Szókratészről eszembe jut Dixi, Dixiről a doxa, Doxáról a hetvenes évek, az imbolygó napok a budapesti tereken, éttermekben, kávéházakban. És a rendőrök.
Potsdami napló, 2017. február 6-12
Szombaton sűrű köd a babelsbergi parkban. Eszembe jut jó barátnőm, aki gyermekkorát Budapesten töltötte és akinek a legbensőségesebb, honvággyal teli emlékképe a városról a 16-os busz várbeli megállója, a Tárnok utca torkolatában, a kora reggeli ködben.
A köd.
Régi emlék. Kisoroszi táj ihlette történet. Ketten tapogatóznak a ködben. A tejfehérségben fák ágainak alig sejthető körvonala. Azok ketten szólnak egymáshoz, de ha elindulnak egymás felé, mindig elvétik az irányt. Nedves fű a lábuk alatt, a ködből előbukkanó fák törzse is nedvesen fénylik. Arcuk, kezük bőrszíne fel-felviláglik a fehérség előtt. Alakjuk is előbukkan, majd eltűnik ismét. Így keringenek az áthatolhatatlan, véget nem érő ködben egy életen át… De legalábbis az így elképzelt film idejére.
A köd.
A csütörtöki szemináriumra elhívtam Cristovaot, beszélne az egyik hallgatói csoportnak készülő doktori dolgozatáról, az építészeti elemek tér- idő- és jelentésképző szerepéről. Arról, hogyan alakítják a lépcsők, falak, ablakok, belső és külső terek az elbeszélést. Arról, hogy az elemek mögött hogyan sejlik fel ellentétük is: egy terem, egy szoba a behatároltsága által mesél, de ha például sűrű köddel telik meg, akkor pont az ellenkezőjéről, a határtalanról szólhat.
Szombat délelőtt a parkbéli séta előtt sokáig aludtam. Kialudtam a hallgatók fantáziáit, a fantáziájukban ébredő szereplőket, helyszíneket, történeteket és Badiou esszéjét a halálról, amit feladtam nekik olvasásra. Csak ködös emlékeik voltak a mondatokról, állításokról, úgyhogy megkíséreltem összefoglalni nekik a szöveget, hogy emészthetővé tegyem számukra.
Badiou szerint két álláspont csap össze, mégpedig a szkeptikus nihilizmussal színezett ateizmus a halott isten feltámasztására tett vadul megszállott erőfeszítéssel. Az összecsapás tragikus formájában a távirányított drónokkal személytelenül pusztító, szofisztikált barbárság visel háborút a hentes bárdjával felszerelkezett, fejeket lecsapó archaikus, egyben személyes barbársággal. A konfliktusukból szerinte lehetetlen a kiút, mert mindkettő végső soron tarthatatlan álláspont.
Ugyanakkor mindkettőjük viszonyítási pontja a végesség. Ez utóbbi a szkeptikus nihilizmus szabad véleményjátékában („mivel meghalunk, semmi sem fontos“) érhető tetten, másfelől az Isten feltámasztásához pedig az élet feláldozásán át vezet az út. Mindegyikben ott tehát a halál.
„Homály, hasztalanul kutatsz, fedi el az utat, melyen járunk…“
Minél nagyobb az elidegenítő távolság „köztem és köztem“ között, annál gyengébb az identitásom. Minél kisebb a távolság - Badiou erre még képletet is ír - annál intenzívebb az identitás, az élet.
Hasonlóképpen bomlik ketté a lét és az itt-lét, ahol csak az utóbbira vonatkozik az, amit halálnak nevezünk.
Nem, mint az eső tehát, és nem, mint az út, nem úgy ér véget a ködben, hanem tőlünk idegen eseményként, életünk, ami valójában mindig is itt-lét, világban-lét.
Köd előttem, köd utánam.
Az „itt-lét“ és a „világban-lét“ persze Heidegger szavai. Badiou ezeket előszeretettel használja. Úgy van ő is, ahogy a franciák általában a német filozófiával, de Heideggerrel különösen: szent borzalommal hivatkozzák, néha egyenesen úgy merednek rá, ahogy a nyúl a fűből hirtelen felmagasodó kígyóra.
Heidegger kis barnás bajuszával semmitmondó keskeny ajkai fölött, homályos arckifejezéssel, kezében vándorházak emblémáival kivert sétabottal, vadászkalapban, térdnadrágban, tölgyfalevél díszítésű zöld zekében járja a német erdő avarlepte ösvényeit.
Olykor megáll, beszívja a dohos illatokat, megfigyeli a lombokon át az aljnövényzetet megvetítő, párában rajzolódó fénypászmákat és összeveti a léptei ritmusán alakuló létfogalmait a görögökéivel.
A pára a babelsbergi parkban is egybemossa a tájat. A tócsák tarkította utak mentén fenyők háttere előtt egy-egy fényes, sima törzsű platán magasodik. Távolabb sűrűsödő, gyérülő ligetek vezetik a tekintetet. A tágas, ködlepte mezőn kisfiúk rugdossák a nedvesen fénylő labdát.
A sétát követően a világháló tájain bolyongtam és rábukkantam egy, a világ rádióállomásait feltüntető interaktív földgömbre. Ennek segítségével belehallgattam egy-egy havannai, barbadosi, grönlandi, dán, afrikai és még vagy egy tucatnyi rádióadásba. Végül egy, a rádióval kapcsolatos gondolattársítást követve elérkeztem a brit rádió (BBC) filozófiai műsorainak archívumához.
Az itt közzétett beszélgetések tucatjai közül a Hanna Arendtről szólót választottam ki. Kétségkívül belejátszottak ebbe a döntésembe Badiou esszéje, illetve az általa citált heideggeri fogalmak, és valamennyire az elmúlt években vissza-visszatérő, filozófiai bulvárhírként kezelt felfedezése Heidegger ún. fekete jegyzetfüzetének. Ezzel kapcsoltban Badiou úgy véli, Heidegger a lét értelmezésére tett erőfeszítései jelentőségét nem kisebbítik a hitleri szellemiségnek való behódolása.
Hozzátenném, hogy „múló, ideiglenes behódolása“, de ezek, az egyébként az igazságnak megfelelő jelzők feleslegesen tompítanák az egykori tényt.
Mint ahogy Heidegger és tanítványa, a német-zsidó Hanna Arendt szerelme sem teszi azt.
Kettejük máig érő árnyéka ugyanakkor sok mindenre vet érdekes, hogy is mondjam, fényt.
A kép éppen csak felvillan: A harmincöt éves tanár és tizennyolc éves tanítványa, amint beszélgetve egymás mellett lépkednek a tisztáson át, hogy elérjék a marburgi erdőt, ahol majd a fák rejtekében csókolóznak.
Hanna ajkainak dohányízével a száján Heidegger megírja főművét a Lét és időt
Azután a politikai aktivista nőnek el kell hagynia Németországot, Heidegger pedig belép a Nemzeti Szocialista Német Munkáspártba.
Ezt a fonalat most elejtem.
A fonalat az ötvenes években az Egyesült Államokból Németországba látogató Arendt veszi fel ismét. Újraszövik kapcsolatukat.
Nézem Heidegger elmosódó, vonzónak nem nevezhető vonásait, mellette Hanna Arendt határozott, kemény arcélét, élénk tekintetét. Nyilvánvaló, hogy itt a lelkeknek kerülőút nélkül kellett egymásra találniuk. Susog a marburgi erdő, Hanna ajka rátapad Heidegger szájára, a kis bajusz nedvesedik. A professzor háta egy tölgynek vetve, a lány teste hozzásimul. Izzik a német táj
Amíg ők így, addig rákeresek a You-Tube-on az Eichmann-per videójára, beleolvasok Periklész halotti beszédébe, Szókratészről eszembe jut Dixi, Dixiről a doxa, Doxáról a hetvenes évek, az imbolygó napok a budapesti tereken, éttermekben, kávéházakban.
És a rendőrök.
Athén háborúzik, Szókratész bolyong a város terein, megszólít boldog-boldogtalant. Véleményükön csiszolja érveit. Aztán a polisznak elege lesz ebből az izgága emberből, aki minden mögé beles. Megrontja az ifjakat.Végül felhajtatják vele a mérget. A pohár a földre hull, elgurul.
Szókratész megtartja a törvényt, amivel nem ért egyet.
Periklész szerint megvetendő a távolmaradás a köz ügyeitől. Arendts is Szókrátésszel tart, a közösséggel folytatott folyamatos vita szükségességével és az önmagunkkal is folytatott állandó dialógussal.
Vagy csak ülni Platónnal a holdfényben? Pára a hold karéján.
A dokumentum-videó képsorain a vádlott még üres üvegkalickája. Az ahhoz legközelebb eső széken taláros jogásznő ül, mellette társai. Eichmann, amint belép az üvegkalickába, odaköszön a nőnek. Az visszaköszön. Nem látom az arckifejezését, mert a köszönéshez el kell fordulnia. Amikor visszafordul, egy mosoly nyoma tűnik éppen az arcáról. Milyen volt a köszönése? A per előkészületei kapcsán születő ismerősség, személyesség is benne volt? Vagy csak hivatalos, udvarias reakció a vádlott biccentésére?
Miközben lefoszlik a jogásznő arcáról a mosoly, mintha éppen ez a dilemma színezné változó arckifejezését.
Előre-hátra tekerem a felvételt, de csak sejthetek.
Nincs időm a több órás folyamot végignézni. Még a tanúvallomásokig sem jutok el, és az Arendtről szóló adást sem hallgatom ezúttal végig.
Ami a diktatúrákat illeti, felötlik egy délután Berlinben Kertésznél: a diktatúra intenzitásának a jele az egyén identitás-hasadásának a túlélés kényszere által okozott mértéke. Minél nagyobbra nyílik az olló szára az egyén valódi kiléte és kényszerű társadalmi identitása között, annál intenzívebb, dinamikusabb a diktatúra természete.
Ez igaz a koncentrációs tábor foglyára, akinek önazonossága és fogoly léte között a diktatúra ütötte az áthidalhatatlan szakadékot, de igaz Ilse Kochra is, aki titkárnő maradt volna vagy ki tudja, mi, ha a diktatúra nem teremti meg számára a szörnyeteg felölthető szerepét. Az identitás kettéhasadása, az áthidalhatatlan távolság a valódi identitás és a betöltött szerep között ugyanígy igaz a sztálini diktatúrára és a többire is mind.
Ez a felismerés úgy hatol a diktatúrák magjáig, hogy azt az egyénre gyakorolt hatásán méri és vizsgálja, nem az ideológiákon.
Ezért lényegi.
Badiou is hasonlókról elmélkedik. Arendt is. Heidegger pedig mintha csupán az alapvető eszközöket kovácsolná kérdésfelvetéseikhez. Hm. És még egyszer hm.
A potsdami parkra az itteni enyhe télben sűrű köd telepszik.
A naplóbejegyzéseknek nincs feltétlen tanulsága.
