az élmény pedig – hatalmas csalódás.
Először nemigen értettem az okát, és csak másnap tudtam elgondolkozni azon, mi is történhetett. A zenemű minden részleténél egy-egy utcánál, egy-egy korsónál, egy-egy kisasszony mosolyánál időztem el, gondolkoztam, bolyongtam ide-oda, vagy éppen szőttem terveket a holnapokra vonatkozóan. Eltévedtem az úton, káprázatok közé kerültem, és nem tudtam odafigyelni a zenére. Nem voltam jelen. Énem és önzésem erősebb volt, az Egész befogadása helyett inkább elmerültem a csalókán ide-oda villanó részletekben. Mert az igazi zene egy másik, emberfeletti- és alatti világba röpít minket, és hívásának a lélek nem tud ellenállni. Ám éppen mert nem sokat tudunk az ilyesfajta utazásokról, gyakran képtelenek vagyunk az élményt kellőképpen értékelni és feldolgozni – ilyenkor pedig marad az én-szigetek szorongó és szorongató magánya. Mondom: utazni nehéz, és ezt éppen egyik legvarázslatosabb, legmélyebb és legtermészetesebb fajtája, a zene bizonyítja kézzel foghatón. És mi csupán hallgatók vagyunk! Képzeljük el az „úttörőket”, akikben először szólaltak meg e csodálatos utazások hangjai!
A zene igazi varázsa isteni csoda: a zeneszerző az istenek világába nyer bebocsátást, amikor a mű megszólal lelkében, és ezt próbálja átmenteni az emberi világba a hangjegyek segítségével: ami hol sikerül, hol csupán töredékekre elegendő az igyekezet, de az utókornak sokszor ennyi is elég, hogy megsejtsen valamit a csodából. Az egészen kivételes zeneszerzők afféle Prométheuszok voltak, akik nem elégedtek meg egy-egy szikrával, a parázzsal, a pillanatokkal, akiknek a tűz kellett, az Egész, még ha el is égtek benne. Bachnak az utazás és az élmények átadása még szinte természetes volt – oly korban élt és jegyezte le „útiélményeit”, amelyben még több sejtésünk volt az isteni rendről, az istenek világáról, és talán közelebb is voltak hozzánk, legalábbis erre következtethetünk Bach dús természetességéből. Nem véletlen, hogy zenéje mindmáig veszélytelen, mégis gyönyörű és tökéletes utazást ígér. Mozart nem volt igazi utazó: neki nem kellett messzire mennie, mert Isten maga döntött úgy, hogy rendszeres látogatója lesz. „Isten kegyeltje”-ként csaknem ártatlan naivitással engedte, hogy keresztüláramoljanak rajta az élmények, a hangok, ő csak lejegyezte őket, pontosan, félálomban. Amadeus. Ilyen kegyben csak nagyon kevesen részesültek, és az utókor azóta is hálás ezért. Beethovennek nehezebb dolga volt. Őt nem látogatták maguktól az égiek, de konok, alázatot nem ismerő, fanatikus utazóként addig nem nyugodott, ameddig minden hangot el nem ért és a maga képére nem formált: neki mindegy volt, hogyan hangzik mindez itt, a földön, ő egyszer elindult, és attól kezdve nem tért vissza, konokul bolyongott és olyan helyekre jutott el, ahová kevés földi halandó. De ha sorsa nem is, az utókor azért mindmáig hálás neki ezért az önpusztító, soha véget nem érő utazásért, e vakmerő tettéért.
Így aztán csakis rajtunk múlik, képesek vagyunk-e befogadni és elfogadni, magunkban helyére tenni ezt az önmagában szédítő és néha pusztító erőt, amit a legnagyobb zenei utazók jegyeztek le s hagytak ránk örökül. Ettől, és csakis ettől függ a mi kis zenei utazásaink élményének milyensége. A zene téren és időn kívüli extázis, sem előtte, sem utána nem tudjuk pontosan meg- és felidézni, csakis a jelen-levésben. Utazás, megpihenés és visszatérés – teljes egész, mágikus mű, amelynek segítségével előhívhatjuk magunkból a lelket. A világét, az istenekét, és persze önmagunkét. Angyalokat – de ördögöket is. A zene azon csodák talán legnagyobbika, amelynek segítségével ki-ki elutazhat a maga kis én-szigetéről másik világokba, ahol megpihenhet, és ahonnan visszatérve az én-szigeten sem lesz többé egyedül. És mindezt anélkül, hogy messzire kellene mennie. De ha nem vigyázunk, ha nem figyelünk oda, ha nem tudjuk, mit is jelent utazni, megpihenni és visszatérni, az is megeshet, hogy egy-egy utazás végére örökre én-szigetünk magányos hajótöröttjei leszünk.
