Mennyit veszített nagyszabású rejtélyéből a név „Európa“, amióta úgy irányul rá a politika fénycsóvája, mint egy orfeumi színpadra tévedt angolkisasszonyra?

Potsdami napló, november 12.

Eső szemerkél az ablak mögött. Fekete éjszakában szemerkél ez az eső, lámpák hideg fénye csillan a vékony esőszálakon, maradék zöld levél borzolódik a fákon a sűrűn permetező cseppek becsapódásai alatt, autók parkolnak a ház udvarában, a falak szürkén gubbasztanak, a járdán, az aszfalton örökkévalót sejtető repedések, rianások, a kerítés nedves feketén csillog, a városligeti fasoron autók húznak el, olykor elnyikorog a troli.

Íme az ígért tájleírás. De nem potsdami, hanem budapesti.

Budapestre repülővel jut el az ember ezúttal Berlinből. A repülőgép a kifutón való hosszabb várakozás után nekilódul, felgyorsít, elszakad a talajtól, remegve a magasba emelkedik, zúg zörög, közben ki-ki a maga nyelvén elsuttog egy imát, vagy néma izgalommal, esetleg élénk beszélgetéssel hidalja át az ima helyét. Aztán az ilyen módon felfüggesztett élet megnyúló pillanatait követően hamar lecseng és el is felejtődik a mind a mai napig merész közegváltás fojtott izgalma és beáll a megszokás: a zümmögő üzemmenet, amely során a turbulenciák, mint játszadozó démonok figyelmeztetnek olykor: felhajtó erők és gépalkatrészek kényének-kedvének vagyunk kiszolgáltatva.

Ahogy a gép az esti táj fölé repül - távolodnak a város fényei - a pilóta bejelentkezik, kifejezi örömét, hogy egymás végzetei lehetünk egy időre és ígéri, hogy az út során még szól a gép utasaihoz rejtekéből, majd kezdetét veszi a levegőég kilométereinek fogyasztása. Alant országrészek vonulnak, falvak, városok, a vidék erdőkkel, szántókkal, tavakkal, folyókkal utakkal, mezőkkel, dombokkal, államhatárokkal.

Ilyenkor mintegy a térkép fölé emelkedve eszünkbe juthat a földrész maga is. Neve Európa. És rögtön ezzel együtt felmerül a kérdés, érdemes-e egyáltalán itt fönt a repülőgép zúgásában elgondolkodni ezen a néven, amikor már annyira meg van tépkedve, mint egy ezerszer mosott ruhanemű.

Mennyit rontott vajon a fekete égen világló hold varázsán, hogy távoli gyermekkorom egy televíziós éjjelén oxigén palackos, fénylő sisakos szkafanderesek tapostak rajta? Mennyit ártott örömódának, hogy parlamenti székek csapódnak felcsendültekor, amint kiskosztümös képviselők asszonyok és öltönyös képviselő urak állnak föl a himnuszhoz? Mennyit veszített nagyszabású rejtélyéből a név, „Európa“, amióta úgy irányul rá a politika fénycsóvája, mint egy orfeumi színpadra tévedt angolkisasszonyra? (Még egy ilyen okoskodó kérdés és azt hiszem, menthetetlenül büntetésben lesz részem egy zaftos turbulencia alakjában…)

És: „Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat! énekeljünk kellemesebb, örömteljesebb dalt!“

Potsdami napló, november 26.

Európa. Gyermekkoromban ez a szó nem jelentett számomra semmi különöset. Csak a térkép fölé hajolva éreztem némi érdeklődést, amint összeolvastam az egymástól távol elhelyezkedő betűket, majd végigjárattam tekintetem a térképre nyomtatott név alatt húzódó földrész részletein a portugál partoktól az Urálig. Elidőztem a igazán nagy városokat jelölő piros négyszögeken, beazonosítottam a számomra fontos földrajzi viszonyítási pontokat:  ez itt a Balaton (Bogláron nyaraltunk, Bébi néninél, sikló), arrébb a Duna (jé, nem csak Magyarországon folyik át? De azért magyar!),  ez Budapest (ott van mindenki és a hidak), amott Isztambul (nagymama, nagypapa, unokatestvérek) és Törökország (a családi történet megfejthetetlen, zavaros helyszíne), ez itt Lipcse, (itt lakom, Rosentalgasse 25), délen például Erfurt (kertészeti vásár), Drezda (Zwinger, Erős Ágost), fent a tengerpartnál Rostock (a halszakács receptjei, hajók), közben Berlin (az NDK fővárosa) egy belső határral (a berlini fal, határőrök) és Nyugat Berlin (revansisták, neonácik és a fekete sas), aztán balra, a határon túl ott a másik Németország (der Westen) és a többi német város (feltűnően sok piros négyszög), németesebb hangzású városnevekkel: Dortmund (Ruhr-vidék), Düsseldorf (gazdagok), Köln ( dóm), Hamburg (selypítve ejtik a szavakat, Hans Albers énekel) néha elszaladt  szemem Párizsig (ott viszont Yves Montand és Juliet Gréco énekel), aztán azon is túl, Spanyolország (Franco, fasiszta) majd Portugália - „Lisszabon“ - ízlelgettem a kalandkönyvből ismerős városnevet. Északabbra London (Robinson Crusoe, Kincses sziget, Twist Oliver) jobbra messze pedig Moszkva (vörös csillagos Kreml, Lenin) és Leningrád (a Patyomkin páncélos a Néván), az olasz csizma odalent (Gianni bácsi a harmadik emeletről és Bianca ), Svédország odafent (a svéd oroszlán)… de Európa? Európához nem tartozott semmi.

Azután néhány évre rá, már a budapesti gimnáziumban elkezdtem írogatni, mégpedig gyakran a délutáni, úgynevezett tanulószobai órákon, amelyeket többnyire a másnapra feladott leckék elvégzésére szántak. A számtanfüzetből kitépett füzetlapon jól esett az írás, amúgy a lapokat vécépapírnak is lehetett használni, utóbbihoz azonban jól meg kellett gyűrni-törni, hogy puhuljanak. Verseket írtam, illetve nevezzük verseknek, amiket írtam. Egyébként a puszta megnevezés majdhogynem elegendő műfaji kritérium.

És amint ott írogattam dohányszagú kék iskolaköpenyemben, a sápadt lámpafénytől és az egész napi iskolától álmosan a halványzöld műanyag borítású iskolapadban ülve, kék tintáját eresztő golyóstollamból egyszerre csak kiszaladt a kockás papírra a szó: „Európa“…

Ott, abban a pillanatban, az ezerkilencszázhetvenes évtized második évében, a sötét novemberi körútról nyíló Barcsay utcai klinkertéglás gimnáziumi épület második emeleti osztálytermében, a ki-be járkáló, fehér köpenyes felügyelő tanár és a többi, füzet fölé görnyedő, vagy vécére (cigizni) kéredzkedő diáktársam jelenlétében ez a szó egyszeriben különleges értelmet nyert. Olyan volt, mintha valami régi kincsre bukkantam volna, egy előkelő és titkos társaság jelszavára, egy elfeledett értelmű, de nagyon jelentőségteljes szóra. Sebtiben köré fűztem még néhány főnevet, meg jelzőt (ódon, ősök, kétely, pipacsvörös stb) hogy mégse magában álljon a papírlapon, de valójában csak ez az egy szó keltette fel az érdeklődésemet. Úgy éreztem, valami olyat jelöl, amit bizonyos filozófiai kifejezésekhez hasonlóan ugyan nem értek, de az mindenképpen emelkedett és és kifinomult dolog.

Azóta, miként a holdon, tapostak már elegen e szón, a holdra látogatóknál lényegesen többen, és az akkor pillanat varázsa rég elhomályosult. Most, hogy megpróbálom felidézni, talán abban különbözik leginkább akkori érzésemtől, hogy már nem szólít meg váratlanul. Ezt persze biztosan nem tudhatom, hiszen a váratlanság pont ebből áll, nemde?

Ami az elkövetkezendő naplóbejegyzésemet illeti, úgy tervezem, Leonard Cohenről fog szólni

Potsdami napló, november 27.

A tegnapi bejegyzésemet követően ma reggel kezembe került egy Rimbaud kötet, és abban egy sor váratlanul megszólított: „ …sajnálom Európa kivénhedt földjeit.“