Kellene már egy kiáltó hang! De jó hangos, amire kiesnek a füldugók, lemállanak az álarcok, a szemek megnyílnának a látásra. Őszinte és igaz, ha van ilyen. Nyílt levelet írtam a Mindenhatónak. Tele kérdésekkel s kiáltásokkal.

Ézsaiás 40:3 Egy szó kiált: A pusztában törjétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a sivatagban a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és domb alászálljon, és legyen ami görbe rónává s hegyhátak síksággá.Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak….

Kellene már egy kiáltó hang! De jó hangos, amire kiesnek a füldugók, lemállanak az álarcok, a szemek megnyílnának a látásra. Őszinte és igaz, ha van ilyen. Nyílt levelet írtam a Mindenhatónak. Tele kérdésekkel s kiáltásokkal. Ha van ideje keressen meg, kezdje velem, boronáljon, ásson s kapáljon. Találjon valakit, aki tölcsért csinál a kezéből.

Gyerekkoromban azon morfondíroztam, hogy a pattanásos arcbőröm a változás korszakát jelzi-e, vagy valami kiült az arcomra, ami belül már nem fért meg bennem. Lefordítottam magamban magyarra: Látható-e kívül, ami belül van? Szüleim türelmesen elmagyarázták, hogy át kell mennem korszakokon, amit változásnak hívnak, ez minden ember, s kor sajátja, amíg elérem az érett felnőttséget. Kaptak az alkalmon, és valamiféle irányokról, meg elvekről beszéltek, meg fagyökérről, és a gyümölcséről. Beszéltek a hazugság erdejeiről és az igazság útjairól. Meg, hogy vigyázzak melyik ösvényen, s milyen irányba indulok, mert ez néha csalóka. Ha úgy érzem balra kell mennem, néha majd rájövök, jobbra kellett volna. És fordítva.

Ezután a biológiai-geodéziai felvilágosítás után azt mondták, az élet megtanít mindenre, ehhez még most fiatal vagyok, s nem kell mindig mindent megértenem. A tükörbe nézve konstatáltam, igazuk volt, legénytoll alig pelyhedzett az államon. Továbbá arról is tájékoztattak, hogy túlságosan érzékeny belső világom kiülhet a hártyavékony arcomra, - ezért is vannak kis puklik rajtam - s ezért vastagabb bőr kellene rá, hogy az a felnőtt kor küszöbén esetlegesen felmerülő nehézségeken, - amit problémának hívnak - túlsegítsen. S ne izguljak, a bibircsókok majd eltűnnek a pofalemezemről. Naivan azt gondoltam, apám borotvája elég, hogy az arcomon kitüremkedő, enyhe dombocskákba formálódott pattanásokat elboronálhassam. Zsákutca volt. Mint nálunk a politika. Is. Van ilyen. Mint a sündisznó, aki rámászott a súrolókefére. Bocs. Tévedtem.


Ahogy cseperedtem láttam az Élet valamiféle utazás, ami hegyeken, s völgyeken visz keresztül. Már akkor is feltűnt az a sok emberi ostobaság, amivel egy kamasz találkozhat, s értetlenül várja a válaszokat. Az a sok kitüremkedés, ami az élet talaján felbukkan, - mint a mi kertünkben a vakondtúrások, - az emberi lélekben is beleszorult, a belső, egyszerre jó meg a rossz párharcában, nevetés és sírás pólusain szaladgálva. Az életem vízszintes irányba ragadt, horizontális szemmel szemlélődve, már szűknek bizonyult nekem, s inkább az érdekelt, van-e fenn Valaki vagy Valami, aki/ami Igaz, hiteles, és őszinte, aki a kérdéseim görbületét felkiáltó jelekké változtatná. Miért kell egyszer fent, s azután lent, én nem szeretem a hullámvasutat még a Vidám parkban sem. Tudom, hogy kell, aki vezessen, de mi lesz, ha félre? Tanár, főnök, politikus? Mi ez az egész, mi romlott el, nekem kell a világra hatással lennem, vagy fordítva, vonuljak ki az utcára, hja mások az idők, de én már akkor is azt gondoltam mint ma is, nekünk kell az időket megváltoztatni!? Egyszer jó azután rossz, ezek miért testvérek, háború és béke, amit az ember felépít, másnap lebontja, mint Penelopé? Mi a baj, de tényleg, komolyan, korok mennek s jönnek, mint a királyok, de mi ugyanazok maradunk? Sarlatánok, és spirituális zsákutcába vezetők között megtalálom-e, s egyáltalán van-e Isten, a mennyei boronáló? Én, mint kicsiny porszem ezt megérthetem-e? Mire s minek vagyok ezen a világon, ásó, kapa, nagyharang ez az út, mondták, de nekem néha ekére van szükségem, meg boronára, hogy felforgassam a talajt, a fák körül is kell kapálni néha, hogy friss vizet kapjanak, és szükségem lenne jó nagy radírra, hogy néha lássam a sok fának álcázott idiótizmustól az erdőt.

Persze a szüleim nem mondták, hogy nézzek majd jól körül, mert elég gyakran fogok találkozni vastag arcú emberekkel, akik több bőrt növesztenek az arcukon, s ezeket furcsa módon pofátlanoknak hívják majd. Azt sem mondták, mindegy hogy balra nézek, vagy jobbra, - mert mindkét oldalon lesz sok ilyen ember - csak arra vigyázzak, ne kerüljek az útjukba az úttesten, mert elütnek. Nyíló értelmem természetes kíváncsiságától és apám buzdításától - fiam, nézz és láss, keress és találj- vezéreltetve, nem csak könyveket, de még régen parlamenti gyűléseket is néztem. Nem tudtam akkor még tudatosan, hogy szeretni fogom a színházat, a különböző karaktereket, hogy a „kormozás” az nem csak a kéményseprők dolga, s hogyan játszhatok mást tegnap, mint ma, milyen is egy színházi öltöző és milyen púdert használnak ott a legtöbben.

Azóta elértem a felnőtt kort. Ma már nem csak látom, de tudom miről beszéltek az őseim. Meg Novák Péter barátom a nyílt levelében. Tudom mi a különbség a gőzös és a francia TGV között (Nagyon nagy sebesség). Lassan, de gyorsan is. Kinyitom a Tv-t, kinek higgyek, bekapcsolom a rádiót kit hallgassak? Ismerem az ígéretek szép halmazát, megvalósulatlan. Politikusok és főemberek szépnek tűnő szónoklatait. Tudom mik a magasra nőtt, kormozott hazugságok, amik előttem nagyra nőttek, és szükségem lenne a boronára, hogy láthassam az eredeti földet, amibe valakik az igaz magokat ültették. Azokat szívesen kiboronálom.