Van egy 700 éves történet arról, hogy mi történik a halál után. Most új értelmezést kapott a középkori kaland: Nádasdy Ádám újra lefordította a Commediát.

8 év után készült el az Isteni színjátékkal. Mit érez most? Megkönnyebbülést vagy hiányt?

Megkönnyebbülést és büszkeséget. Nagy munka volt lefordítani ezt a művet, néha muszáj is volt félretennem és mással foglalkozni, mert nagyon bele lehet fáradni. Kiszámoltam: az Isteni színjáték olyan hosszú, mint négy Shakespeare-darab. Most, hogy elkészültem vele, úgy tekintek rá, mint egy építész az elkészült házára.

Miért érezte fontosnak újra lefordítani?

Szeretem ezt a művet és fontosnak tartom. Az volt az érzésem, hogy mára kikopott az általános használatból, azaz kevesen olvassák. Közkézen forog Babits Mihály fordítása, ami gyönyörű és költői, de nagyon nehéz, helyenként talán még nehezebb is, mint az eredeti, ezért gondoltam, hogy érdemes egy „felhasználóbarátabbat” csinálni. Babits Mihály a fordításával azt a hatalmas távolságot akarta éreztetni, ami a középkor és a huszadik század embere között húzódik. Ezzel szemben én a természetességre és a világosságra törekedtem, hiszen Dante is hétköznapi olasz nyelven írt, ahogy akkor a piacon beszéltek.

A ma emberének miért lehet érdekes az Isteni színjáték?

A középkor egy érdekes világ, és izgalmas megfigyelni, mennyire másképp gondolkoztak akkor, de mégis akadnak hasonlóságok is. Valóban nem könnyű olvasmány, de ez egy klasszikus: olyan, mint amikor a turisták elmennek bizonyos helyekre, látványosságokhoz, valójában csak azért, mert azt mindenki más is megnézte már. Tulajdonképpen ez egyféle zarándoklat. A zarándokhelyek általában nem érdekesek önmagukban, azért válnak azzá, mert ott már mindenki volt. Ilyenek a klasszikus művek is, azt mutatják meg, mi az, amit mindenki olvasott az elmúlt évszázadokban.

A kötet szerves részét képezi a helyszínek részletes vizuális megjelenítése, ábrák és illusztrációk formájában.

Ez hagyomány, mióta a nyomtatás ezt lehetővé teszi, már a Babits-fordításban is vannak rajzok. Igyekeztünk még didaktikusabbá tenni az illusztrációkat, hogy a mai vizuális ízlésnek megfeleljenek, de ezek valójában műszaki ábrák. Úgy mutatjuk meg a Poklot, mint egy épület keresztmetszetét, magyarázatokkal kiegészítve. Van néhány művészi illusztráció is, ezeket Kósa Tamás készítette, aki a Magvető Kiadó által, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tervezőgrafikus osztálya számára meghirdetett nemes verseny keretében a legjobbnak bizonyult.

Az eredeti szöveg verselését átvette, de a rímelést nem.

A rímelés megterheli a szöveget abban az értelemben, hogy újra - és újra el kell térni az eredetitől, mert más szavak rímelnek olaszban, mint a magyarban, vagy akár a többi nyelvben. Például ha az eredetiben az van a sor végén, hogy joghurt, lehet, hogy kénytelen vagyok azt írni, hogy kefir, mert az fog rímelni, viszont ha sok ilyen összegyűlik, az akkor már mégiscsak eltér az eredeti szövegtől. Ez főképp egy tankönyv, tehát nagyon fontos, hogy az üdvözültekről, a boldogokról vagy a szentekről van-e szó, és ezeket nem szabad összekeverni. Mint ahogy egy fizika könyvnél se mindegy, hogy súly vagy tömeg szerepel. Egy szonettben, ami olyan, mint egy rózsa, aminek tizennégy szirma van, ezt meg lehet csinálni, mert ott a szépség a döntő, az Isteni színjátékban viszont a pontosság.

A változtatásra a másik indokom egyszerű művészi ok volt: Babits Mihály rímekbe szedve ezt már olyan szépen átültette magyarra, aminél szebbet én nem tudok, tehát muszáj volt más utat választanom.

A műben sok idézet szerepel. Ezeket is újrafordította?

A bibliai idézeteket kimásoltam a katolikus Bibliából, mert szerintem ehhez a szöveghez az illeszkedik a legpontosabban. Ezen felül még volt benne néhány idegen részlet latinul, amiket lefordítottam. Sokat gondolkoztam azon, hogy ezeket benn hagyjam-e a szövegben latinul és megadjam lábjegyzetben a fordítást, vagy rögtön a szövegbe írjam-e, de végül is az utóbbit választottam. Erre a fő okom az volt, hogy ma már a latin nyelv nagyon idegen. Babits a saját munkájában benn hagyta eredetiben ezeket a mondatokat, de ő arra gondolhatott, hogy ezt érettségizett emberek fogják olvasni, márpedig aki akkor elvégezte a gimnáziumot, tudott annyira latinul, hogy ezeket a rövid idézeteket megértse. 

Sok a lábjegyzet a műben. Miért? Nem állja meg a szöveg önmagában a helyét?

A szöveg sok helyen magyarázatra szorul, ezért az Isteni színjátékot nem érdemes jegyzetek nélkül olvasni.

Szörényi László Nimród zsoltára című tanulmánya szerint van egy ómagyar mondat az Isteni színjátékban: „Rabhal maj, amék szabi állni.”  Ön egyetért ezzel a megállapítással?

Nem tudom biztosan, de nem lehetetlen, hiszen Dante a Bolognai Egyetemre járt, ahol akkor sok magyar diák is tanult, így akár a menzán is ülhettek egy asztalnál és elképzelhető, hogy némelyikkel később is kapcsolatban maradt, akár latinul, akár olaszul. Így előfordulhatott, hogy amikor oda jutott az Isteni színjáték írásában, hogy Nimród egy érthetetlen nyelven ordítson valamit, akkor megkérdezte valamelyik volt diáktársát, hogy lenne az magyarul. De biztosan nem lehet tudni.

Az irodalomtudomány szerint Dante az Isteni színjátékkal Beatrice iránt érzett szerelmének állított emléket.

Ez pusztán egy koncepció, amit Dante szépen használ, de az Isteni színjátékot nem hatja át a szerelem heve, nem egy szerelmes költemény. Az egy teljesen hiteles rész, hogy amikor a műben megpillantja Beatrice-t holtan, és talán még szebbnek is látja, mint régen, akkor azért elkezd remegni a térde és átjárja a felindultság, de egyébként nem erről szól a mű.

Akkor mit akar közölni?

Arról szól, hogyan kell jól meghalni, és tekintve, hogy ez mindnyájunkkal meg fog történni, ez igazán érdekes. Dante is leírja, hogy megkérdezik tőle a túlvilágon, miért jöttél ide, ha még élsz, amire azt válaszolja, hogy mert szeretnék majd jól meghalni és nem mindegy, hogy az milyen lélekkel történik. Ebből a szempontból nagyon tanulságos a mű.

„Kedves olvasó! Jöjjön velünk a Túlvilágra, és nézze meg, mi vár önre. Nem lesz fenékig tejfel.” 

Dante azt írja a Vendégség című művében, hogy: „A költői mű nem ültethető át a saját nyelvéről más nyelvre anélkül, hogy meg ne törjön az édessége és a harmóniája”.

Ebben teljesen igaza van, a költeményt nem lehet lefordítani úgy, hogy ugyanolyan magával ragadó legyen, mint az eredeti. Lehet úgy fordítani, hogy az eredetinél szebb legyen, csak azt meg nem szabad - az nem Istennek tetsző dolog, ráadásul a tartalom rovására megy. Azt gondolom, hogy egy költemény fordításakor bele kell törődni, hogy az egy árnyalattal szürkébb, egy árnyalattal kevésbé zamatos lesz, mint az eredeti.

Több interjúban is elmondta, hogy indokoltnak érezné a Bánk bán lefordítását.

A fordítás szó ez esetben suta, inkább elmagyarázásra, modern szövegben való elmondásra gondolok. Nagyon sokan nem tudják, hogy miről szól, mert annyira nehéz a szövege, hogy elvesznek benne. Ezért lenne érdemes megírni a Bánk bán parafrázisát, természetesen úgy, hogy egymás mellett állna az eredeti és az új szöveg.

Lehetne-e folytatni a sort a Csongor és Tündével?

(Nevet) A Csongor és Tündéhez nem nyúlnék, ahhoz nem szabad, mert az nagyon lírai, nagyon költészet, és annak a tartalma se annyira titokzatos, vagy félreérthető, mint a Bánk bán. Mert erről van szó, hogy a Bánk bánban nagyon sok mindent nem értünk pontosan.

A Don Quijote újrafordítása Spanyolországban nagy indulatokat váltott ki. Hozzányúlhat egy nemzet a saját klasszikusához, vagy muszáj megőrizni eredetiben őket?

A műveket megőrizzük a könyvtárban és digitalizált formában, de ha már nem értik az emberek, akkor újra meg kell csinálni. A Biblia a legjobb példa erre, hiszen a II. világháború után mindegyik egyház szükségét érezte, hogy új fordítással álljon elő, mert nem azért olvassuk a Bibliát, hogy gyönyörködjünk benne, hanem hogy megértsük, mit mond valójában. Ez sok klasszikusnál is így van: minden szépség ellenére első a mondanivaló, az erkölcsi rész, és a sorsok, amiket ábrázol. Jókai néhány regénye nagyon tanulságos, de mondjuk Az arany ember nem egy ifjúsági olvasmány, hanem egy nagyon súlyos pszichológiai elemzésre alapozott mű, és kár, hogy azért nem olvassák, mert a szöveg olyan régies. Én azt mondanám, hogy csináljunk belőle újat, hogy mindenki megtudja, hogyan éltek ezek az emberek, és mi volt a sorsuk.

Az angolok mégis eredetiben olvassák Shakespeare-t máig is.

Ő sokat írt és jók a darabjai, ezért az emberek hozzászoknak a nyelvéhez, illetve egy jó mű sodorja az olvasót. E mellett Shakespeare ugyanakkor írta a műveit, mint amikor Angliában a híres Biblia-fordítás elkészült, és protestáns ország lévén azt mindenki olvasta, így ezek a művek egymást erősítették. Ha például Pázmány Péterrel vagy Károli Gáspárral egy időben egy kiváló drámaíró több mint harminc darabot írt volna, amit mi magyarok azóta is hallanánk, akkor egyszerűen mi is hozzászoknánk ahhoz a nyelvhez.

Mit szeret inkább fordítani - vígjátékot, tragédiát vagy történelmi drámát?

Éppen most rendelt tőlem az Örkény Színház egy Shakespeare IV. Henrik fordítást, de én eddig történelmi drámát nem fordítottam, mert ilyet korábban nem kértek tőlem. Egyrészt azért, mert azok most kevésbé népszerűek, másrészt mert a történelmi dráma esetében a fordítások talán kevésbé kopnak el, mint vígjátéknál, hiszen a humor avul a leggyorsabban. 

Talán a vígjátékokban vagyok a leginkább otthon, mert jól tudok angolul, és mint nyelvész, pontosan ráismerek a régi szövegben, mi a régies és mi az, ami akkor mindennapi és természetes volt. Ezért nem érzem úgy, hogy mindent egy kicsit régiesnek kéne fordítani, hanem van merszem néha azt mondani, hogy de hát ez egy banális, mindennapi mondat.

Melyik Shakespeare drámát fordítaná le szívesen?

Az Antonius és Kleopátrát, mert az igazából nem egy kosztümös történelmi darab, hanem egy párkapcsolati dráma, és nagyon kíváncsi lennék, hogy mit lehet belőle kihozni. Láttam korábban a Katona József Színházban az Euripidész Médeia előadást Rakovszky Zsuzsa fordításában, ami hallatlanul jó volt, és kicsit valami ilyesmit képzelnék el én is.

Máshogy hallgatja a színpadon a saját szövegeit?

Igen, nagyon nehéz az előadásra koncentrálnom, hiszen akkor hallom először a szöveget és az köti le a figyelmemet. Illetve az, hogy a színész kihagyott egy szót,amiből néha rá kell jönnöm, hogy ez az én hibám, mert nem elég természetes a mondat, mert ha az lenne, akkor szinte magától adódna, hogy mit kell mondani. Emellett azt is figyelem, hogy reagál a közönség: nevetnek-e, amikor én azt gondoltam, hogy az egy humoros rész lesz, és elhallgatnak-e döbbenten, amikor én azt szerettem volna.

Márciusban mutatták be a Katona József Színházban (Kamrában) az Ahogy tetszik című előadást, ami az Ön fordítása nyomán készült, de Závada Péter átdolgozásában. Hogy tetszett?  

Azzal kérték el a szövegemet, hogy szeretnék átdolgozni és hozzájárulok-e. Én belegyeztem, mert Závada Péter tehetséges ember, mint ahogy Kovács D. Dániel, a darab rendezője is. A színház közben felajánlotta, hogy elküldik a szövegkönyvet, amit ők állítottak össze, de ettől én elzárkóztam, mert összhatásában akartam hallani, és a premieren abszolút meg voltam elégedve vele. Úgy éreztem, hogy egyrészt mulatságos, másrészt néha komoly, amikor annak kell lennie, és hogy tulajdonképpen hűséges volt a szerzőhöz. Minden átdolgozás ellenére ez tényleg Shakespeare Ahogy tetszik című darabja. Ugyanazok a sorsok, a szereplők, a tanulságok, így összességében ezt egy konzervatív előadásnak nevezhetjük, mert azt adta elő, amit Shakespeare gondolt, csak átültették modern környezetbe. Mint ahogy egy képregény is lehet konzervatív, ha ugyanazt mondja el, mint az eredeti mű.

Idén bemutatták A velencei kalmár fordítását, párhuzamosan két színházban is.

Egyszerre kértek fel mindkét helyről – a Pesti Színház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház -, és én megkérdeztem, hogy van-e kifogásuk ellene, hogy ugyanazt a fordítást állítsák színpadra. Azt válaszolták, hogy nem, mert másik városról, közönségről és rendezőről van szó. Láttam mindkét előadást és nagyon tetszettek. Szerettem volna megváltoztatni a címet, mert ma már a kalmár szót nem használjuk, de a színházak ezt nem szokták szeretni, mert azt mondják, hogy akkor nem jön be a közönség, hiszen nem tudja, hogy melyik darabról van szó. 

Fordításkor megítéli a szövegeket esztétikai szempontból?

Én csak egy építész vagyok, aki székesegyházakat épít - hogy van-e Isten, azt ne tőlem kérdezze!