Úgy érzem, mintha megakadt volna a fogaskerék, amelyik előre hajtja az időt, az erő, a szándék megvan, de túl nagy az ellenállás. Akkor meg mi értelme? Mi értelme? Hideg futkoss a hátamon, verejtékezem.
Potsdami napló, augusztus 1.
Az előző részek összefoglalása:
A napló írója beszámol arról, hogyan ütik le hazafelé menet. Egy kapubejáróban magához térve szomjasan, vérző fejjel segítséget keres egy házban. Végül egy nagyothalló nő nyit neki ajtót, ellátja sebeit. Kisvártatva kiderül, hogy a napló írója elfelejtette, hol lakik, sőt a nevére sem emlékszik, ugyanakkor számos emlékfoszlány kavarog a fejében és feltűnő élességgel figyeli meg az adott környezetet. A nő előbb a rendőrséget hívná, aztán úgy dönt, maga birkózik meg a helyzettel.
– Ivott… De nem részeg — állapítja meg. – Kér egy teát?
– Kérek.
A nő kimegy a szobából. Most végre odamehetek az ablakhoz. Az íróasztal felett a falhoz rögzített parafatáblán egy fényképen akad meg a tekintetem. De az ablak jobban vonz. Ha egy kissé oldalt állva egészen közel hajtom a fejem az ablaküveghez, akkor egy platán sötét körvonalait és lombja között a fénylő holdat látom.
5. rész
Mindig is közel éreztem magam a holdhoz.
A hold körül kirajzolódó fényes udvart figyelem. A megvilágított felhők lassú mozgása, a szélfútta éjjeli ég operai díszlete meghitt látvány. A szemközti házak tetőin, ablakain ismerősen csillan a fény. A platán levelein át egy kereszteződésre látok. Bal kéz felől érkezve egy autó áll a pirosnál, míg jobb kéz felől gyors egymásutánban két másik robog végig a főúton. A várakozó autó stop lámpája most kihuny, a közlekedési lámpa piros-sárgára, majd zöldre vált. Az autó elindul, gyorsul, átszeli a teret és eltűnik a szemközti utca torkolatában. Aztán mozdulatlan minden megint, csak a közlekedési lámpák villognak, ütemesen változtatják együttállásukat. Fent az égen a felhők tovább vonulnak. Miért gondolhattam az imént a hold látványával kapcsolatban, hogy „mindig is“?
Mit érzek az émelygésen és a fejfájáson túl? Nyugtalanságot a mellkasom tájékán és bizsergést a lábaimban, mintha nagyon magasról néznék a mélybe. Megérintem a homlokom, érzem ujjaimmal a gézt, végigsimítok rajta. Elgondolkodom a textúráján, ahogy a vért felszívó szőtt fehér szálak keresztezik egymást, a rétegek egymásra lapolódnak. A tömeg, ahogy szétválik, amint kétségbeesetten keresem, aki eltűnt. A tömeg?
Elfordulok az ablaktól. A nyitott ajtón át a konyhából edénycsörömpölést hallok. Az ajtó sötét téglalapja mögött az előszoba derengésében ismét megpillantom a hosszú, fehér, rácsos támlás padot. Most nem ül rajta senki. Persze az előbb sem ültek rajta. És mégis látom a jelenetet, ahogy ott ülnek egymás mellett várakozva. A tyúk mocorog a kosárban. A férfi ismét a feje fölött a plafonon a beázás foltját figyeli, a nő a térdén futó nylonharosnyát… Egy ajtó ott, ha nyílna, egy fehér nadrágszár jelenne meg, az illető fehér zoknit és nyikorgó barna félcipőt cipőt viselne…
Az ajtó mellett a falnál álló pianínó fedele nyitva, a kottatartón nyitott kotta. Bele fogok nézni. Aztán eszembe jut az iménti fénykép a parafa kitűzőn az íróasztal felett.
Csilingelő hang. A nő jelenik meg az ajtóban kezében tálcával. A csészék, csészealjak és kiskanalak egymásnak koccannak. A fénykép jár az eszemben és a nyitott kotta. Szinte kényszeres a gondolat: bárcsak maradhatnék magamra, hogy közelebbről megnézzem a fényképet, megvizsgálhassam a kottát és a kotta mellett heverő nyitott jegyzetfüzetet.
A pianínót néhány lépéssel elhagyva megtorpan a szoba közepén.
– A mentőket kell hívnom. Súlyos agyrázkódása lehet - mondja izgatottan. Kétségbeesett a tekintete.
– Hogyhogy nem gondoltam erre azonnal? Mi történt magával? Baleset érte? - kérdezi miközben leteszi a tálcát a fotel melletti zsámolyra és a telefonjáért nyúl.
Szoknyája pont a térdénél végződik. Vékony pulóvert hord. Alacsony sarkú, fűzős cipője van. A zongora pedáljai miatt - gondolom.
– Nem szükséges – hallom a hangomat, - nincs szükség mentőre.
Végre valami biztonságfélét érzek. Mintha hosszú lebegést követően talajt értem volna. A nő rámnéz, felegyenesedik. Szigorú. Tanárnő – állapítom meg magamban.
A fotel felett egy csendélet lóg a falon. Falusi házak között út kanyarog, a háttérben dombok az olaj tompa, fakult színeiben
– Az agyrázkódással nem szabad játszani. Komoly következményei lehetnek.
A nő végigsimít a kézi telefonja kijelzőjén, tárcsázni készül.
Valóban aggódik. A padon ülő férfi jár az eszemben, aki a beázást figyeli, az íróasztal fölé kitűzött fénykép és a zongora kottatartóján a kotta. Enyhe áramütést érzek a szegycsontom táján, ami bejárja a mellkasom és végül a fejemben lobban.
– Orvos van a családban? – kérdem. Meglepődik. – Honnan gondolja?
Honnan is? Megpróbálom összeszedni a gondolataimat. De nem várja meg a választ.
– Van. Mégis honnan gondolja?
Sürgetése némileg ingerültté és izgatottá tesz, lámpalázassá. A nő homlokán egyetlen ránc fut keresztbe. A korához képest mély ránc. Hány éves lehet?
– Az előszobában a pad mintha orvosi rendelőből volna.
A nő megfordul, kikémlel az előszobába. Aztán felém fordul.
– Nagyapám rendelőjéből. Apám is orvos… És magának orvosra van szüksége.
„Robinson partot ért, számba veszi, mit érdemes a roncsról kimenekítenie…“ - ez jut az eszembe. Majd ha lesz egy nyugodt percem. Csak valahova le kéne ülnöm. Egy sarokba, ahová nem ér el a fotel melletti állólámpa fénye. Majd ha elmúlik a fejfájás, minden a helyére kerül. És akkor ott lehet folytatni, ahol abbamaradt. Túl nagy a kísértés, hogy mi is az, megpróbálok utánagondolni, de az azonnal fellépő émelygés figyelmeztet: még korai.
– Nem kell orvos. A nagyapjának vidéken volt a rendelője? - csúszik ki a számon.
Összerezzen.
– Ezt meg honnan veszi?
Az olajfestményre mutatok.
– Falusi látkép. Vidéki rendelőkben szokott ilyen lenni. Ő festette? A vidéki orvosok gyakran festegettek.
Hitetlenkedve néz. Az állólámpa fényben megcsillan bal szemében a megkövesedettnek tűnő pupillarész. Mondani készül valamit, aztán, meggondolja magát, felveszi a tálcát a zsámolyról, átszeli a szobát és leteszi az íróasztalra a közelembe. Ahogy követem tekintetemmel, az íróasztal feletti fényképre pillanthatok. Harminc-harmincöt év körüli, világos hajú férfi áll fekete fehér képen egy tengerparti sziklának támaszkodva. Nevet a kamerába. Egészen fehérek a fogai, csakúgy mint az inge és az ég mögötte. Boldognak, felszabadultnak látom.
– Hogy issza a teát? - néz fel és tekintete az enyémet követi. A fényképre pillant, majd rám.
A kérdéssel mintha az állapotomat firtatná. Elbizonytalanodom.
– Ahogy maga.
Mosolyogna, de aztán egy gondolat árnyékot vet az arcára.
– Ugye nem kell tartanom magától?
Önkéntelenül bejárja a szemem a szobát. Csak egy is késéssel értem meg, hogy valójában tükör után kutatok, hogy belepillanthassak. Aztán a félig az ablak felé fordulok, hogy az éjjeli tükröződésben mérjem végig magam. A fejemre tekert géztől eltekintve nem ismeretlen a látvány. Egyszerű vágyak rohannak meg. Szeretnék lezuhanyozni, fogat mosni, egy fürdőszobai tükörben megvizsgálni az arcomat, az apró foltokat, a borosta mintázatát, a pupillámat, szemem fehérjén az ereket. Aztán szeretnék lefeküdni, lehunyni a szemem, elaludni, álom nélkül aludni, hirtelen ébredni és ott folytatni, ahol abbamaradt. Egy pillanatig sírásra is gondolok.
A férfi ott az ablaktükröződésben – én. Mögöttem a szoba fényei, egy pianínó, nem messze attól egy állólámpa. Ilyesmi. Kérdeztek valamit! A nőre nézek.
– Nem, nem hiszem. Nem úgy nézek ki.
Felnevet. Ez váratlan. A fényképen levő férfi jut eszembe, ahogy mosolyog. Hallom a tengert, ahogy a férfi mögött megtörnek a hullámok a parton. A nő, hajában széllel, éppen elemeli szemétől a fényképezőgépet. Nevet.
Fáj a szemem.
– Üljön le – mutat a szoba átellenbeni sarkába, - nem ácsoroghat örökké. Pihenésre van szüksége. Megissza a teáját és közben kiderítjük, hogy kiféle-miféle is maga.
Kezével gyengéden a szoba sarka felé tol. Nyikorog a padló a lépteim alatt. A lazac színű fotelba ülök. Hátradőlök. Csak most érzem, mennyire fáradt vagyok. Kicsit bánt az állólámpa fénye, de innen belátom az egész szobát. A magas ablakokat, a stukkókat a plafon szélén. A nő áthozza az íróasztalról tálcát az összekoccanó csészékkel, zörgő csészealjakkal és kiskanalakkal és a fotel melletti zsámolyra helyezi.
Kitölti a teát és nem messze tőlem a zongoraszékre ül.
Csend van. A tea forró. Szürcsölöm, égeti a nyelvem. Ennek örülök, mert eltereli a figyelmemet és a visszatérő émelygést is lenyugtatja.
– Ki kell derítenünk, hogy hívják!
Csillog a szeme, látnivaló, örül a feladatnak. Kortyol a teájából, aztán feláll, az íróasztalhoz siet és az oldalsó szekrényből kivesz egy vastag telefonkönyvet.
– Tudtam, hogy hasznát látom. Mindig megrendelem. Mondják, hogy felesleges, meg lehet másodpercek alatt bárkinek a telefonszámát, ha nem titkosított. De én szeretem, hogy kézbe lehet venni - magyarázza, és felüti a könyvet.
– Hol kezdjük? Az elején? Vagy először nézzük meg a gyakori neveket? Izgalmában kontyba fogja a haját. Előbukkan a nagyothalló készülék. Nézem a telefonkönyvet a kezében. Hány név lehet benne? Tízezer? Húszezer? Százezer?
– Tudja, mit? Becsukom és kinyitom találomra és azt a betűt olvasom az elejétől, ahol kinyílt a könyv. Mit szól hozzá?
Hirtelen távolinak tűnik minden. A szoba, ahol ülök, a nő, a kereszteződés fényei, az íróasztal felett a fénykép, a hosszú pad, a ház, amiben bolyongtam, a kislány, aki vizet eresztett bögréjébe, a férfi és a nő a konyhában, a lépcsőház sötétje, a málló vakolat és én magam, aki egy fotelban ülök, és a percek, amelyek egymást követik. Úgy érzem, mintha megakadt volna a fogaskerék, amelyik előre hajtja az időt, az erő, a szándék megvan, de túl nagy az ellenállás. Akkor meg mi értelme? Mi értelme? Hideg futkoss a hátamon, verejtékezem.
A nő ajkai mozognak ahogy felolvas a telefonkönyvből. Távolról hallom, hevesen ver a szívem.
–…Grivant, Gríz, Grizák, Grmela, Grnács, Grnák, Groák, Grób, Grobauscheg, Grobe, Grobetti, Grobusek, Grodek… – sorolja már egy ideje.
Felnéz. Kezdek megnyugodni. Talán a tekintetétől.
– Sajnálom, egyik sem ismerős.
Becsukja a telefonkönyvet. Sóhajt.
– Így nem megyünk semmire. Próbáljon meg valamire emlékezni. Hátha eszébe jut valami, bármi, amin el lehet indulni.
Igen. Erre gondoltam az imént. De az émelygés jelezte, hogy túl korai még.
A homlokomhoz nyúlok, csatakos, verejték borítja. A nő figyelmesen néz. Aztán feláll, a telefonkönyvet a pianínó tetejére teszi.
– Azt hiszem, legjobb, ha lefekszik aludni. Kipiheni magát. Reggel, meglátja, minden kitisztul majd. Az ebédlőben megvetek magának a kanapén.
A csészéket a tálcára pakolja és magamra hagy.
Az idő fogaskerekei újra forogni kezdenek. Az egyik perctől megint el lehet jutni a következőig. Valami miatt úgy gondolom, hogy a nő indította el megint az időt. Száraz a szám. Lehunyom a szemem.
(Folytatása következik)
