Nem sokkal ezelőtt egy számomra ismeretlen kerületbe kellett mennem valamiért. Ám hiába vittem magammal térképet, a keresett helyet egyszerűen nem találtam meg az utcák szövevényében. Mit tesz ilyenkor az ember? Megkérdez valakit. Épp jött egy szimpatikus, fiatal hölgy. Érdeklődésemre azonban határozott kézmozdulat kíséretében a következőket mondta: „Ném tudom. Ném vagyok magyarul.”

Akkor még nem esett le, csak később, hogy a hölgy hibás nyelvhasználata milyen érdekes dologra világított rá. Nem beszélek magyarul, nem vagyok magyar: ez helyes, ezt értjük. Nem vagyok magyarul: ez hibás, de nem is értjük? Dehogynem. Mint ahogy azt is, hogy csehül állunk, csak még homályosan. Ki kell tehát fejteni, mit jelent. Képzeljük csak el, milyen kifejező lenne, ha mondhatnánk ezt: hú, öregem, tegnap annyira magyarul voltam. Vagy: most hagyjál, nagyon magyarul vagyok.

Alig hihető persze, hogy egy nép képes lenne saját magát egzaktan, elfogulatlanul mintegy kívülről látni. Nem is szólva mindenféle módszertani problémáról. Kísérletet azonban igenis tehetünk arra, hogy egybegyűjtsük azokat a helyzeteket, amelyek minden kétség nélkül olyanok, hogy bennük saját magunk vagyunk, s így talán sikerül nagy vonalakban képet nyernünk, milyen is magyarul lenni.

Egyáltalán nem célunk ehelyütt azonban, hogy egy félreszólásra alapozva alkossunk nemzetkarakterológiát, de még az sem, hogy pontos és teljes leltárát adjuk a keresett helyzeteknek. Csupán abban bízunk, némi fény visszaverődik majd e homályos tükörről. Azt sem állítjuk továbbá, hogy az alábbi példák kizárólag ránk lennének jellemzőek, talán tágabb körben fellelhető viselkedésminták, Kárpát-medence, keleti blokk, ilyesmi. De akkor is feltűnőek és általánosak.

Nos, próbáljunk meg összeszedni néhányat.

Ha nagy öröm ér minket és az éjszakában végre feloldódva, egyszer csak lever a lábunkról a bánat, de úgy, hogy a könnyünk is kicsordul, akkor magyarul vagyunk. Mit jelent ez? Nem engedjük meg magunknak, hogy felhőtlenül örüljünk? Ha netán boldogok vagyunk, ki kell termelni lelkileg gyorsan valami kompenzálást, nehogy az égiek, látván az örömöt, bajt zúdítsanak a fejünkre? Ki tudja. De jellemző és elgondolkodtató.

Nemhiába hívják svédasztalnak a svédasztalt, nem is tudunk vele igazán mit kezdeni. Ahol ennyi étel kínálja magát, ott mit lehet mást tenni, mint úgy megpúpozni azt a semmi kis tányért, hogy a rakás magasabb legyen, mint amilyen széles. Amikor az akár csak látszólag ingyen hozzáférhető étel látványára elborul az elménk és csak rakjuk, rakjuk, magyarul vagyunk. A háborús nemzedék hagyta ránk a parancsolatot, enni, enni addig s amennyit csak lehet? Az étel csak a zsigerek számára létezik s olyan, mint illem, kellem, ilyenkor sutty, egy villanással eltűnik? Ki tudja. De jellemző és elgondolkodtató.

A legtöbb közértben csak egyetlen egyirányú út van: előre, előre, bejárattól a pénztárig. Csakhogy a szűk járat miatt nem lehet csak úgy egyszerűen elengedni valakit, ha meg akarunk állni válogatni. S már dobog is a késztetés, gyerünk tovább s felmarkoljuk, ami a kezünk ügyébe akad, nehogy valaki megelőzzön. Magyarul vagyunk. Persze, a közértek szűkek lettek: a hely adott volt, de a kínálat követelményére egyre több polc zsúfolódott beléjük. De a lényeges nem ez, hanem a gesztus, nehogy valaki elénk vágjon. A sorbanállások öröksége lenne? De hát a fiatalok is ezt csinálják!

Nyugati mintára a bankoknál, bankautomatáknál, de még a postán is, egyszóval mindenhol, ahol pénz forog, feltűnő vonal jelzi már nálunk is, hol álljon meg a következő, ha valaki épp az ablaknál vagy a gépnél tartózkodik. Ennek ellenére egymás nyakára mászunk, ahogy hátulról is a tarkónkba lihegnek. Nyomulni, előre, előre csak ez dübög a fülben. Magyarul vagyunk. A skandináv diplomata folyamatosan hátrál az arab diplomata közeléből, hiszen neki a karnyújtás, a másiknak, a könyöktávolság a kívánatos közelség a másikkal. Mi is közel megyünk, akár annyira, hogy egymáshoz érjünk.

Azután itt van a közlekedés. Vegyük csak az új buszokat. Ezeknél a középső ajtóval szemben lehajthatóak az ülések. Amíg nincsenek sokan, csak az összes többi ülőhelyen ülnek már mások, lehajtjuk és leülünk. Azután elkezd telni a busz, s nyilván fel kellene állni, hiszen akkor több hely jutna másoknak mindenhol. De nem. Ha egyszer ülök, akkor ülök. Nem is érdemes folytatni, a buszokon tényleg nagyon magyarul érezhetjük magunkat.

Vagy a munkahely. Az ember dühöng, hogy a főnök milyen magától értetődően trehány, nem csinál semmit, s nekünk kell helyette is mindent megoldani. Hétvégén hazamegyünk, nem alszunk, rágjuk a szájunk szélét és elhatározzuk, hétfőn beszólunk végre. Eljön a reggel, a főnök besétál, és minden marad a régiben, míg aztán hazafelé kezdődik az egész előröl. Távol morgunk, közelben mosolygunk, magyarul vagyunk.

Ám elég legyen! Csak ilyen negatívan csengő, vagy a nyugat felől alantasként értékelhető tulajdonságaink vannak? Hát igen, ha egyszer magunkra húztuk a nyugati köntöst, nem lehet beletörölni a szalonnától zsíros kezet észrevétlenül. Mi hát a megoldás? Értékeljük a fentieket pozitívan és dolgozzunk ki egy magyarullétre szabott infrastruktúrát, intézményrendszert, szociális illemkódexet, közéletet? Ez lenne a szép, de félő, hogy a történelemben ez már megvalósult, csak nem igazán tetszett senkinek. Vagy az egész csak örökség lenne nem kell vele foglalkozni,s a szerencsétlen évtizedek hagyatéka idővel majd eltűnik, átalakul?

Fent hat példa sorakozik, a hetedik te magad légy. De kik vagyunk mi? Nekem nincs válaszom erre, csak a látleletet vettem fel, sőt az sem biztos, hogy mindez tünet lenne, valami olyasmi tünete, ami gyógyításra szorulna. Egyébként is, a fentiekre tekintettel sokan, egyre többen, már nem magyarul, hanem inkább európaiul vagyunk.

Hogy ez veszteség vagy nyereség? Az egyik ezt mondja, a másik azt és egyik sem figyel a másik véleményére, hiszen az egymás mellett elbeszélők is magyarul vannak. De nagyon.