Az én anyanyelvem a magyar. Viszonylag kevesen beszélik, hagyjuk most a 10 vagy 15 millió kérdését nemzettestileg, maradjunk a nyelvnél, de akkor is kevesen vagyunk, és a közeljövőben nem is várható, hogy a magyar a népek közötti kommunikáció egyik alapnyelvévé válik. Még akkor sem, ha mindenki hoz magával egy embert, aki megígéri, hogy megtanul magyarul.

De hát ide születtünk, ez amolyan sorskérdés, élni-halni ugyan ma már nem szokás érte, de azért illik komolyan venni, mint adott, tőlünk némileg független alaphelyzetet.

Na jó, de akkor is, olyan jó lenne világot látni és érteni másokat. Rendben van. Ilyenkor az ember megtanul egy másik nyelvet, mondjuk az angolt, mert az hasznos és logikus és praktikus dolog. Csakhogy én nem kedvelem a hasznos és logikus és praktikus lépéseket. Úgyhogy elhatároztam, megtanulok inkább még egy olyan nyelvet, amit kevesen beszélnek. Csakazértis. Fanatikusan. Legyen mondjuk a cseh. Hogy igazán csehül álljak, legalább nyelvileg. Így aztán magyarul egészen jól beszélek, csehül úgy-ahogy. És mert nem szeretem a logikus lépéseket, nem volt más választásom, mint emigrálni abba az országba, amelynek a nyelvét kevésbé beszélem jól. Neszenekem – neszenektek. Ez tehát az általam teremtett, tőlem függő alaphelyzet.


Innen már könnyű tovább haladni: otthon turista vagyok (és magyar, így aztán nincs olyan póló, amit magamra vehetnék...), itt pedig egy idegenszerű csudabogár (de nem turista és nem is cseh), akit elfogadnak, néhányan még kedvelnek is, de sohasem fogok igazán közéjük tartozni és sohasem fognak igazán sajátjukként befogadni. Íme, az én „különlegességem”. Személyes is, szeretet is van benne (nem csak a cseh sörök iránt), ugyanakkor kellőképpen önző, merthogy választott és nem velem született. Az önzés pedig, még ha ártalmatlan is a külvilág felé (persze ez sem biztos), bizonyos értelemben a magány falát vonja az ember köré. A magány falának megléte pedig agresszívvé tesz, a lerombolás, vagy legalább a résütések szándékát illetően. A magányos ember agresszivitásában az a „különleges”, hogy nem karddal, hanem pajzzsal a kezében „támad”, és próbál meg rést ütni ezen a falon. És, ami ugyancsak hozzá tartozik az ilyenfajta léthez, a viszonylagos elszigeteltséghez, az a többi ember agresszivitása – tehát saját agressziómon kívül meg kell küzdenem a körülöttem élőkével is, akik gyakran egyszerű provokációt sejtenek a „különlegességben”, ezért legtöbbször képtelenek megértéssel közeledni, a „természetes” elfogadásának érzésével.

Emlékszem, már fiatalon is voltak hasonló küzdelmeim, például a nyócker gangos bérházában a szomszéd Erzsinéni, aki képtelen volt elviselni, hogy hajnalig fenn vagyok és délig alszom, ellentétben a többi „normális” emberrel – ezért egy idő után mindennapossá vált számára a folyosó felsöprése, kora reggel, teljes hosszában, előttem is, úgy, hogy a partvis nyelével „véletlenül” állandóan megkopogtatta ajtómat-ablakomat. Persze nem ért el vele semmit, pajzsként magamra húztam a takarót és aludtam tovább. És hiába voltam másnap este fáradt, magamba döntöttem egy liter fekete teát, és hajnalig üldögéltem-írogattam íróasztalomnál. Csakazértis.

Ördögi kör, amelyből nehéz kitörni, annál inkább, merthogy az ilyen embertípus előbb-utóbb merev lesz, saját csakazértis-szokásainak rabja, aki nehezen képes kitörni a külvilág felé egyre szűkebbnek és bevehetetlenebbnek, önmaga számára fokozatosan tágulónak látszó és sérülékenyebb kis várából. És ha mégis, hát általában nem a csatamezőn találkozik a támadókkal, a reá igazán kíváncsiakat pedig nem saját palotatermében látja vendégül – a külvilággal való érintkezése legtöbbször a várárokban zajlik. A „semleges területen”, ahol egyik fél sem tudja igazán otthon érezni magát, ahol nincs meg annak kockázata, hogy az Én és a Te MI-vé válhat. Mert az ilyen embert nagyon nehéz a csatamezőre vonszolni, kicsalogatni biztonságosnak vélt világából, és csak ideig-óráig képes betessékelni valakit a saját várába. Pedig izgalmas ám egy ilyen vár, kész múzeum – de hát ki az, aki lakna is benne huzamosabb ideig? Túl sok a kísértet, érezni némi dohszagot, idegesítő, hogy még a pókháló is emléktárgynak számít (hozzányúlni TILOS!), és persze előbb-utóbb kiderül az is, hogy nehéz belakni a már jóelőre berendezett vendégszobát.

A magunk által választott és kialakított „különlegesség” (nem valamely művészeti tehetség vagy egyéb, velünk született „másság”-ról beszélek) tehát egyrészt önző, másrészt elszigetel minket és ezzel provokálja a külvilágot. Vonz és taszít – egyszerre. Így aztán nem is nagyon szeretik, és nem is sokan élnek a lehetőséggel, amikor felbukkan a csábító alkalom: néhányan azért jegyet vesznek, hiszen minden múzeum érdekel valakit, sőt akad, aki ingyen és önszántából lép be a kapun, és ilyenkor megesik az olyan csoda, hogy az Én és a Te egy időre MI-vé lesz. Aztán valahogy elmúlik a varázs, és a valaMI semmivé válik megint. És kezdődhet minden az elejéről. A hajnalig tartó ébrenlét és Erzsinéni a partvissal a gangon, a küzdelem a pajzsokkal és az ideig-óráig tartó fegyverszüneti tárgyalások a várárokban.

Egészen addig, amíg nem jön valaki, mint a mesében: aki mintha mi sem történt volna, belép a várkapun, kézen fog minket és kisétál velünk, elvezet árkon-bokron is túl, aztán szépen vissza, és észre sem vesszük, amint ez a mi kis „különlegességünk” is az Egész természetes részévé lesz. Magunk és a külvilág számára egyaránt. És a vármúzeumból szép lassan igazi otthon lesz, pajzsok és kardok, pókhálók és dohszag nélkül. Csak Erzsinéni söpröget rendületlenül a várárok mélyén...

(Ajánlott olvasmányok: Hamvas Béla: A magyar Hüperion I-II, Rüdiger Dahlke: Az agresszió mint esély)