Az Arany Tigris söröző „poszthrabal” törzsasztalánál mindenféle ember üldögél kedd délutánonként: színházigazgató doktor, teniszoktató, a művészettörténetek professzora, vegyészmérnök, Hrabal egykori jóbarátai, és persze a világ minden tájáról ide érkező bohemisták. Amikor befogadtak e díszes társaságba, természetesen mindenki „eldicsekedett” azzal a pár keresett vagy keresetlen szóval, esetleg mondattal, amit ismert magyarul.
A Prágai Magyar Kulturális Központ egykori munkatársaként olykor elvittem a Tigrisbe egy-egy vendégünket, akik között ugyancsak akadt néhány jeles személyiség – némelyiküket szívesen látták, másokkal meggyűlt a bajuk a jelenlévő törzstagoknak. Utóbbi kategóriába főleg az állami tisztviselők tartoztak. Egyikük például megkért, hogy tolmácsoljam a kérdését: hány zsidó van a cseh kormányban? Igyekeztem leplezni megdöbbenésemet, és megráztam a fejem: nem, ezt itt és most inkább ne. És egyáltalán. Máshol és máskor se, ha lehetne. De ő csak erősködött, és mert továbbra sem voltam hajlandó lefordítani a kérdést, hát feltette ő, angolul, három sör után. Nos, a többiek nálam is rosszabbul leplezték meglepetésüket: pontosabban nem értették a kérdést! Egymáshoz fordulva sustorogtak, elhangzott egy-két név, hogy talán, de ki tudja, egy-két értetlen megjegyzés, aztán egyikük visszakérdezett: miért érdekli? Merthogy ha kell, utána néznek, bár nem tudják, hol is kellene, merthogy aligha van ilyen lista, nekik meg ugye eszükbe sem jutott... És az állami tisztviselő úr mosolygott, „csak úgy”, mondta, mire a többiek fejüket csóválták, értetlenül, és témát váltottak. Tényleg – miért érdekelte vajon az urat a dolog?
Az évente megrendezett Bohémia-fesztiválok cseh vendégei elhűlve nézték mindig a pesti aluljárókat, az Andrássy-út padjait, és a környező utcák kapualjait a megannyi hajléktalannal és „lakhelyeikkel”. Némelyikük megkérdezte, miért van ez így, nem lehetne-e tenni valamit értük, kitalálni valami megoldást mindenki érdekében – erre viszont én nem tudtam válaszolni. Pedig biztosan lehetne, elvégre nem minden fővárosban ilyen a helyzet.
Ugyancsak a Tigris törzsasztalánál meséltem barátaimnak arról, hogy Magyarországon a politika egészen más helyet foglal el az emberek életében, mint Csehországban – hogy 2002 tavasza óta barátságok, szerelmek lesznek áldozatai annak, hogy két ember más-más politikai oldal hívőjének vagy hívének vallja magát. Hogy a társkereső hirdetések között számos olyan akad, amelyben az illető egyik feltétele, hogy jövendőbelije is ugyanazon a politikai platformon álljon. Sokszor, sok szempontból megközelítve meséltem erről a különös jelenségről, de láttam rajtuk, hogy nem értik a dolgot – sőt, inkább nem hiszik el. Messziről jött ember azt mond, amit akar – gondolhatták az asztalnál ülők, akik között volt szocdem, kommunista, liberális és nemzeti érzésű egyaránt. Összeveszni komolyan, emberi kapcsolataink rovására – a politikán? Ez nevetséges, mondták. És tényleg az. Vagy inkább szánalmas egy kicsit.
És persze vannak könnyedebb témák – a csehek például megrökönyödve reagálnak arra, ha egy magyar rántott sajtot rendel – rizzsel. Számukra a rizs csakis szaftos ételekhez illő köretnek számít, és ez megkérdőjelezhetetlen hagyomány. Olyannyira, hogy egy kedves barátom, aki a kevés Budapesten élő csehek egyike, még kapcsolatunk kezdetén mesélte: amikor tudomására jutott ez az étkezési szokás, sőt tapasztalta is néhány vendéglőben, komolyan elgondolkozott azon, hogy inkább visszatér hazájába...
Szóval csak annyit akartam mondani mindezzel, hogy nehéz dolog ez a népek közötti megértés, sőt gyakran még saját magunkkal is bajban vagyunk, egymás között – és az akadályokat gyakran nem a nyelvi problémákban kell keresni. Vannak, akik egészen jól beszélnek magyarul – csak éppen nem értik a dolgokat. Ahogyan egy itteni barátom mondogatja, aki kocsmai nyelvóráink során egész jól megtanult már magyarul: „Kicsit beszélni magyar – de egyáltalán nem érteni...” A feltett kérdések értelmét, az elmesélt történetek hátterét, az abszurd összefüggéseket és a megtapasztalt furcsaságok egzotikumát. És azt hiszem, sokan így vagyunk ezzel mi is, akik pedig anyanyelvi szinten törjük a magyart...
