Egyszerű könyvoldalak voltak, ugyanolyanok, mint a többi könyvben az említett könyvespolcon, melyek között volt még számos, amely annak érdekében íródott, hogy ösztönösen, vagy előre megfontolt szándékkal elfedjen mindenféle vért.
Potsdami napló, október 29.
Gyermekkoromban a generalisszimusz könyvei ott sorakoztak a polcon. Ha olykor kiemeltem hosszú sorukból egyet-egyet, hogy belelapozzak, poros papírszag csapott meg. A könyveknek bordó, recézett felületű kötése volt, aranyozott felirata a fedőlapon és a könyv gerincén. Az első lapon a generalisszimusz arcképét áttetsző, mintázott selyempapír óvta. A következő oldalon a szerző neve állt pirossal: SZTÁLIN, alatta a kötet számozása, a kiadó neve és egy évszám. Ezeket mindig elolvastam. A selyempapír és a fénykép kombinációja, az aranyozott betűk, díszek ünnepélyes hatást keltettek, sajnáltam, hogy a könyv továbbiakban nem szolgál hasonlókkal. A papírlapok szagát mélyen beszívtam, úgy éreztem, mintha ilyen módon a könyv tartalmáról is valami tudomást szereznék. Aztán a kötet végére lapozva végignéztem a kiegészítő táblák fekete fehér fényképeit, amelyeken a könyv szerzője szerepelt hol egyedül, hogy mások társaságában, hol beszédet tartva, hol pedig a fényképezőgépnek pózolva, majd elolvastam a képekhez tartozó feliratokat. Volt, hogy a könyv lábjegyzeteit vizsgálgattam. Értetlenséggel vegyes érdeklődéssel rögzítettem, hogy azok olykor akár az oldalak felét is elfoglalhatták. Hosszú ideig térdeltem ilyenkor a könyvespolc előtt. Előfordult, hogy egy másik szerző - LENIN - hasonló kiszerelésű könyveiben lapozgattam fényképek után. A könyvekből áradó szagtól, az időt rabló és hiábavaló tevékenységtől egy idő után mély kedvetlenség és álmosság fogott el. A lábam is elzsibbadt. Feltápászkodtam és zsibongó, meg-megbicsakló lábakkal elvonszoltam magam az ablakig. Érzéketlenné vált lábfejeimbe zsongó, fájó hullámokban tért vissza a vér ezernyi tűszúrást okozva. Aztán felkapaszkodtam a széles ablakpárkányra és a háztól nem messze elterülő parkot figyeltem. Hosszan néztem a parkra boruló ködöt, és a ködön átderengő, tó fölé hajló nagy tölgyfa körvonalait. Míg a párkány alatti fűtőtestből meleg áramlott, a rosszul szigetelt ablakkeretek résein hideg téli szagok csaptak meg, és kiűzték orromból a könyvek dohos illatát.
Helyénvaló volna itt egy látomásos írói fordulattal egy olyan képet leírnom, amelyben az említett könyvek lapjait a könyvespolc előtt térdelő kisfiú nem tudja egymástól elválasztani, mert azok a bennük felgyülemlett vértől összetapadtak. A vér esetleg ki is ömölhetne a könyvek lapjai közül és ellephetné a szobát. Sűrű ragacsosan folyna végig a bútorok tologatásától összekarcolódott parkettán, kitöltené annak fúgáit, végighömpölyögne a lakáson, a bejárati ajtó alatti résen ki a lépcsőházba, majd a lépcsőkön kaszkádként zuhogna a mélybe, hogy végül a a ház előtt elvezető út aszfaltján átkúszva vörösre fesse az késő őszi park tavát…
De ez nem felelne meg az igazságnak, ugyanis nem folyt ki vér az oldalak közül. Egyszerű könyvoldalak voltak. Ugyanolyanok, mint a többi könyvben az említett könyvespolcon, melyek között volt még számos, amely annak érdekében íródott, hogy ösztönösen vagy előre megfontolt szándékkal elfedjen mindenféle vért.
Az igazság ezzel szemben az, hogy az ablakpárkányról lekászálódva bekapcsoltam a könyvespolcon álló szalagos magnót, odaálltam a szomszédos, a nappalitól csupán függönnyel elválasztott hálószoba toalettszekrényének háromszárnyú tükre elé, és kezemben egy hajkefével helyettesítve a mikrofont ajkaimat a felcsendülő dal szövegére mozgatva képzeletbeli rajongóimnak előadtam az év német slágerét Drafi Deutschertől, miszerint „shake hands, shake hands, dein Herz liebt einen Ander’n“, azaz shake hands, shake hands, szíved mást szeret…
Mindez nem Potsdamban történt ugyan, hanem százötven kilométerrel délebbre, sok-sok évvel ezelőtt, de nem csupán a generalisszimusz könyvei örvén van köze potsdami naplómhoz, melynek következő bejegyzése egy érzékletes tájleírással fog kezdődni.
