Amióta leírtam ezeket a sorokat, hosszú percek teltek el azzal, hogy az interneten kaliforniai börtönökben ülő gyilkosokról készült dokumentumfilmekbe néztem bele.

Potsdami napló, 2016. december 12.

Egy előző jegyzetemben azt vettem tervbe, hogy Leonard Cohenről fogok írni. Mondhatnám, azt ígértem. És itt megtorpanok. Kinek ígértem? A jegyzetek felé ugyan rendszerint odavetem dátummal kiegészítve, hogy „napló“, de tudnivaló, hogy a napló műfaji lényege, hogy nincs közönsége, illetve csak egyetlen olvasója van, az, aki írja. Ez volna szigorúan véve egy napló legfőbb premisszája.. Minden más a műfaj alapszabályának ellentmond, csak kölcsönveszi az elnevezést, hogy annak ürügyén használhassa a napló egyéb lehetőségeit: töredezettségét, személyességét és végső soron műfaji igénytelenségét. Egy naplóba bármi, bárhogy belefér, akár egy préselt akáclevél is. Itt ismét megtorpanok, mert valami épp megsúgta nekem, hogy mi annak a naplónak a lényege, amit íróján kívül mások olvasására is szánnak. De efelől inkább nem gondolkodom tovább, nehogy a puszta gondolattól, miként Lót sóbálvánnyá dermedjek.

Szóval azt ígértem, mondjuk úgy, magamnak, hogy Leonard Cohenről fogok írni. És amint ezt akkor tervbe vettem, belegondoltam, hogy mivel is fogom kezdeni. Ekkor felmerült, hogy majd (most) egy Cohen-dal szövegével, amit sebtiben le is fordítottam:

Mint madár a remegő huzalon,
Mint részeg a templomi karzaton,
Csak arra vágytam, hogy szabad legyek.
Mint tekergő féreg a horgán,
Mint lovag egy rég letűnt tornán,
A dics, amit nyertem legyen tied.
Ha valaha bántottalak,
Ha lehet, hát felejtsd el, kérlek.
S ha hűtlenség volna a vád,
Tudd, hogyha az voltam, sosem hozzád.

Mint a halva született,
Mint a karmait vesztett,
Martam, ki értem nyúlt, ne övé legyek.
De most legyen esküszó a dalom,
S a rossz, amit tettem, legyen fogadalom,
Teérted mindent jóvá teszek.
Hallottam szólni mankós koldusokat
„Vigyázz, ne kérjél ilyen sokat!“
És kiáltott egy szép nő az utcasarkon
„Hé, ha valami kell, én mindkét markomat tartom!“

Ó, mint madár a remegő huzalon,
Mint részeg a templomi karzaton,
Csak arra vágytam, hogy szabad legyek.

Az első két Cohen lemezt, a Songs of Leonard Cohen, valamint  a Songs of Love and Hate  címűt valamikor 1974-ben kaptam ajándékba a család frankfurti ismerősétől. Később, már Cohen rajongó voltam, újabb ajándékként, már nem emlékszem kitől, megkaptam a Phil Spector hangszerelte és gyártotta Death of a Ladie’s Man című albumot, ami meghökkentett, mert nem találtam benne azt a tartást, amivel annyira megnyert magának, és nem csak engem, Cohen. Ezt a feltűnő változást  Phil Spectornak tulajdonítottam, akiről nem tudtam semmit, de nagyon ellenszenvessé vált emiatt előttem. Csak a rend kedvéért: Spector jelenleg emberölésért 19 éves börtönbüntetését tölti a corcorani (Kalifornia) állami börtönben. 2028 májusában fog szabadulni, ha megéri.

Azt hittem, csak megemlítem mellékesen a „rend kedvéért“ Spector börtönbüntetését. De amióta leírtam ezeket a sorokat, hosszú percek teltek el azzal, hogy az interneten kaliforniai börtönökben ülő gyilkosokról készült dokumentumfilmekbe néztem bele. Hirtelen nagyon valóságossá vált az élet és az élet szakadéka a gyilkosok és gyilkosságaik fényében.

Ennyit Phil Spectorról.

Aztán már CD formában újabb ajándék volt az I’m your Man a „first we take Manhattan, then we take Berlin…“ szállóigévé vált jóslatnak is vehető sorával.

Néhány évvel később, amikor leomlott a berlini fal és véget ért a világrend, amelyben gyermekkorom és fiatalságom jelentős része telt, Cohen Future albumának kazettás változata szólt megállás nélkül a fehér Toyota Kombiban jövet-menet a hó és sár borította Helsinki környéki utakon, ahol annak idején laktam családommal… „Its Closing Time“.

Akkoriban sokat leveleztem valakivel, aki tizennyolc-tizenkilenc évesen nagy hatással volt rám, és akivel hosszú évek után  találkoztam első New York-i, manhattani utam során. „Az a vén aligátor“ - így hivatkozott az illető Leonard Cohenre, amikor valamelyik levelemben felemlítettem az éneklő útitársat. Volt ebben a maró gúnyban igazság, de valamennyivel több volt benne az igazságtalanság, főleg ha számba vesszük, hogy milyen sokáig, hogy úgy mondjam, épp tegnapig élt még Cohen és hogy a legutolsó nyilvános pillanataiban sem volt semmi vénséges benne.

Aztán valamikor nem sokkal rá elvetődtem Hydra szigetére, Görögországba. Melankólikus húsvéti időszak volt, a kikötőhöz közel béreltem szobát néhány napra. Hamarosan felfedeztem magamnak a kikötői sétány legvégén egy naiv festményekkel telepingált szürke portált, egy gyéren látogatott étterem-bárt. Ide ültem be reggelizni és olykor ebédelni is. A folyton gondterhelt, de közvetlen tulajdonosnővel hamar szót értettünk, isztambuli volt a barátja, akit nagy szeretettel emlegetett, és származásom okán engem is befoglalt a szeretetére érdemesek közé, csakúgy, mint azt a barna bőrű, barna hajú, barna szemű, arcán nagy barna anyajegyet viselő fiatal lányt, aki ott pincérnősködött nála.Ezek ott ketten befogadtak, és rajtuk keresztül megismertem az állandó szigetlakók közül néhányat, akik aztán kézről kézre adtak, mígnem egy este felkeveredtem egy idős, meleg angol társaságában a hegyre, ahol villájukban vendégül látott egy brit házaspár. Sajnálkoztak, hogy ilyenkor Leonard Cohen nincs még a szigeten, meg is mutatták házuk teraszáról a dalnok-író valamivel lejjebb fekvő nyaralóját.

Így kerültük el egymást Leonard Cohennel. Április volt, hideg volt a tenger. Mégis úsztam.

Volt még egy nevezetes alkalom, ami valamiképpen Leonhard Cohen jegyében telt. Szerelmi történetnek is nevezhetném, és ide kívánkozna, ha nem robbantaná a naplóbejegyzés kereteit. Talán egy másik alkalommal.

Azt viszont, hogy Leonard Cohen búgása már igen korán belopózott az életembe, egy verssel - nevezzük versnek húsz évesen írt soraimat - dokumentálom. Érett Kádár-kori, késő őszi, kora esti budapesti hangulat társul hozzá, amikor is a 70-es troli a Majakovszkij utca felől érkezve a Gorkij fasorról nyekeregve befordul a Bajza utcai megállóba, lassít, megáll, ajtajai kicsapódnak, majd kisvártatva hosszú berregés kíséretében ismét zárulnak, és a troli a megállóból kihajtva folytatja útját a Garay téri végállomás felé.

Levél L. Cohennek (Budapest, 1975)

drága Cohen,
küldjél nekem egy meghívólevelet
a következő koncertedre,
ahol egy égő vitorlájú négyárbócoson
félszáz 12-14 éves kislánnyal
énekelsz majd,
csupa kis aranyos szentjohannával,
keserű boci-bici-pici tarkákkal.

Szeretnék velük sírdogálni,
meghüppögni az én legjobb
barátaimat:
először azokat, akik a 16-os
vonalán laknak, aztán az
1-es, 4-es, 81-es, földalatti,
kelet-nyugati metró,
észak-déli metró,
észak-nyugati metró,
észak-déli metró,
nyugat-déli metró,
déli-keleti metró
és a trolibuszok
közé szorult barátaimat
is megborzongva siratnánk.

Én és az a félszáz kislány,
akiket csak kölcsönbe kérnék.


Elválik, miről írok a következő alkalommal.