Behunytam a szemem, és abban reménykedtem, hogy megjelenik a retinámon egy igazolvány a fényképemmel, alatta a nevem. És akkor már csak el kell tudnom olvasni.
Potsdami napló, június 22.
Az előző részek összefoglalása:
A napló írója beszámol arról, hogyan ütik le hazafelé menet. Egy kapubejáróban magához térve szomjasan, vérző fejjel segítséget keres egy nagy házban. Távoli zongoraszó kíséretében a házat bejárva betekintést nyer a ház lakói életébe a konyhaablakokon keresztül. Végül egy nő nyit neki ajtót.
„Nyílik az ajtó. Hátrazuhanok. Valaki riadtan felkiált. Kinyitom a szemem, a félhomályos előszobában rémült tekintettel egy nő áll felettem. Ő zongorázott, gondolom, aztán ismét lehunyom a szemem.“
A nő ellátja a napló magához térő írójának sérülését, majd útjára bocsájtja. Az, mihelyt magára marad a lépcsőházban, látomások zavarják meg, szédülés fogja el, és amikor a nő ismét kinéz a lakásajtaján, hogy megbizonyosodjon hogyléte felől, a napló írója a legegyszerűbb kérdésekre sem képes válaszolni.
„Nem tudom, hogy hívnak, nem tudom, hol lakom. Csak a kérdéseket tudom, a válaszokat nem.“
Ebben a pillanatban a szemközti lakás ajtaja mögött fény gyullad, az ajtó nyílik. Egy öreg nő néz ki rajta...
4. rész
Az öregasszony szemei alatt táskák, körülöttük körkörös ráncok. Egy hüllő szemére emlékeztetnek. Lábszára közepéig érő világoskék pongyolája mögül alacsony, tömpe orrú kutya jelenik meg, vakkant.
Öregség szaga csap meg a félig nyitott ajtón át. Az ajtórésen belátok a csőszerű előszobába. A félhomály ellenére tisztán kivehetem a fal melletti szekrényen porosodó, egymásra halmozott dobozokat. Az előszoba végében, a nappaliba vezető ajtó kopott tokjának tetejéből kampók állnak ki. Valaha gyűrűhinta lóghatott ott. Akkoriban egy hosszú combú fiú dughatta át csupasz lábait a gyűrűkön, hogy aztán lábhajlatába véve azokat, a köteleket elengedve fejjel lefelé hintázzon a két szoba között. A fiú fejének mozgását a lakás egykori macskája kíváncsi rémülettel követte, mancsával bele-belekapott az ellebbenő hajtincsekbe. A fiú nevetett.
Most már nem használják a gyűrűket. Az unokák sem használják. Az öregasszony vizenyős kék szemében apró barna foltok, ajkai vékonyak, majdnem fehérek. Folyamatosan remegő bal kezével kapaszkodik az ajtófélfába, jobbjával a kutyáját hessegeti vissza. De az kiszalad a folyosó kövére és csonka farkát csóválva megáll, megint vakkant.
Az öregasszony rászól, majd odaköszön a szemközti ajtóban álló nőnek, aki az imént mindenfélét kérdezett tőlem. Az visszaköszön neki. Nem értem pontosan az említett nevet, de hirtelen látom magam előtt az öreg nő férjét. Egy kopasz, alacsony úr. Szemüveges. Egy temetőben bóklászik a sírok között. Minden bizonnyal halott.
A lépcsőházban a villany kattogni kezd.
Az öregasszonynak riadt a tekintete. Gyanakodva mér végig. Látom magam ebben a tekintetben tükröződni. Aztán, mint aki valamiben csalódott, elfordul tőlem, szól a kutyájának, aki az izgalomtól remegve, tanácstalanul nézi a szemközti ajtóban álló nőt, majd még egyet vakkant és kopogó körmökkel visszasiet az öregasszony lábai mellett a lakásba. Az öregasszony még áll egy darabig, maga elé néz, majd szó nélkül behúzza az ajtót. Kattan a zár.
A lépcsőházban kattog a kapcsoló. Mindjárt kialszik a világítás. A nő kijjebb tárja az ajtaját
– Jöjjön be – suttogja.
Ez most az ő szempárja. De még mielőtt megnézhetném magamnak, kialszik a villany. A lépcsőház sötétjében állunk mindketten. Mögöttem a lépcsők hűvös szagokba burkolózó mélysége, előttem a függőfolyosó esti homálya és a nőnek az előszoba fényében kirajzolódó sziluettje.
Végül is miért ne? Valahogy el kell igazodnom, és ez a nő mindenek ellenére jóindulattal viseltetik irántam. „Mindenek ellenére“… ettől a semmiből felbukkanó gondolattól émelygés fog el, csakúgy, mint amikor a lépcsőfokokat számoltam. Ez mintha nagyon régen történt volna. Aztán vannak még régebbi események, amelyek feltorlódtak az időben valami kifürkészhetetlen félhomályban, mint amilyen ebben a lépcsőházban lebeg, és olyan értelmezhetetlenül, mint ezek a kopott barna falak.
A nő suttogva sürget, még jobban kitárja az ajtót. Nehezen mozdulok, valami visszatart attól, hogy átlépjem lakásának küszöbét, hogy elhagyjam a lépcsőháznak ezt a már ismerős pontját, ahol mindenfélén töprengtem az imént. Mintha attól tartanék, hogy valamitől végleg el kell szakadnom. Az „otthon“ szó jut az eszembe.
A sziluett mozdulatlanul áll. A nő karcsú, negyven év körüli lehet. Az imént láttam, hogy a jobb füle mögött nagyothalló készüléket hord. Az arcát viszont alig tudom kivenni. A szeme úgy emlékszem, barna, tépőfogai kissé előre állnak. Gyermekkorában fogszabályzót viselt, látom a fogszabályzó fémpántjait, és a kislányt, amint egy tanteremben zongorázik, mellette a bodorított hajú zongoratanárnő, aki néha szó nélkül megérinti a könyökét, vagy a kézfeje alá nyúl, hogy figyelmeztesse a helyes tartásra. „Alma“ - suttogja a bodorított hajú tanárnő, - „gondolj az almára, mintha egy alma gömbölyítené a tenyered…“
– Jöjjön! – ismétli a nő az ajtóban.
Kissé félrehajtom a fejem, hogy lássak valamit az lakásból. Sötét az előszoba.
A nő tekintetemet követve maga mögé néz, aztán ismét felém fordul. Szemeiben a kíváncsiság és egyfajta aggodalom keltette csillogás. Kiért aggódik?
– Nem ácsoroghat ott vég nélkül! - mondja végül, és még jobban kitárja az ajtót.
Jó. Végül is.
Az előszobába lépve az első dolog, ami szemembe ötlik, egy a fal mellet álló karfás, rácsos támlás, hosszú fehér pad. A nő szeme végigsiklik rajtam.
– Nincs magánál valami igazolvány? – kérdezi.
Az egyik szemében mintha egy apró darabon megkövesedett volna a pupilla, másképpen veri vissza a fényt. Eszembe jut az iménti lépcsőház, amint többször végigkutattam a zakóm és a nadrágom zsebeit. Hiába. Akkor megint elkezdtem szédülni.. Mintha túl magason járnék és valami arra késztetne, hogy lépjek még közelebb a mélységhez. A mellkasomban és a lábfejemben ugyanaz a gyáva bizsergés. Aztán kattant a kapcsoló és kialudt a fény. A macska végighúzta hátát a nadrágom szárán. Kezem a zsebemben. Mint amikor a teljes sötétségben mereszti az ember a szemeit, hogy lásson valamit, úgy próbáltam emlékezni valamire, amihez közöm van. Aztán eszembe jutott, hogy megpróbáljak magam elé képzelni egy igazolványt, ami a zsebemben lehetett valaha. Behunytam a szemem, és abban reménykedtem, hogy megjelenik a retinán egy igazolvány a fényképemmel, alatta a nevem. És akkor már csak el kell tudnom olvasni.
– Nincs – felelem.
A nő töpreng.
– Akkor a leghelyesebb, ha értesítjük a rendőrséget. Nincs ellenére? – Ezt már menet közben mondja, ahogy belép a nappaliba. Ott az ablak mellett, a falnál álló íróasztalhoz lép, és a falhoz erősített tábláról leolvas egy telefonszámot. Mielőtt tárcsázna még kérdőn rám néz.
A nappali ajtajában állok. Nem tudom. Lehet, hogy igaza van.
– Nem tudom. Lehet, hogy igaza van – mondom.
Amíg telefonál, az előszobabeli hosszú, fehérre mázolt, rácsos háttámlájú pad jár az eszemben. Akár hatan is elférhetnek rajta. Vagy még többen? Ott ülnek egymás mellett, csöndben várakozva. Olykor egyikük köhint, vagy halkan szól valamit a mellette ülőnek. Az felnéz a plafonra, karjait combjára támasztva ujjait összeérinti, néz mozdulatlan fölfelé. Mintha vizsgálná a plafonon a beázott foltokat. Nadrágja szára kissé felcsúszott, előbukkan szürke zoknija, és a zokni felett csupasz bőre. Aztán visszasúg valamit a mellette ülő asszonynak, aki kistáskáját ölében tartva férjétől eltérőn szorosan összezárja lábait. Mindkettőjükön barna ballonkabát. Az asszony mellett több rétegű szoknyában egy fejkendős idősebb nő, mellette fonott kosár. A kosárban zsineggel összekötözött lábú tyúk mocorog.
Az ablaknál álló, telefonáló nő hangja felcsattan:
– Nem! Hát az úgy nem lesz jó! Értse meg, azt én is meg tudom állapítani!
Háttal áll nekem az íróasztal és az ablak között. A szobát tükröző ablaktáblák mögött éjszakai sötétség. Ellenállhatatlan vágy fog el, hogy odamenjek és kinézzek rajtuk. De nem mozdulok.
– Nem, én azt nem bíznám magukra!
Az íróasztal feletti táblán a cédulák mellett fényképek. Nem látom pontosan, messze vannak, meg aztán a nő alakja egy részüket ki is takarja. A figyelmem elkalandozik: az ablak, a kinti éjszaka, a szomszéd szobába vezető nagy, duplaszárnyú ajtó, egy fotel, mellette állólámpa, székek, egy asztal és közvetlenül mellettem egy nyitott fedelű pianínó.
– Tudja mit? – a nő hangja határozott, majdnem kioktató, — megoldódott! Elment, már nincs is itt. Elnézést a zavarásért!
Kikapcsolja és leteszi a telefonját az íróasztalra. Egy ideig nem mozdul. Várok. Aztán megfordul, rámnéz:
– A kijózanítóba akarják szállítani.
– Lehet, hogy igazuk van - szalad ki a számon.
A nő arcán valami érdeklődésféle suhan át, aztán átszeli a szobát és megáll előttem.
– Leheljen rám!
Meglep, hogy ennyire közel jön hozzám. Most először zavar a jelenléte. Hátrébb lépek. Aztán belelehelek a nő és a közöttem között levő térbe. A nő beleszagol a levegőbe.
– Ivott. De nem részeg — állapítja meg. Kér egy teát?
Egy csésze tea. A teafű töredező szálai. A kék fémdoboz illata.
– Kérek.
A nő kimegy a szobából. Hátam mögött - ezt az ablak tükröződésében látom - fények gyulladnak, majd húnynak ki. Most végre odamehetek az ablakhoz. Amint átvágok a szobán, az íróasztal felett a falhoz rögzített parafatáblán egy fényképen akad meg a tekintetetem. Semmi különös, egy igazolványkép, mégis úgy érzem, fontos lenne megnéznem közelebbről. De az ablak mégis jobban vonz. Kinézek rajta. Az utcai lámpák fényében látom, hogy a háznak ez a szárnya a szemköztivel egybefügg, és az utcától magas rácsokkal elkerített udvart ölel körül. Az éjszakai fényekben a túloldali házfalon aranyozott ornamensek csillannak. Ha egy kissé oldalt állva egészen közel hajtom a fejem az ablaküveghez, akkor egy platán sötét körvonalait és lombja között a fénylő holdat látom.
(folyt. köv.)
