Ellebeg az uszoda a zöld csempékkel együtt. Ellebegnek a lépcsők, a homokkőből faragott hal, a körhinta, el a házak felett az alkonyati ég, a hold, azok ketten, ahogy futnak…
Potsdami napló, március 17.
Úszom.
Hol lent, hol fent. Nyitott szemmel.
Hol a víz alatt, hol a víz felett. lent a zöld csempék látványa, fent a medence távlata. Hullám hullámra, kapcsapás karcsapásra.
Amikor úszom, akkor mindig valaki más vagyok.
Az úszó úszik. a víz alatt csendes surrogás, a víz felett kiáltások. A víz alatt tompa dobogás, a víz felett zúgás, csobogás.
Aztán megint a végtelennek tűnő zöld.
És sötét.
Az öltözőben törülközőt borítva a fejemre hosszan ülök, nézek magam elé, majd a szabadon maradó résén a nedves követ, a korhadó fapallókat, az egyik papucsom szélét és a lábfejemet figyelem.
Dobog a szívem. Száradok. Innen nem szeretnék felállni, úgy érzem, soha többé.
Valaki hangosan mesél: a városban járt az éjjel, szórakozott, közben mindenét elhagyta, az egyik helyen ezt, a másik helyen azt.
Próbálom követni elbeszélt útjait, közben a nagy lábujjamat nézem. Átázott, fehérek a szélei. Gyermekkoromban hosszú ideig egy szemölcs virított rajta. Mindenfélével próbálkoztak a felnőttek körülöttem, hogy eltüntessék. A házmesterünk a kutyatej tejével kente be.
Aztán anyám egy nap kijelentette, nyugodjak meg, hamarosan el fog múlni a szemölcs.
Úgy is lett, elmúlt.
Azon az éjjelen értékes tárgyakat hagyott el az illető a városban. Egy márkás napszemüveget és egy bőrdzsekit. Még mindig jobban jártál, mintha készpénzt hagytál volna el - így a társa.
Behunyom a szemem. Látom magam előtt az uszoda zöldes vízét, a víz alatti fényeket, hallom zihálásom.
Azok ketten beszélnek.
Megtörülközöm, megszárítom a hajam. Zúg a hajszárító, a tükörben figyelem magam, ilyen vagyok tehát.
Nedves fürdőnadrág, öltözőkulcs. Végig a folyosón. Uszodaszag.
A fürdő előtt megcsap a szél és a napfény. Ott állok a lépcsők tetején, vállamon átvetve a sportszatyor. Nézem az út túloldalát.
Ott állok, mint egy szobor. Neve: „A délutáni úszó“.
Ha sokáig nézek, mindig megelevenedik valami. Olyasmi, amit elmúltnak hittem.
Amikor úszom, az mindig, mintha valaki más volnék.
Az út túloldalán kerítések. Mögöttük a valaha volt Vidám Park épületei.
Látom magam az óriáskeréken. A fülke fogóját markolom a tériszonytól izzadó tenyérrel. A fák fölé emelkedem, az épületek fölé, a város fölé. A lábfejemben a növekvő bizsergés, szívemben félelem.
Aztán ereszkedőben a fák lombjai ismét eltakarják az épületeket, felbukkannak a park tárgyai, lassul és mire megáll az óriáskerék, már gyerek vagyok. Kicsatolom a láncot, kilépek a fülkéből, talajt ér a lábam.
Még minden imbolyog. Anyámat keresem.
Hirtelen sűrűsödik a tömeg. Összezárnak a testek, a ballonkabátok, a szövetkabátok, a gyerekruhák, riadtan kutatom a rést, ahol áthatolhatnék az ide- oda sodródó egykori látogatókon.
Torkomban dobog a szívem.
Ott áll a délutáni úszó szobra kivörösödött szemekkel, a klór illatával orrában.
A külső szemlélőnek úgy tűnhet, csak egy pillanatra torpant meg a lépcsők tetején.
De nem, ez nem csupán egy pillanat.
Sok pillanat rakódik egymásra és a végtelenbe nyúlik, mint egymásnak fordított tükrökben.
Amikor úszom, olyan, mintha valaki más volnék.
Az idő résein idetódulnak és követelik fellépésüket az Állatkerti sétány egykori alakjai: a feketébe öltözött, csizmás, kalapos, bajuszos vidéki bácsik, a nagyszoknyájú parasztasszonyok kosaraikban a tyúkokkal, a kibomló mellű, csecsemőjüket szoptató cigányasszonyok, a rózsaszín szoknyás, lakkcipős kislányok, a vizes fésűvel oldalt fésült hajú kisfiúk, a ritikülös, daeuerolt hajú anyák, a szürke nadrágos, rövidujjú inges apák, az aggódó nagymamák, a nagyhasú nagypapák, a városliget vagányai és csavargói, árusai és rendőrei.
Hamarosan az állatkertnél járok.
Gyermek- és ifjúkorom rácsok mögött fel-alá járó, kopott állatai.
Az állatok szemei.
Az állatkerti állatok tekintetétől egyszer majd meghasad a karámok üvegfala. Talán még látogató is akad, akinek rabságba ejtett, üres tekintetétől megreped majd egy-egy terrárium üvege.
Átvágok az úton, egy troli nyekereg mögöttem.
Eszembe jut a Dózsa György úti egykori öregek otthona, a kiszűrődő, hörgő, éjjeli levegővételek, krákogások, az elmúlt nyarak hőségében párolgó Városligeti tó éjjeli csillogása.
Nem lepődtem volna meg annak idején, ha a nagy hőségben egy hínárokkal borított szörny bukkant volna fel a tóból, hogy elbődüljön a pesti éjszakában.
Ez most már a múlté. A jelen éppen, hogy kezd rozsdásodni.
Amíg emlékszem, hogy úsztam, még mindig valaki más vagyok.
Az égen alkonyi felhők, az alkonyi nap aranyosra festi a Körönd házait.
Lángban állt az egyik nem is olyan régen. Pedig egy köröndi palota nem állhat lángokban.
Mégis, az üszkös gerendák, a fóliával takart tető és a kiürített ház a bizonyosság. Emlékeztetnek a tűzre, ami ott parázslik a múltban, mintha csak arra várna, hogy ismét lángra kapjon.
Most efölött a ház fölött is váltakozó színekben bukik alá a nap. A felhők alja bíbor, a hold már fönt van az égen. Néhány csillag is pislákol mellette.
Az ég színeit latolgatom, ahogy közeledem a Körönd tornyai felé. A magasban, a toronyszobák ablakában még megcsillan a napfény.
A Körönd szobrai körül virágágyások. Az egyik szobornál platánok alkotta kis liget, a fák alatt vasszékek és egy pad. Ketten üldögélnek ott, két hajléktalan férfi.
Az egyik nagyon sovány, a szemem sarkából mérem fel, a nap össze-vissza barnította, sötét szemei fénylenek, foltokban borostás, karjain az erek kiütköznek. Idősebb társa régi, kék tréningruhában ül a pad támláján, kezében egy borral félig teli műanyagflakont tart, valamit kiált az a tér közeli sarka felé.
A fák alól hűvös levegő csap meg. Az omladozó Hübner-ház vakolatának szaga a platánok leheletével és a kipufogók szagával keveredik. Erről az illategyüttesről, ami csak észrevétlenül változik, apránként, ahogy a lélek, mindig felismerem ezt a várost.
Van egy cigarettája? – krákog rám valaki a kovácsoltvas kerítés tövéből.
Összerezzenek. Most veszem észre, hogy kinek kiáltott az imént a fák alól a tréningruhás férfi. Egy öreg hajléktalan ül a kerítés kőperemén. Nyakában vörös madzagon lógó műanyag tasak az inge alól előbukkan. Egyik kezével mindenféle kacattal megpakolt romos babakocsi tolókarjába kapaszkodik, a másikat felém nyújtja.
Nem először látom a környéken, gyakran jár erre, tolja maga előtt a megpakolt babakocsit. Olykor feltartja a sugárút forgalmát, olyan lassan ér át az egyik oldalról a másikra.
Először a valaha fehér, ötvenes évekből való babakocsi tűnt fel nekem, aztán figyeltem fel az öregre. A babakocsi ismerős volt. Engem is ilyesmiben toltak. Később aztán gyorsasági autónak képzelve rápingáltam egy ahhoz illő nevet: Kék nyíl.
Honnan szerezhette?
Van egy cigarettája? – kérdezi az öreg.
Nincs.
Bosszúsan legyint. Kezén karmokként feketéllenek körmei.
A platánok alól megint odakiáltanak neki, erre ökölbe szorítja a kezét és káromkodva megfenyegeti a parkban üldögélőket. Azok harsányan felnevetnek.
Ha még cigarettáznék, akkor az uszoda után a lépcsőn előkotortam volna az átnedvesedett cigarettásdobozt a táskámból és rágyújtottam volna. Az úszás utáni első szippantások a legjobbak, megszédül az ember tőlük. Néztem volna a fák lombjait, ahogy susognak az enyhe szélben, megfigyeltem volna a gyerekeket, ahogy hurkás kis lábaikkal futkosnak az uszoda körüli sárgás gyöngykavicson.
Ez persze régen volt. Ma már nincs gyöngykavics, és nem is cigarettázom már.
Akkor legalább egy kis piát szerezzen nekem - int fejével az öreg a kerítés mögötti étterem felé.
Mit inna? – kérdem, úgy érzem mintha a babakocsival, a gyöngykaviccsal és azzal hogy gyakran látom, lekötelezett volna.
Elvigyorodik. Nem írom le a fogait.
– Unicumot. Azt már rég nem ittam.
A sarki étterem folyton váltogatja tulajdonosait. Nemrég még kocsma volt, most egy ideje indiai étterem. Az idős magyar pincér, aki mindent tud az indiai ételekről, hajlandó kiszolgálni a pultnál. Ismerős vagyok neki. Kis műanyag pohárba tölt egy adagot az Unicumból.
Nézem, ahogy megtelik a pohár a barnás folyadékkal. Megkívánom az italt. Magamnak is rendelek, felhajtom.
Amíg a pincér kiállítja a számlát, kinézek a teraszajtón. Látom, ahogy azok ketten elindulnak a platánosból az utcán át az étterem felé.
„Nem az étterem felé, az öreg felé!“ – suttogja egy hang a fejemben.
Kisietek az étterem elé. Sikoltozást, kiabálást hallok. A fejemben levő hang nélkül is tudom, hogy megtámadták az öreget és a nyakára kötött műanyagtasakot próbálják letépni róla. Az öreg rúgkapál, védekezik. A tréningruhás a szájára tapasztja a kezét, a vékony üti, az öreg fuldoklik.
Torkomban dobog a szívem, remeg a lábam. Kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Mintha csak én volnék egyedül a világon és azok ott hárman.
Hagyják békén, hívom a rendőröket! - mondom vékony hangon.
„Indulj már!“ – nógat a hang a fejemben.
A kurvaanyátokatszétveremafejeteket! - ez lett a harci kiáltás. Odarohanok.
Eltaszítják az öreget, futnak át a téren.
– A pénzem, az összes pénzem! - kiabálja az öreg vérbe borultan. Nem érdekli az élete, csak a pénze.
– Szétverem a pofátokat! - üvöltöm és futok utánuk. Ők be az első kapualjba.
Követem őket át az udvarokon. Nyílik a túlsó kapu. Váratlan hatalmas ütés találja telibe a fejem. Villámlik. Honnan volt botja?
„Most van véged!“ -suttogja a hang. Még érzem a köveket, ahogy az arcom odacsapódik, nedveset is érzek, még hallom a hangot a fejemben, most csak annyit mond, hogy: „tik-tak, tik-tak, tik-tak.“
Ellebeg az uszoda a zöld csempékkel együtt. Ellebegnek a lépcsők, a homokkőből faragott hal, a körhinta, el a házak felett az alkonyati ég, a hold, azok ketten, ahogy futnak…
2.
A köröndi Petschacher féle ház a Szinyei Merse utca és az Andrássy út Szív utca felőli sarkát foglalja el. Az egymást érő házak tömbjeinek keramit kockás udvarai egybenyílnak és a tér félkörívét követve elvezetnek az Andrássy úti bejárattól a Szinyei Merse utcai kapuig. Az udvarok felett három emeleten függőfolyosók járnak körbe. A legfelső emelet felett sűrű szövésű háló akadályozza meg a galambokat, hogy berepüljenek. Mindenütt mállik a vakolat, a lépcsőházak falait borító egykori széles faszegély korhadtan vetemedik, a kovácsoltvas korlát rozsdállik, darabokra hullt. Esténként csak egy-egy csupasz villanykörte pislákol a lépcsőház fordulóinak egykor díszvázák elhelyezésére szolgáló beugróiban. A házhoz évtizedek óta nem nyúltak kezelői és ezen az sem javít, hogy külső felületeit különösképpen szép sgraffitók díszítik, amelyek bármilyen kopottan is még mindig aranyszínben csillannak az utcai lámpák fényében.
Ezen az estén valami miatt hosszú ideig senki nem járt a nagy sarokház mellékutca felőli kapuja felé. Ott feküdtem öntudatlan a kapualjban, arcommal az előző napi esőtől felgyülemelett tócsában. A távolból mentő sziréna hangja, fékcsikorgás, kiáltások szűrődtek, visszhangot verve hullámokat keltettek a fejemben, majd ismét távolodtak. A hirtelen támadó csend újabb mélységekbe rántott magával, képeket rajzolt a retinámra, majd egyenként ki is törölte azokat. Hosszú valami következett, aminek sem neve, sem alakja, sem tartalma nem volt.
Amikor magamhoz tértem, a rettentő fejfájáson túl vad szomjúságot éreztem.
(A napló itt folytatódik.)
