A férfi előresiet a kapualjba, ott bevárja a nőt. Egy borítékot vesz elő, átnyújtja. A nő végigpergeti ujjával a boríték tartalmát, majd köpenye zsebébe süllyeszti. Aztán átöleli a férfit. Csókolóznak.
Az előző részek összefoglalása:
A napló írója beszámol arról, hogyan ütik le egy kapualjban. Amikor magához tér, segítséget keres a hatalmas épületben. Végül egy nagyothalló nő fogadja be. Segít a férfinek, aki fejsérülése következtében nem emlékszik semmire. A nő felajánlja, töltse nála az éjszakát. Másnap reggel zavaros álmokból ébredve a férfi zongoraszót hall. Kiderül, hogy vendéglátója zongoratanárnő. A férfi úgy dönt, nem veszi tovább igénybe a nő a segítségét. Megpróbál észrevétlenül kisurranni a lakásból.
Potsdami napló, november 20.
Nyílik a nappali ajtaja. Az iménti zongorázó kislány lép ki rajta, mögötte a nő.
– Hová készül?
– Nem akarom tovább zavarni.
– Eszébe jutott? Tudja, hogy hová megy?“
7. rész
Ijedtség hasít belém. A nő arcvonásai a nappali fényben határozottabbak. A kérdését mintha nem is nekem szegezné, hanem valakinek, aki közvetlenül mögöttem áll. Aztán megváltozik a tekintete, mintha rövid keresést követően csak most lelne rá az arcomra. Ez a pillanat váratlanul jelentőséget nyer. Mintha tudnám is mi következik.
– Emlékszik valamire?
– Magára emlékszem.
Csillámlás a szemében. Kérdőn néz.
– Indulni készült. Sejti, hogy hova, merre?
Megígértem magamnak, hogy nem gondolok bele a helyzetembe, de ez most elkerülhetetlen. Szorongató minden lehetőség. Csak a tettvágy - állapítom meg magamban.
– Gondoltam, elindulok, aztán majd kiderül. Egyik dolog hozza a másikát.
Látom is magam előtt az utat. Házak, házfalak, olajfoltos tócsák a járdaszélen. Járókelők. Az egyik kapuban otthonkás nő támaszkodik egy seprű nyelére, a sarkon egy autó fordul be.
A nő hangja térít magamhoz:
– Ennie kell valamit. És főzök egy kávét.
Követem a konyhába. A kissé kopár helyiségben semmi szembeötlő. Konyhaszekrény, polcok, hűtőszekrény, konyhaasztal, székek, villanytűzhely. Az ablak kilincsére akasztott cserépből futó növény lóg alá. A konyhaablakon át az égre és a körfolyósóra látni, az udvar fölé aprószövésű hálót feszítettek ki a galambok ellen.
Leülök az asztalhoz. Az asztal közepén gyékényből font alátét. A nő a szekrényből egy kistányért és egy csészét vesz elő. Evőeszközök csörrennek. Röviden rám mosolyog. Aztán a hűtőszekrényből egy műanyag haranggal fedett fatálon felvágottat, vajat, sajtot tesz elém az asztalra. Kenyeres kosárban zsömlék.
– Tejjel issza a kávéját?
Megint ugyanaz az áramütés.
– Nem tudom.
A nő a mozdulat közepén megtorpan. Aztán dönt.
– Reggelihez jó, ha tejjel issza - mondja. Egy kis fazékba átöntve felteszi a kávét melegedni. Háttal áll nekem. Gyapjú szoknya van rajta, vékony, sötét pulóver, lábán bolyhos papucs. A falon a villanyóra mutatója ugrik egyet. Kint a háló felett egy csapat galamb röpül keresztbe. Hangos kiáltás visszhangzik az udvaron. Egy érzés gyűlik a mellkasomban, kérdéssé érik. De mindenképpen túl bizalmasnak gondolom, határsértésnek. A nő elmerülhetett a gondolataiban, mert sietve kapja le a lábast a tűzhelyről. Kávét és tejet tölt a csészébe. Egy zsemlét veszek ki a kosárból. Megvajazom. A vaj kemény, töredezik.
Leül a szemközti székre. Állát megtámasztja kezével.
– Biztos rettenetesen aggódnak valahol magáért. Fürkésző pillantást vet a kezemre. – Nincs jeggyűrűje – állapítja meg.
Nézem a gyűrűs ujjam. A körmök tövig vágva. Ez feltűnik.
– Nincs.
Hirtelen feláll.
– Van egy kis intéznivalóm. Hamarosan itthon vagyok megint.
Az iménti kérdés jár a fejemben. Megkérdezem.
– Koncertezett valaha?
Elsápad. Tehát mégis. Nem lett volna szabad feltenni a kérdést.
– Tegnap este az ajtaja előtt állva hallottam a játékát. Csak azért kérdem.
Végigsimít a szoknyáján, mintha csak az iménti felállás mozdulatát fejezné be. Haját elhúzza a jobb füléről. Előbukkan a nagyothalló készülék. A nő szemében megcsillan az a bizonyos pont.
– Megsüketültem az egyik fülemre. Még az Akadémia alatt. Addig persze koncerteztem vizsgákon. Más kérdése van?
– Megbántottam?
Igyekszik rendbeszedni az arcvonásait.
– Nem bántott meg. Nem most süketültem meg.
A csaphoz lép, kezet mos. Megtörli a kezeit, magamra hagy.
Hallom még, ahogy matat a lakásban. Egy ajtó nyílik, csukódik. Léptei a nyikorgó padlón közelednek, majd távolodnak.
– Viszlát! – kiáltja elmenőben. Csukódik a lakásajtó. Hallani vélem a lánc mocorgását.
Aztán csend. A konyha közepén állok a délelőtti félhomályban. Ezer kérdés jár a fejemben. Miért nem emlékszem semmire? Nem kéne orvoshoz mennem? Megszédülök. Behunyom a szemem. Az óriáskerék lelassul. Megáll. Kinyitom a szemem. Kinézek az ablakon. Az udvar felett kifeszített háló, a tetők szabdalta ég látványa.
Szürcsölök a kávéból. Még meleg. Hirtelen rám tör az éhség. Nem tudom, mikor ehettem utoljára. Harapok a vajas zsemléből. Megpróbálok csak a rágásra koncentrálni. Kávéval puhítom a zsömlét a számban. Körbenézek a konyhában. A hűtőszekrényen színes mágnesek, különböző cédulák. Még egy korty kávé, a meleg az orromba csap. Jóleső lenyelni az ételt.
Csattanást hallok az udvarból. Valami felborulhatott. Kinézek az ablakon. Innen ellátni a hátsó lépcsőházig. Oda fut a függőfolyosó. Semmi mozgás.
Megint harapok a zsemléből. Kortyolok a kávéból.
Az ablakpárkányon apró lakkozott fafigura. Piros fejfedővel, gombszemekkel, hegyes orral, kezében hosszú pálcikán zászóval mintha őrt állna. A párkányt és az ablakkeretet régen mázolhatták, pattogzik a festék. Az ablaktáblák között egy hamutartó mellett egy doboz gyufa hever.
A kávéval a kezemben felállok az ablakhoz lépek. Így a látószögembe kerül az egy emelettel lejjebb húzódó körfolyosó is. Ha még közelebb hajolok, lelátok a sárgás kövekkel kirakott udvarra, és a kapualjba.
Apró, gyorsan eltűnő párafoltokat rajzol a leheletem az ablaküvegre.
Már éppen ellépnék az ablaktól, amikor az alsó függőfolyosó középső lakásának ajtaja kinyílik és karján alvó csecsemővel egy nő lép ki a folyosóra. Steppelt, világoskék köntöst hord. Felismerem. Az előző esti nő az, akit a konyhaablakon keresztül láttam.
A nő a csecsemőt óvatosan az ajtó mellett álló babakocsiba teszi. Egy ideig foglalatoskodik még a kocsi felé hajolva, aztán lepillant az udvarra, és visszamegy a lakásba. Behúzza az ajtót maga mögött.
Friss levegőre vágyom. Elfordítom az ablak nehezen mozgó kilincsét, kinyitom az egyik szárnyát, majd a külső ablakszárnyat is. Előre hajolok a rácsokig. Megszédülök.
Megszomjazom. Megeresztem a vizet. Alátartom a poharat. Fémes íz az ínyemen, ahogy iszom.
Csecsemősírás töri meg a ház csöndjét.
Ismét az ablakhoz lépek.
A függőfolyosón a babakocsi melletti ajtó kinyílik. Felismerem a tegnap esti fiatalembert, akit a konyhaablakon keresztül figyeltem meg. A fiatalember a csecsemő fölé hajol, közben rázza a kocsit. A sírás akadozik, végül elhallgat. Megint csend van.
Nyugalom fog el. Szárnycsattogást és burukkolást hallok a tető felől. Két galamb szállt le a háló feletti tetőrészre. Felhők vonulnak az égen. A két ablaküveg között a párkányon a hamutartóban hideg nikotinszag telepedett meg.
A fiatalember hátát a falnak vetve leguggolt a babakocsi mellé. Felismerem a mozdulatai alapján: cigarettát sodor. Egy kis dobozból kicsippent valamit, megszórja a dohányszálakat, majd befejezi a sodrást. Nyakában lógó öngyújtót kotor elő az inge alól. Meggyújtja a cigarettát, nagyot szív belőle. Parázs szalad a papíron. A fiatalembert visszafojtott köhögés rázza. Lassan megnyugszik. Felnéz a tetők felé.
Hátrébb húzódom az ablaktól.
A lépcsőház felől most kiáltás hallatszik. A fiatalember sietve elnyomja cigarettacsikket, a nadrágzsebébe süllyeszti.
A folyosó bejáratánál egy kislány jelenik meg, akit este lefekvéshez készülődve láttam a konyhájukban. Odaszalad a fiatalemberhez, megtorpan a babakocsinál, belenéz, majd mond valamit. A fiatalember mutatóujját az ajkához emelve csöndre inti. A kislány leguggol mellé. A fiatalember az ég felé mutat.
Hirtelen irányváltásokkal, sűrűsödve-gyérülve madárraj rajzol ábrákat az égre. Némán figyelik a látványt.
Ismét nyílik az ajtó. A nő jelenik meg házi köntösében füléhez szorított telefonnal. A csecsemő felriad, sírás hangja tölti be megint az udvart. A kislány lelkesen megragadja a babakocsi tolókarját, rázni kezdi. A fiatalember, mintha rajtakapták volna valamin, úgy áll fel guggolásából. A nő futó pillantást vet rá, a korláthoz lép, lepillant az udvarba.
A kapualj sötétjéből egy férfi jelenik meg. Sűrű fekete haja van, műbőr dzsekije. Füléhez szorított telefonnal elsétál az udvar közepéig, és felnéz a nőre. A nő int neki. A férfi kisvártatva zsebre teszi a telefont. Megáll, várakozik.
A csecsemő sír. A nő odalép a kocsihoz, karjára veszi a gyereket, finoman ütögeti a hátát, ringatja. A fiatalemberhez fordul, átadná neki a gyereket, de a kislány közéjük áll és könyörgő gesztussal nyújtja a karjait a csecsemő felé. A nő átnyújtja a babát a kislánynak, aki elkezd fel-alá sétálni a gyerekkel a karjaiban a gangon.
A nő elindul a lépcsőház irányába és eltűnik a szemem elől. A csecsemő felsír. A fiatalember odalép a kislányhoz, ujjával megcirógatja a csecsemő arcát.
A nő megjelenik a lépcsők alján, átvág az udvaron. A férfi előresiet a kapualjba, ott bevárja a nőt. Köszöntik egymást, beszélnek. A férfi egy borítékot vesz elő, átnyújtja. A nő végigpergeti ujjával a boríték tartalmát, majd köpenye zsebébe süllyeszti. Aztán átöleli a férfit. Csókolóznak. A férfi keze a nő mellére tapad, a nő combja becsúszik a férfi lábai közé.
Szétrebbennek. Hallom, ahogy döngve csapódik a kapu. A nő az érkező felé néz, biccent, köszön.
A kapualj sötétjéből előlépve megjelenik házigazdám. Átvág az udvaron. Becsukom a résnyire nyitott konyhaablakot. Kiiszom a kávé maradékát. A lépcsőházból a lift zaját hallom. Számolom magamban az emeleteket. Már csörren is a zár. Nyílik, majd csukódik az ajtó. Hallom a kopogó lépteket, a nő jelenik meg a nyitott konyhaajtóban. Mosolyog.
– Már itt is vagyok! Ugye, nem tartott sokáig?
Végtelen fáradtság tör rám. Leülök az asztalhoz.
(Folytatása következik.)
