Elhatároztam, hogy a királlyal lépek először. Királyként fogom végigjátszani a partit. Beöltöztem hát, aztán szemügyre vettem a terepet. Lépnem kell, mielőtt bárki észrevesz, gondoltam, ami persze ostobaságnak tűnhet egy sakkozó számára, de én nem tehettem másképp: beleszerelmesedtem ugyanis az ellenfél királynőjébe! Igaz, sohasem láthattam közelről, hiszen egész udvartartás rejtegette védőszárnyai mögött, én mégis tudtam: gyönyörűséges leány... Egyszerűen nem bírtam tovább. Cselekednem kellett.
Száz lépésnek is egy a vége, sikerült valaminő rejtélyes úton-módon áttörnöm mindenkin, úgy, hogy hirtelen ott találtam magam az ellenséges király kedvesének közvetlen közelében. Ott álltam, és a lélekzetem is elakadt: szebb volt, mint amilyennek legmerészebb álmaimban gondoltam! Átöleltem hát, és életem legszebb másodperceit töltöttük el a szűk mezőn. De minden csoda véget ér egyszer, és a parasztok - mily közönségesek is tudnak lenni! - csalást kiáltva egyszerűen visszakísértek eredeti helyemre.
Új parti kezdődött, de ezúttal szemmel tartottak: egyetlen megoldás maradt hát, némi csalással átalakulni, újjászületni, visszatérni, részt venni a partiban mindenáron! Így hát parasztgúnyába bújva indultam el kedvesem felé. Már megtettem három lépést, persze csak akkorát, amekkorát egy paraszt megtehet - mily közönségesek is tudnak lenni! -, amikor szélvész sebességgel egy futár száguldott felém, és - engem, az álruhás királyt! - egyszerűen leütött. Persze szó nélkül kellett tűrnöm, nehogy a többiek rájöjjenek a furfangra... S mert a szerelem nagy úr, a következő pillanatban újra parasztgúnyában, a B2-ről indultam utamra. Messzebb azonban most sem jutottam, a különbség csak annyi volt, hogy ezúttal egy paripa késztetett dicstelen távozásra a sakkmezőről...
- A bástya! - jutott eszembe, miután további kísérleteim is kudarcba fulladtak - Ő az én reményem! - Azzal nyílegyenesen megcéloztam az ellenséges sarkot, és ahogy megérkezem, kit látok két kockával odébb: a Királynőt! De szemei ezúttal sötéten és gúnyosan csillogtak, majd vésztjóslón kacagott...
- Bizonyára nem ismer fel! - hasított belém a rémület, és integetni akartam neki, ám az integetésre, ezt bárki beláthatja, egy bástya tökéletesen alkalmatlan. Így csak álltam ott és néztem, Ő pedig méltóságteljes léptekkel elindult felém, már majdnem egymáshoz értünk, amikor... Amikor egy hirtelen ütés, és újfent a tábla mellett találtam magam...
Ostoba voltam, vakká tett a szerelem, és csak most, hogy végre visszabújtam királyi ruhámba, vettem észre: alig maradt valaki az udvaromból. Gondolataimat képtelen voltam rendbeszedni, moccanni sem bírtam, nemhogy hadvezérhez méltó tanácsokat adni... Észre se vettem, mikor tűnt el mellőlem lovam és hitvesem, már csak egy paraszt árválkodott rajtam kívül a mezőn - mily közönségesek is tudnak lenni! Egy szó mint száz, mindenki ott busongott a tábla mellett, én pedig lassú, döngő lépteket hallottam. Körülnéztem, valahol messze a másik király álldogállt békésen, hű bástyája pedig már egészen közel merészkedett hozzám.
Ekkor fedeztem fel újra a királynőt: bíztatóan mosolygott, egyre közelebb jött és lépéseiben nem volt semmi fenyegető, fölényes mozdulat... Igyekeztem csábítón visszanevetni rá, bár fejem még mindig sajgott a sok leütéstől... Már hallottam finom ruhájának lágy suhogását, és láttam, éreztem, hogy valamit mondani szeretne... Alighanem fél, hogy meghallja a bástya, gondoltam, az ilyen alakok veszélyes kémek ám, akik pillanatok alatt elszállítják a hírt a királyhoz...
És a következő pillanatban végre szóra nyílottak rózsás ajkai, elővillant gyöngyfogsora, testem remegett az izgalomtól, szerettem volna mielőbb átölelni, ám a szépség metsző hangon csak ennyit kiáltott felém:
- Matt!
