Oscar-díjas dokumentumfilm az évtized (évezred?) egyik legfontosabb leleplezéséről. És leleplezőjéről. Több is dokumentumfilmnél: történelmi lenyomat. Sőt, tán annál is több.
Laura Poitras nem először került tűz- és aranyszoborközelbe: számos doksit készített már a tengerentúlon (is) kényes témának számító ügyekről, ha lehetek kicsit drámai: nem tartozik a hatalom kedvencei közé. Bár már ez is milyen, nem? Hogy valaki tudja, hogy a szabadság hazájában vigyáznia kell – ha másra nem, hát arra, hogy még így se legyen hitehagyott. Ezt a filmjét nyilván azért tudta megcsinálni, azért jelentkezett nála az amerikai nemzetbiztonsági hivatal lehallgatási és megfigyelési eljárásairól kínosan sokat tudó fiatalember, mert pontosan tudta, hogy Potrais-t nagyon is érdekelni fogja a dolog. És nem hátrál majd meg. Így a Citizenfour (ez volt ugye Snowden álneve, amíg fel nem fedte személyazonosságát) elsődleges szenzációja természetesen az, hogy a kamera ott van már a történet legelején is: a film nagy része abban a hongkongi hotelszobában játszódik, ahol Snowden elmondja az újságíróknak, hogy mit tud, és mit akar az információival kezdeni. Tulajdonképpen jelenidősen láthatjuk, ahogy kirobban a botrány, s a világ közvéleménye megtudja, hogy az NSA túlment minden határon.
Ez a historikus része a filmnek. Na de van még más is. Sok más. Például, ahogy az újságíróknak leesik, hogy mekkora sztori ez. Nem csak a politikai hordereje mekkora – hanem, hogy a társadalomra nézve milyen döbbenetes ez az egész. A mindennapokra. Amikor Snowden elmagyarázza, hogy tényleg megfigyelhetik mindenkinek a telefonját, a számítógépét, a bármilyét, aminek köze van bármilyen hálózathoz. Hogy nem is az a kérdés, hogy ezt technikailag megtehették-e (megtették), hanem az, hogy kíváncsiak voltak-e rád. Vagy rád. Vagy rád. Vagy rád. Bárkire. Hogy bárhol lehet poloska. Bármelyik hotelszobában. Meglehet, itt is van, ebben a szobában, utal rá a címszereplő. És akkor megszólal a tűzriasztó. És mindenki összerezzen. Félelmetes. És mi is összerezzenünk, pedig tudjuk: Snowdent nem kapták el. Évek óta Oroszországban van. De már szeretne hazatérni.
Szóval, van ez a vetület is – ahogy életre kelnek a paranoia-elméletek. A regények, a játékfilmek. Hogy mindenki figyel minket. Hogy mindenki figyelhet. Ez is félelmetes persze. És rettentően aggasztó. Katartikus viszont egy harmadik dologtól lesz a Citizenfour. Attól a folyamattól, amit szintúgy megrendítően végigkövet a kamera: ahogy Snowden lesakkozza magában, hogy ő ezt nem csak kitervelte, hanem bizony tényleg végigcsinálja. Ahogy a srácból hős lesz. Szomorú, kiábrándult, de valahogy mégis reménykedő hős. Hogy volt értelme vállalni. Annak ellenére, hogy nem szólt otthon senkinek. Hogy maga döntött úgy, hogy ezt meg kell tennie. Nem alkudozott magában tovább, nem mantrázta tovább, hogy de hát mindenki ezt csinálja, mindenki így csinálja. Látszik, elsősorban a szemében, hogy annak ellenére, hogy mindent alaposan végiggondolt, fel se fogja a saját bátorságát. De ott van az is, hogy büszke rá. Szóval ott van mindaz, ami nem csak ilyen nagy történeteknél jut az eszébe az embernek. Hanem sokszor. Amikor dönteni kell. Amikor ki kéne állni a sorból. Ott van a tekintetében az is, hogy milyen lehet az érzés, amikor végül nem győz a fausti alku. Amikor nem az van, hogy úgyse tehetek semmit. Hanem teszek.
Fantasztikus élmény nézni ezt a srácot. Tovább nem is ragoznám, maradjunk tényleg csak ennyiben: fantasztikus élmény. Nagyon, nagyon megéri a mozijegy árát.
