Voltak idők, amikor régész akartam lenni. Ez abból a vágyamból fakadt, hogy sohasem akartam dögunalmas munkát, a-mindig-ugyanazt. A szüleim Damoklész-kardja, „ha nem tanúsz”, akkor csak kukás lehetek, vagy futószalag mellett állhatok a csévegyárban, ott függött a fejem felett.

„Dionysius mondja: A jót úgy dicsérik, mint valami szépet….(..) a jó a tulajdonképpeni értelmében véve a vágyra vonatkozik, mert jó az, amit mindenek kívánnak. És ezért cél értelme van. A vágy ugyanis mintegy sajátos mozgás a tárgy felé. A szép pedig a megismerő képességre vonatkozik, szépnek mondjuk a dolgokat, amelyeknek a látása tetszik; …(..) az érzékek ugyanis, és minden megismerő erő, egyfajta értelem (ratio).”

Aquinói Tamás: A széprőlRégebben még az emberek úgy gondolták, hogy a világ a fenti idézet-fajtákkal lesz teljes. A régi gondolkodók zseniális elmeszüleményeinek, néha utópisztikus ködbe veszett gondolataikkal ma már nehezen kezdenénk valamit. Bár a gyökér az megmarad. Remélem. A vágy a jóra, a szépre. Hogy a legjobbat a legmagasabb szinten, de ez egy szűk út a boldogulás felé.

Voltak idők, amikor régész akartam lenni. Ez abból a vágyamból fakadt, hogy sohasem akartam dögunalmas munkát, a-mindig-ugyanazt. A szüleim Damoklész-kardja, „ha nem tanúsz”, akkor csak kukás lehetek, vagy futószalag mellett állhatok a csévegyárban, ott függött a fejem felett. Elképzeltem, annak a lehetősége, hogy mindig más és más után kutakodhatok, az ismeretlen tárggyal való összeütközés momentumának kihagyhatatlansága, a tíz körmöm is, ha kell belemélyesztése iszonyú energiákkal - és utána a várva-várt katarzis. Vagy mégsem. Semmi. Csak egy puszta fölkupac. Mellényúltam? De a belső, megmagyarázhatatlanul mindig jelenlévő manifesztálódott akarás, ami afelé hajtott, hogy újra megpróbáljam, nem hagy nyugodni. Legyen egy kis szilánk, egy kődarab, egy dinó arany fogkoronája, vagy Julius Ceasar Rolex karórája arra késztetett, hogy ne adjam fel. Akarat, tudás, szorgalom - ez a lényeg. Így tanultam. Naiv voltam.

Fiatalabb koromban nem tudtam mi akarok lenni, ha nagy leszek. A régészet kihullott az ablakon, de igazából semmi ötletem nem volt. Otthon rajzoltam nagy mesterek műveit, álmodoztam Toldiként, „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, szép magyar vitézek, aranyos leventék!” Senki nem mondta, hogy Cél kell, mert ez az első, amit irtózatos energiákkal el lehet érni, nem volt szó akkor még más alternatívákról, hálapénzről, más vállra állásról, a főnökkel való ágyba bújásról, és mondjuk ki - cél nélkül, sok pénzzel alternatíváról. Felszálltam a Nagy Hezitálás hajójára és nem húztam fel a döntés-vitorláját. Apám láthatta kínlódásomat, s olyat mondott, amit szerintem maga sem szeretett. „Oda tudok szólni egy-két helyre, ha kell, csak döntsek már”. Aznap lefagyott a levegő, próbáltam ezt a mondatot etimológiai exegézis alá venni - mit is jelent ez? Van telefonvonal felszólni, van-e protekció, tudom-e a gyereket benyomni valahová abban a tudatban, hogy másik ötöt kinyomnak? A szemüket is, ha kell. Mert egyetlen szó, ami otthon nem hangzott el, az é-r-v-é-n-y-e-s-ü-l-é-s.

Nemet mondtam, majd én megmutatom. 27 évesen (!) jelentkeztem egyszer egy pantomim és táncszínházba. Semmi más nem hajtott, csak az akaratom, „művész” akarok lenni. (Ez a szó akkor is és ma is nemes értelmű nekem). Mozgásszínész. Az ajtóban egy hölgy végigmért röntgen szemeivel, látta, hogy kijártam már a gimit - sajna. „A filmklubba jöttél?” kérdezte, kissé megbántódva feleltem „Nem, a stúdióba jelentkeznék” mondtam. „Hjm…mi? kérdőjelek álltak ki a szeméből. A megszokott előítélet-sztereotípia, nem a tehetséged számít, hanem a korod, a külsőleg-látom-alkalmatlan- vagysága, a régi utakat kell járni, mert azon mentek az „öregek” is légkör-hangulat-kígyói tekeredtek rám. Nem tágítottam, a diri elé idéztek, ott álltam a szőnyeg szélén, s a csontokról, ízületekről, életkorról, testsúlyról hallgattam kiselőadást (nem hangzott el a vágy, a cél, a tehetség, kitartás) - burkoltan arról, hogy eltévesztettem az ajtót. Nem adtam fel, ezért átirányítottak a színház működtette ún. mozgás-szalonba. Ide jártak a környék állapotos mamái, a zsírpárnáiktól megszabadulni vágyó asszonykák. Ott álltam a hátsó sorban. Azután észrevett egy fickó, aki behivatott a színházba, ahol már voltam. Néha eszembe jutott apám hangja „Csak egy telefon, fiam…?” Felvettek, elvégeztem. Ma is ezt csinálom. A történelem ismétli önmagát, azt mondják. A generációk mit sem változnak, csak a díszletek körülöttünk, hiszen színház az egész világ. A gyermekem, aki odalép elém s azt mondja, „színész-táncos akarok lenni”, komoly kérdés-harangokat kongatott meg bennem. Vajon a mai világban nekem is csak egy telefon? Mit mondhatok neki, aki azért lát s hall, mi van ebben az országban s a világban, vér, veríték, könny, lőporfüst mellet kell megmutatni az Aquinói Tamásokat. Vagy azt kellene mondanom, hogy a tehetséged mellé más is kell? Kenőpénz, karrier minden áron? Van szeme, tudja ezek azért nem így működnek, túl van már az első csalódásokon. Magyarázzam el, mi a korrupció, minden nép rákfenéje? Tisztaságának köszönhetően naivan kérdezi: „Ha tehetséges valaki, úgyis felveszik, nem?”

Az én időmben a szülői házban sem volt ez másképpen, mint most nálunk, a szépről s a jóról, a boldogság kereséséről nagyon sok szó esett. De az éremnek két oldala van. Nem csak a nap süt, hanem van hold is, az egyenesek után vannak görbék is. Tényleg lehet a mai világban tehetségből, szorgalomból, energiákkal valami hasznosat alkotni, amitől azt érezzük a világ nehezen köhécselő tüdejébe egy kis friss oxigént pumpálunk? Együtt néztem vele az Olimpiát, a magyar kenugyőzelem mellett, a második helyezett spanyol srác mérhetetlenül keserű arcát is észre kellett venni. Persze most már a második hely is ciki? Cél csak az arany! S ennek érdekében mindent. Valaki egyszer azt mondta nekem, mindenki doppingol, csak nem veszik észre. Én nem tudom mennyi igaz ebből, s most nem is érdekes, hanem egyáltalán már ezzel kell foglalkozni? A nem a győzelem, a részvétel fontosságát dobjuk a sutba!? Persze, hiszen ez bombázza őket, a legjobbat, a legszebbek kínálják a reklámokban is. Tudom, a sport sem arról szól már, mint a görög mezítelen testű, olajjal bekent olimpikonoknál. A srácaink sportolni is akarnak, elsők lenni, ez természetes. Ez jó dolog. De dopping és Aquinói Szent Tamás?

Heuréka! Megvan a bombasztikus ötlet. „Csak a szépre emlékezem” feliratú, tölcsér alakú szűrő-fejfedőt hordanának az emberek. Egy mikrocsipből szólna ez a sláger, amikor valami hajmeresztő impulzus érne bennünket. A szűrő végén, a vékonyka csövön pedig eltávozhatna a gőz, ami oly gyakran a felforrt agyvíz következménye. És már megint az a K-pax bolygó, belső látás. Hordjunk olyan szemüveget, ami belülről lcd képernyő. Csak szép és jó képek, filmek. A látás képessége. A tenyerem pórusait nézem, s nem csak akkor, ha viszket, meg van ez csinálva, kérem. Harmóniában van addig, ameddig nem használom rosszra. Például felhívhatok egy telefonszámot. Jaj!