- De mi lehet a Hetedik Ajtó mögött? – töprengett az ifjú király, és már-már lenyomta a kilincset, amikor újfent eszébe jutottak azok a rémséges történetek, amelyekben ilyenkor veszi kezdetét a vég. Így hát ellenállt a kísértésnek, legyőzte kíváncsiságát és visszaindult feleségéhez a Tükörterembe.
Az előző hat szobába is kedvesével együtt lépett csak be, és mindketten jól emlékeztek azokra a napokra: az Első Ajtó mögött csodálatos kincsek voltak, csillogó aranyak és szikrázó gyémántok, ezüstös ékszerek és rubintköves gyűrűk, a Második Ajtó mögötti szobában egy könyv hevert a faragott-fiókos íróasztalon, egy ősrégi kötet, melybe még Merdolf, a fények varázslója foglalta össze tudásának legjavát a világról és a világon túli dolgokról. Azóta is jó hasznát veszik mindennek, akárcsak a harmadik és negyedik szobában talált terüljasztalkámnak és a csodakamrának, amelyek roskadozva várják mindenkori vendégeiket, így aztán senki sem szenved hiányt jófajta étkekben és mámorító italokban: mi tagadás, néhányan szemtelenül ki is használják ezt a lehetőséget a környék kisebb-nagyobb urai közül. Az Ötödik ajtó mögötti istállóban egy csodaparipa ficánkolt, a világ legsebesebb lábú pejlova, amelynek hátán annyi győzedelmes csatába indult s tért vissza a király szerelméhez.
- Nem, én sohasem leszek olyan ostoba, mint megannyi szerencsétlen társam! – fogadkozott az ifjú király minden reggelen, amikor újra és újra érezte a kísértést. Inkább azonnal a Hatodik Ajtó felé vette útját, amely mögött egykoron a Kék Tündér vendégeskedett, akinek varázshatalmától a mai napig is elfelejti minden bánatát és kételyét bárki, aki belép a négy fal közé.
Így aztán boldog békességben éldegéltek a kacsalábon forgó palotában mindketten, és a királyné nagyon büszke volt urára, amiért az erősebb akaratú mindenkinél és szenvedés nélkül tudja teljesíteni házasságuk e kegyetlen, ám a mesékben szokványosnak mondható feltételét. Csupán a leány édesapja, az öreg király ült gondterhelten sötét szobájában, s lett egyre mélabúsabb és nekikeseredettebb, ahogyan szaladtak az évek. Türelmetlenül várta a híreket a palotából, hátha éppen most, hátha éppen ma enged a király a csábításnak.
Ám az esztendők teltek s múltak, múltak s teltek, mikor hogy, és az öreg király, aki kieszelte ezt a nehéz próbát leányának férjhez adásakor, egy napon eltávozott az élők sorából. Az immár ugyancsak élete derekán járó király illő pompával eltemettette a leány édesapját, és minden eddiginél boldogabb esztendők következtek szerte a birodalomban, sőt még annak szélén túl is. De mert minden emberi élet véges, még ha örömteli házasságban és uralkodásban telik is, idővel ők is jobblétre szenderültek, s annak rendje és módja szerint követték őket gyermekeik, unokáik, dédunokáik, majd azok gyermekei és unokái és dédunokái, közben pedig egészen megfeledkeztek a Hetedik Ajtóról.
Így aztán az én mesém itt véget is ér. Sokak számára talán tanulság nélkül. Ilyen is van. Hiszen a kezdetekkor senki sem tudhatja, milyen is lesz a vég. Ha egyszer mindenki fütyült a Hetedik Ajtó mesebeli hagyományára, és valóban boldogan élt, amíg meg nem halt, mit lehet tenni? Tulajdonképpen így jártak jobban. Persze lehet, hogy olvasóink közül néhányan mégiscsak bekukkantanának a Hetedik Ajtó mögé – csak tessék, csak tessék! De az már az ő meséjük lesz...
