Távolabb a nő megállt a fürdőszobából a folyosóra ömlő fényében. Megszédülök, megvárom, hogy elmúljon, aztán újra indulok. Ahogy közeledem, a nő nyújtja felém a törülközőt.
Potsdami napló, szeptember 12
Az előző részek összefoglalása:
A napló írója beszámol arról, hogyan ütik le hazafelé menet egy kapubejáróban. Amikor magához tér, egy nő nyit neki ajtót. A férfi állapota felkelti együttérzését, úgy dönt, segít neki. A napló - zavaros belső képek gyötörte - írója fejsebesülése következtében semmire sem emlékszik. A nő kísérlete, hogy rávezesse a férfit, legalább a nevére emlékezzen, kudarcot vall. Abban a reményben, hogy reggelre javul a helyzete a nő felajánlja, aludjon ott. Magára hagyja a férfit, amíg megveti neki az ágyat. A férfi a fotelban egy pillantra elalszik.
6. rész
Majdnem teljes sötétség. A pince lejárón közelítek a pinceajtóhoz. Egyenként veszem a lépcsőfokokat. Meleg terjeng. Az ajtó felé igyekszem, tudván, odabent nagyon érdekes dolgok vannak. Belekapaszkodom a kilincsbe, lenyomom, nekiveselkedek az ajtónak. Hűvös pince szag csap meg. Keresem a villanykapcsolót.
Mély álomból ébredve merülök föl. Egy nő áll felettem, megérinti a kezem.
Összerezzenek. Átvillan rajtam a lépcsőház, az ablakon át látott fiatal férfi, a kislány és a bögréje. Az öreg nő és a gyűrűhinta. A zongora, a hold.
A nő valamit mond. Most már tudom, ki ő.
– Elaludt! – mondja.
Bal szemében parányi, élettelen csillámként ismét villan a szivárványhártya egy pontja . Megnyugtató volna a tekintete, ha nem tűnne fel minduntalan ez a részlet. Így olyan, mintha egyszerre nézne nagyon közelről és nagyon távolról.
– Jól van? – kérdezi. Hozzá kell szoknom ezekhez a kérdésekhez.
– Jól.
– Megvetettem az ebédlőben. Van ott egy bőr kanapé.
Gondolkodik. Fürkész pillantást vet rám.
– Aludt. Álmodott valamit?
Egy kép ötlik fel.
– Igen, azt hiszem.
– Próbáljon meg visszaemlékezni!
– Miért sürget? Ez a kérdés az arcomon tükröződhet.
– Hátha megtudunk valamit magáról - magyaráz
Ettől a mondattal térek magamhoz. „Emlékezetkihagyás“ - suttogja valaki a fejemben. Az agyrázkódással függ össze. Mit is? Megpróbálom összerakni az álom töredékeit:
– Egy pince lejáróról álmodtam. A fal mentén tapogatózva haladtam lefelé a lépcsőn. Egyenként vettem a lépcsőfokokat. Ki akartam nyitni a pinceajtót.
Aztán eszembe jut egy részlet. Érzem, hogy említésével kedvezhetek a nőnek.
– Sejtettem, mi lehet a pinceajtó mögött. Nagyon szerettem volna látni is.
Óvatos, mint aki nem akarja elriasztani a váratlanul felbukkanó lehetőséget.
– Mit gondolt, mi van mögötte? - kérdezi és jobb kezével ismét a füle mögé szorítja a haját.
Először fog el valami jóleső érzés a fejfájás, a visszatérő szomjúság és bizonytalan helyzetem ellenére. Szoknyáját maga alá simítja, leül mellém a fotel melletti zsámolyra
– Mi van mögötte? A pinceajtó mögött?
Látom és egyben érzem is az álom foszlányát.
– Hideg van bent. És egy bicikli. Fényes a fékje. És van ott egy autógumi is.
Közelebb csúszik a zsámoly széléhez.
– Mi jut erről az eszébe?
Látom a pincelejárót. A bicikliről is van valami halvány képem. Most már azt is látom, hogy ki lépeget lefelé a lépcsőkön. Megfigyelem szőkés barna haját, szemeit, a kantáros rövid nadrág alól előbukkanó combokat. Elérzékenyülök a pince felé araszoló álomalak láttán.
– Négy éves lehetek.
A nő elneveti magát. Feláll.
– Kezdetnek nem rossz. Legjobb, ha most lefekszik aludni.
Ásító feketeséget és pincehideget is érzek, ugyanakkor itt ez a szoba a fényeivel, a képekkel a falon, az ablak mögött a hold, az íróasztal az ablak alatt, a pianínó a falnál, és ez a nő, aki jóindulattal viseltetik irántam. Ő az egyetlen ember, akit ismerek. Ez a felismerés egyszerre tölt el riadalommal és hálával.
– Nem akarok a terhére lenni.
– Nincs terhemre. Megmutatom, hol a fürdőszoba.
A szobából kifelé menet belepillantok a kottába: „violin sonatas“ De milyen hegedű szonáta? A nő visszajön az előszobából és megáll az ajtóban, kezében egy összehajtogatott törülközőt tart. Elkapom a tekintetem a kottáról. Úgy érzem, mintha tapintatlanságot követtem volna el.
Alig észrevehető mozdulatot tesz a kezével, mintha elhessentené a pillanatot, rám néz, úgy mondja:
Ez a törülközője, vendég fogkefét talál a polcon egy műanyagtokban. Pizsamát nem tudok adni.
Az utóbbi mondatnál elgondolkodik, majd megismétli kezével az iménti mozdulatot. Még legyint is.
– Jöjjön!
Elhaladok az előszobai hosszú pad mellett. Távolabb a nő megállt a fürdőszobából a folyosóra ömlő fényében. Megszédülök, megvárom, hogy elmúljon, aztán újra indulok. Ahogy közeledem, a nő nyújtja felém a törülközőt.
– Ha végzett, megmutatom, hol aludhat - mondja és magamra hagy.
Megvárom, amíg eltávolodik, aztán magamra zárom az ajtót. Megtiltom magamnak, hogy hogy gondolkozzak. Felnyitom a vécé fedelét, lehunyom a szemem. Nyílik a pinceajtó, onnan hideg áramlik rám, megkönnyebbülök.
A mosdóhoz lépve a tükörben megpillantom az arcomat. Megnyitom a csapot, folyatom a vizet a kezemre, bedörzsölöm a szappant az ujjak közé.
Eszembe ötlik, hogy akár zuhanyozhatnék is. Felnézek, a mosdó feletti üvegtálcán a kozmetikai szerek között borotválkozás utáni arcszesz… A csap felé hajolva iszom a vízből. Elzárom a csapot. Megtörlöm a kezem.
Nem állom meg, hogy ne vizsgáljam meg a szemem a tükörben. Kitakarom a tükör feletti lámpát, aztán megint hagyom, érje fény a pupillámat. Összeszűkül. Álldogálok egy ideig. Hagyom, hadd történjen. A zuhanyozó melletti székre vetkőzöm.
A biztonság kedvéért átvizsgálom a zsebeimet. Ezt ugyan hiába megtettem már a lépcsőházban. Ezúttal valami papírfoszlányban reménykedem, ami támpontul szolgálhat. De nem találok semmit.
Ügyelek, hogy a víz ne érje a sebet. Feltekerem a csapot. Erősödik a vízsugár. Gőzölög. Hagyom, hadd fájjon. Lüktet a fejem. Aztán elzárom a csapot, kinyúlok a törülközőért, ledörzsölöm magam. Semmi értelme most a gondolkodásnak. Baleset történt.
A fürdőszoba szőnyeggel feltörlöm a követ, lekapcsolom a villanyt, kilépek a folyosóra.
A nappali ajtaja nyitva van. A nyikorgó padlón kezemben cipőmmel, mezítláb lépek be a szobába. A nő a fotelban ül, olvas. Amint meglát, félreteszi az olvasmányát.
– Köszönöm. Jól esett a zuhany — mondom.
A kezemben tartott cipőkre pillant. - Sajnos nem tudok papucsot adni magának.
Csupasz lábaimat nézem. Vékony, fehér köröm szélek. Nemrég vághattam körmöt.
– Jó ez így - mondom.
– Hogy érzi magát?
Hozzászoktam a kérdéshez. Most van is némi igazság abban, amit válaszolok.
– Jól vagyok. Köszönöm.
...Eltekintve a rettegéssel keveredő fáradtságtól. De ezt nem teszem hozzá. Feláll és kinyitja a szomszéd szobába nyíló két szárnyú ajtó egyik szárnyát.
– Odabent vetettem meg magának.
Viszonylag nagy szoba. Asztali lámpa világítja meg a lepedővel behúzott kanapét. Könyvespolcok derengenek, egy nagy asztal.
– Ott a kis ajtó – mutatja, - a folyosóra visz. Szemben van a fürdőszoba. Aludja ki magát.
Megszédülök. Egy pillanatra nehezebben veszem a levegőt.
– Maga igazán nagyon jó hozzám.
Megint az a csodálkozó tekintet.
– De hisz bajban van – mondja, majd még az ajtóból is visszaszól: – Ne aggódjon, minden rendbe jön.
Kimegy a szobából, becsukja maga mögött az ajtót.
Most veszem észre, milyen erőfeszítésbe került a beszélgetés. Leülök a kanapé szélére, leteszem a cipőm a földre. A lámpa kapcsolójára téved a tekintetem. Hosszú, fehér, fonott dróton fekete bakelit. Hogy kerültem ide? Mi ez az egész? Kezembe veszem a kapcsolót, nézem egy darabig, aztán lekapcsolom a lámpát. A hold sávot hasít a a parkettára. Az ajtó résein villanyfény szűrődik. Most kialszik.
Hallom, ahogy a nő odaát kimegy a szobából.
Alsóneműre vetkőzöm. A nadrágot, inget átvetem a szék támláján. A párnát felstócolom. Félig betakarom magam. Tehát fel szoktam stócolni a párnát. Nézem a függöny csipkéin át a kinti fényeket. Lehunyom a szemem. Miatyánk ki vagy a mennyekben... - keresem a szavakat.
A víz alatt minden zöld. Úszom, fel kéne bukkannom, hogy levegőt kaphassak. Fulladozom. Izzadtan ébredek. Sötét van. Kósza fények.
Behunyom a szemem. Egyre mélyebben járok. A tömegben keresek valakit. Hol van?
Nagy csattanás. Igyekszem felfelé. Mire felébredek, el tudom magam helyezni, nem ér meglepetésként, hogy ismeretlen helyen nyitom ki a szemem. Tudom, hogy kivágódott az ablak a huzatban és csapkod a függöny a fejem felett. Reggel van.
Karmok karcolják a külső ablakpárkány bádogját. Az ablak felé fordulok. Galambok totyognak fel-alá, vöröses szemeikkel olykor be-be néznek a szobába. Aztán az egyik hirtelen szárnycsapásokkal elrepül, a többi követi.
Hunyorogva nézek a tetők szabdalta fehér égre. Huzalok feszülnek háztól házig. Lent az utcán a városi zajba ágyazva motor hangja közeledik, berreg, távolodik.
A szomszéd szobából zongoraszó hallatszik már egy ideje. Visszatér ugyanaz a dallam, majd megbicsaklik, abbamarad. Halk beszédet hallok.
Szemben velem egy festmény reprodukciója a falon.
A könyvespolc tetején két hegedűtok. Az egyik egyszerű, a másik szokatlan formájú.
Igen, tudom. Tegnap este. A kérdések ma is állnak. Gondolkodnom kell ezen.
A festményen magas ég, esővel terhes felhők. Kikötőféle, rajta emberek. Elszórtan állnak kisebb-nagyobb csoportokban. A tér egyik szélén hatalmas paloták boltíves átjárókkal. A víz mögött nyíló láthatáron kupolás épület.
Felkelek, behúzom az ablakot. Felveszem a nadrágomat.
A tér másik szélén víz. Tenger, folyó, esetleg csatorna. Tucatnyi bárka . A bárkákon mozgolódó hajósok.
Velencei látkép - suttogja egy hang a fejemben.
Zongoraszó.
Résnyire nyitom az ajtót.. A tegnapi este távolinak tűnik. A túlsó ajtó mellett álló pianínóra látok. Tíz év körüli kislány ül a zongoraszéken. Az ő játéka bicsaklik meg folyton. A nő mögötte áll. Haja a füle mögött, karjai melle előtt összefonva. Most lehajol, az egyik kezével megérinti a kislány könyökét, igazít tartásán. Aztán megint összefonja a karjait.
Halkan becsukom az ajtót. Váratlan sietség fog el. Minél előbb el akarok menni innen.
Felöltözködöm. Sebtiben rendet rakok a kanapén. Két hegedű van a polcon - ez jut eszembe valamiért.
A galambok visszaszálltak az ablakpárkányra. Körmük kopog a bádogon. A kikötőben rakodnak a velencei hajósok.
Az oldalsó ajtón lépek ki az előszobába. Elhaladok a fürdőszoba mellett. Recseg a padló.
Megtorpanok. A bejárati ajtó melletti hosszú, fehér padon két kislány ül. Kezükben kottafüzetek. Érdeklődve néznek.
Elbizonytalanodom. Félúton vagyok a fürdőszoba és a lakás ajtó között az előszoba folyosóján. A hozzám közelebb ülő szemüveges épp hogy felém fordítja a fejét, de mögötte a kis szőke teljesen előrehajolt, úgy figyel.
Zongoraszó hallatszik.
Nem állhatok itt örökké. Amint néhány lépést teszek, a kislányok egyszerre szólalnak meg:
– Csókolom!
– Szervusztok! – válaszolok automatikusan.
A szőke kislány érdeklődését vesztve hátradől, a szemüveges elmélyed a kottájában.
A lakásajtóhoz érek.
Ahhoz, hogy kinyissam, ki kell akasztanom a belső láncot.
Amint hozzáérek, már nyílik is a nappali ajtaja. Az iménti zongorázó kislány lép ki rajta, mögötte a nő.
– Hová készül?
Búcsú nélkül akartam elmenni, jóllehet megköszönni illene, amit értem tett. Zavarban vagyok.
– Nem akarom tovább zavarni.
A kislányok érdeklődve figyelik beszélgetésünket.
– Eszébe jutott? - a nő a várakozó kislányokhoz fordul.
– Lányok, ma elmarad az óra, menjetek haza.
Látom a lányokon, hogy megint felkeltettem az érdeklődésüket. Némán csillogó tekintettel néznek akkor is, amikor a nő sürgetni kezdi őket.
– Na, menjetek, akkor még marad időtök másra is ma! Felhívom a szüleiteket, megbeszéljük, hogy mikor pótoljuk be ezt az órát.
A kislányok hangos köszöntéssel búcsúznak, amiről sejtem, inkább nekem szól.
– Csókolom!
Az ajtó becsukódik. A lánc még egy ideig himbálózva zörög.
– Eszébe jutott? Tudja, hogy hová megy?
(Folytatása következik)
