Unatkozom fenemód – ebből a napból sem lesz már semmi. Kiülök hát a tópartra, pecabottal a kezemben, és türelmesen várok. Hadd múljon az idő. Már-már elbóbiskolok, de hoppá, az úszó megrándul, egyszer, kétszer, háromszor, ez már nem tréfa, úgyhogy most én rántok, egyszer, kétszer, és máris ott szomorog egy jókora ponty a zsinór végén.

„Sok hal teljesítette már az emberek kívánságait, de egyetlen horgászról sem tudunk, aki azért fogott volna halat, hog megtudakolja annak vágyait...”
(részlet a Fundamentális Halológiából)

Így aztán nem csoda, hogy nem róluk szólnak a mesék, pontosabban legtöbbször csupán mellékszereplők maradnak. De mégiscsak ők indítják el azokat az eseményeket, amelyek során a dolgok megváltoznak, átalakulnak. Hol így, hol úgy, legtöbbször csaknem észrevétlenül. Így lesz ez most is. Hogy az átalakulás során melyik szereplőből mi lesz, honnan hová jut el, az egy dolog. Talán nem is lényegtelen. Sőt. De azért az is fontos, ami eközben történik velük.


Unatkozom fenemód – ebből a napból sem lesz már semmi. Kiülök hát a tópartra, pecabottal a kezemben, és türelmesen várok. Hadd múljon az idő. Már-már elbóbiskolok, de hoppá, az úszó megrándul, egyszer, kétszer, háromszor, ez már nem tréfa, úgyhogy most én rántok, egyszer, kétszer, és máris ott szomorog egy jókora ponty a zsinór végén. Kívánságomat nem kérdi, én meg nem fogok könyörögni neki, alaposan fejbevágom, szép darab, jócskán méreten felüli, még tátog kettőt, rándul hármat, és annyi neki. Elvégre mellékszereplő szegény. Otthon faroktól fej felé egy éles késsel alaposan megpucolom, kibelezem, kifilézem – már amennyire egy pontyot lehetséges –, és ha már így alakult, pihenésképpen felhívom néhány barátomat. Hogy este vacsora lesz nálam, jöjjön, aki akar. Én biztosítom a jófajta eledelt, ők gondoskodjanak a léről.

A jó hal háromszor úszik: először a vízben, aztán az olajban, legvégül pedig a borban. Így legyen! Az első fürdője már megvolt, így most a filézett szeleteket megsózóm, becitromozom, paprikás-szezámmagos lisztben megforgatom és félreteszem. A felforrósított, kevéske olívaolajon megpárolom a hagymát és a fokhagymát, a szeleteket gyorsan átsütöm, hogy valamelyest megpiruljanak, majd ismét félrerakom őket. Beleteszek az olajba egy szár bazsalikomot, kevéske tárkonyt, az egészet felöntöm tejszínnel és egy deci száraz fehérborral, aztán zsupsz, megint bele a halszeleteket. Elég öt-hat perc, és készen is van. Köretként egy kis petrezselymes burgonya, enyhén megpirítva, körömvirág-szirmokkal ékesítve. És mert még mindig uborkaszezon van, illik hozzá vagy sem, készítek egy friss uborkasalátát is. Fokhagymával, kevéske ecettel, citrommal, csipetnyi sóval, őrölt pirospaprikával és nyolcbors-keverékkel. Hogy teljes legyen az élvezet.

Közben megérkezik a bor is, barátaim kíséretében, akik még egy kedves kisasszonyt is magukkal hoztak, miért ne, bizonyára ő is éhes... Asztalhoz ülünk, lassan esteledik, gyertyát gyújtunk, beszélgetünk mindenféléről, a háttérben kellemes zene szól – lám, vannak még szép esték... Az ember sohasem tudhatja, miből mi lesz, néha a legunalmasabb nap is emlékezetessé alakul át... Aztán megterítek, mielőtt még elfogyna a hal harmadik úszómedencéjéből a folyadék, és nekilátunk. A halnak, a köretnek, a salátának. És persze a borocska maradékának. Megúsztatjuk harmadszor is – hogy valóban ezt és így kívánta-e, azt már sohasem tudjuk meg.

Minden éppen elég volt – talán borból kellene még egy kevés, irány a hűtőgép, lám, mindig van egy kis tokaji tartalékban. Sárgamuskotály, a száraz változatból. Aztán ismét a világmegváltó gondolatok, az asztalnál gyertyafény, odakinn a csillagos égbolt, bennünk a vacsora – mi kell még? Szinte újjászülettünk. Lassan éjfél, a vendégek szedelőzködnek, mindenki búcsúzkodik... A kisasszonynak csodálatos mosolya van, állapítom meg magamban, nem először az este folyamán, úgy tűnik, ízlett neki a vacsora is. Bárcsak minden kívánságom így teljesülne.

Másnap reggel kissé fáradtan ébredek... Eloldalgok a mellékhelyiségre, alighanem a bor és a tejszín, ki tudja, mindenesetre van időm elgondolkozni egy kicsit. És eszembe jut a csodatévő ponty, amelyik nem kérdezte, mit szeretnék, mégis minden kívánságomat teljesítette. Szegényke... Tegnap még a tóban úszkált, most meg... de talán nem pont ez az átalakulás a fontos. Hanem az, ami közben történt. Hiszen mindenki elégedett volt, mindenkinek másképpen alakult a napja egy kicsit, mint ahogyan azt előre eltervezte, és ezt neki köszönhetjük. A mellékszereplőnek, akit senki sem kérdezett, mégis mindvégig jelen volt. A tóparttól egészen a mellékhelyiségig...