Meleg szag. Sok ember jön felfelé. Mi lefelé megyünk anyával, kerülgetjük az embereket. Most leértünk. Megállunk a szegecselt vasoszlopok között. Benézhetek az alagútba?
Az előző részek összefoglalása:
A napló írója beszámol arról, hogyan ütik le egy kapualjban. Amikor magához tér, segítséget keres a hatalmas épületben. Végül egy nagyothalló zongoratanárnő fogadja be. Segít a férfinak, aki fejsérülése következtében nem emlékszik semmire. A nő felajánlja, töltse nála az éjszakát. A férfi állapota azonban másnap reggelre sem javul, ezért a zongoratanárnő marasztalja. Amíg a nő a városban ügyeit intézi, a férfi a konyhaablakból a ház és egy szemközti lakás életét figyeli. Úgy tűnik, az ott lakó kismamának viszonya van férje barátjával. Amikor azongoratanárnő hazatér, a férfit a konyhában találja.
„Hallom a kopogó lépteket, a nő jelenik meg a konyhaajtóban.
– Már itt is vagyok!
Végtelen fáradtság tör rám. Leülök az asztalhoz.“
Potsdami napló, december 20.
A nő megjelenése emlékeztet nyomorúságos helyzetemre. Az imént, ahogy az ablakon keresztül figyeltem a házat, szinte teljesen megfeledkeztem magamról, feloldódtam az idegen emberek életében… Ki lehet vajon az a kislány, aki olyan kedvesen nyúlánkan keresi a cigarettázó fiatalember társaságát? Nem is cigarettázik, füvet szív. A tegnap esti fiatalember, aki ott ült a nappalijukban és tévézett. Ki az a férfi, aki megjelent az udvaron? A fiatalember barátja? És az a jelenet a kapualjban a látogató és a fiatalasszony között…
– Hogy van? Nagyon sápadtnak látom. Le kellene cserélni a kötést a homlokán.
Valóban nem vagyok jól. Elgondolkodom ezen. Keresem a szavakat. A nő néz. Kimegy. Egy ideig távol van. Aztán ismét megjelenik.
– Elfogyott a géz. Megyek, veszek az ügyeletes gyógyszertárban.
– Ne fáradjon!
– Le kell cserélni a gézt a fején. Sebkenőcsöt is veszek.
Az ajtó csapódik. A nő léptei távolodnak a lépcsőházban.
Ismét csend. A konyhában ülők az asztalnál. Kinézek az ablakon. A szemközti függőfolyosóról bevitték a babakocsit. Csak a kislány áll egyedül a korlátnál és néz az udvarra. Lófarokba fogta a haját. Cipője orrával ütemesen rugdossa a korlátot. A csattogás körbejárja a belső udvart, galambokat riaszt fel a tetőről.
Mintha magam állnék ott a korlátnál, érzem a hűvös vasat a kezeim alatt, látom a mélyben az udvar macskakövei között összegyűlt esővíz tócsáit, és gyermeki értetlenség önt el a dolgokkal szemben.
Telefon csörög a lakás mélyéből. Elfordulok az ablaktól. A telefon hosszan csörög. Aztán elhallgat.
Galambok burukkolnak. A kislány eltűnt.
Felállok, kimegyek a konyhából, át az előszobán a nappali nyitott ajtaja felé. Az ablakból beömlő fehéres fény tükröződik a parkettákon. Ismét csörög a telefon. Az íróasztal előtti széken nyitott női táska hever. Belenézek. A telefon a táskában makacsul csörög, világít.
Nem értem, miért vagyok csalódott és dühös. Mintha bántana, hogy nem veszik fel a telefont. Idegen, távoli érzések ezek. A csörgés abbamarad.
A meg-megreccsenő parkettájú nappaliban állok. Mögöttem a zongora, előttem a szoba nagy ablaka. Óriási platánfa levelei takarják részben a kilátást.
Az ablakhoz lépek. Az utcán gyér forgalom. Ha egészen közel állok az ablakhoz, balkéz felől egy étterem bejárata tűnik fel. Olyan kocsmaféle. Az étterem kerthelyisége részben elfoglalja az utcasarkot. Kívül, a kerítés tövében, a járdán mindenféle kacattal megrakott ütött-kopott babakocsi áll magában. Arrébb, az út túlsó felén még egy hatalmas platánfa, alatta néhány pad. Izgalom fog el, szédülök, amint a babakocsit és a platán alatti padokat nézem.
A babakocsi. A padok támlája. A kocsma. A platán.
Elhatározom magam. Nem akarok kiszolgáltatva lenni idegen életek hálójában. Bizonyára van saját utam. Mindenképpen volt, hiszen azon jutottam el idáig. Talán elmúlik ez a zsibbadt állapot. Úgy tűnik a gondolataim a helyükön vannak, a fejfájás enyhül.
Az íróasztalon levő jegyzettömből letépek egy lapot, ráfirkantom az üzenetet: „köszönöm!“ Aztán összegyűröm a cédulát, zsebre vágom, és egy újabb cetlin módosítok: „ Köszönök mindent!“
A cédulát a konyhaasztalra teszem.
A lépcsőház üres. Sietve veszem a lépcsőfokokat. Barna falak, hámló vakolat. Mintha kihalt volna a ház. Újabb emelet. És még egy. Az udvar is üres. Felvillan a jelenet: A világoskék, steppelt háziköntösben álló fiatalasszony, amint a kapualj fedezékében átöleli és megcsókolja a sűrű barna hajú férfit.
Már a kapunál tartok, kinyitom és kilépek az utcára.
Rám zúdul a külvilág.
Autók torlódnak a ház előtt az úttesten a pirosnál. Egyre több autó kanyarodik a ház elé a szomszédos mellékutcából. Odaát az étterem előtt valaki cigarettázik, éppen eldobja a csikket, bemegy az étterembe. Átszaladok a zebrán a kerthelyiség sarkához.
A romos babakocsi. Deszkák, összehajtogatott kartonpapír, üres üvegek, drótok, újságok, egy pokróc, piszkos párna. Néhány lépéssel arrébb sötét foltok a földön. Vér? A túloldalon a platán alatt a padok. Az iménti izgalom fog el megint. Várok, hátha megértem, miért.
Autók húznak el mellettem. Apad az érdeklődésem az utcasarok iránt.
A tér közepén nagy kereszteződés. Délután van. Elindulok vissza a zebrán, aztán ráérősen a tér köríve mentén tovább, ahonnan rátérek a frissen ültetett fákkal szegélyezett nagy útra. Elolvasom az utcatáblán az út nevét. Nem mond semmit. Ott állok egy ideig még a sarkon, oda vissza olvasom a fehér alapon a fekete betűket. Aztán továbbindulok az úton a délutáni, lassan lebukó nap irányába.
Lépcsők, amint lefelé vezetnek a sötétségbe. Anyával megyünk lefelé a lépcsőkön. Szeretem a szagot ott lent. Meleg szag. Sok ember jön felfelé. Mi lefelé megyünk anyával, kerülgetjük az embereket. Most leértünk. Megállunk a szegecselt vasoszlopok között. Benézhetek az alagútba? Anya fogja a kezem, úgy lépek előre a peron széléig, megcsap az alagút szaga. Sötét van. Most! A távolban felbukkan egy apró fénypont. A földalatti vasút lámpája. Közeledik.
Anya visszahúz a peron széléről. Menetszél csap meg. Aztán már ott is ülünk a sárga-fekete félköríves padon. A nyitott ablakon becsapódó meleg földalatti szagban robog velünk a szerelvény. A megállókat ismerem. Hamarosan kibukkanunk a föld fölé. Bevágódik a napsütés. Innentől már nem is földalattin hanem földfelettin utazunk. Innentől minden más! Öröm fog el. A várakozás öröme. „Szép!“ - csak ennyi jut eszembe, „szép!“
– Mit csinál maga itt?
Magamhoz térek. A nő megérinti a vállam. A földalatti egy lejárójánál állok a lépcsők tetején.
– Jöjjön, még elsodorják!
Emberek jönnek mennek, egy biciklista fékez mellettünk, kikerül bennünket. Az úton egy mentőautó húz el szirénázva. A túloldali épület homlokzatán erkélyt tartó meztelen férfialakok.
– Ne haragudjon, de mennem kell!
Indulnék. Megérinti a karom.
– Itt a rendőrség nem messze. Elkísérem. Talán mégis jobb, ha jelentkezik.
– Köszönöm, de nem. Ne haragudjon.
Magam szeretnék lenni. Elindulok. Néhány lépés és utánam siet.
– Nem mehet ilyen állapotban sehova. Baj érheti. Ilyen állapotban nem mászkálhat az utcán.
Mit akar tőlem? Mire való egy idegen?
– Kérem! – mondja és néz.
Eszembe jut a férfi a fényképen, ahogy teli szájjal nevet. A telefon, ahogy csörög.
– Segíteni szeretnék!
Megyünk egymás mellett. A keresztutcák. Elérünk a sarokhoz. Ott áll a babakocsi még mindig.
A kapuval szemben, az utca túloldalán egy autó parkol. A fiatalember a házból az iménti, sűrű fekete hajú, bőrdzsekis férfival beszélget az autó mellett a járdán. Az autóban egy harmadik férfi ül, telefonját babrálja. Ahogy a kapuhoz érünk, a fiatalember észrevesz bennünket, hangosan köszön. Észbekapok: nem nekem köszönt, hanem a nőnek. Belépünk a házba. A kockakövek az udvaron. Felnézek. A kislány nincs a függőfolyosón. A háló felett az ég dereng. Felhők.
Lifttel megyünk fel. Nézem a feliratokat. Karcolt dátumok, figyelmeztetések, rövidítések. Jelszavak. Obszcén jelek. A nő az elhaladó falat nézi, az ajtó üvegén keresztül felbukkanó emeleteket.
– Sok baja van velem.
Felnevet.
– Igen, sok bajom van magával.
A lift nagyot zökken. Megáll. A folyosóra lépve a szemközti lakás ajtaja mögül harsányan ugatni kezd a kutya. Az öregasszony kikémlel a kisablakon.
– Csókolom! – köszön a nő.
Az öregasszony morog valamit, becsukja az ajtó ablakát.
– Megfogná?- A nő átnyújtja a gyógyszertár nejlonzacskóját. A kulcsait keresi. Nem találja. Látom, ahogy elfogja a pánik, amint újra meg újra végigtapogatja a zsebeit. Egészen falfehér.
– Azt hiszem, elhagytam a kulcsokat. Talán a gyógyszertárban.
Látom magam előtt a gyógyszertárat. Régi, barna fából készített polcokat képzelek. A kisasztalon egy kancsó vizet, körülötte tálcán vizes poharakat. Vagy vízadagoló automatát? A nő kezében szorongatja a kulcscsomóját, kabátja zsebében kotor pénz után. Otthon hagyta a táskáját. Pénzt talál, fizet. A gyógyszertáros átadja neki a zacskót, a nő átveszi a zacskót… Átveszi a zacskót.
Belenyúlok a zacskóba, a géz és a sebkenőcs doboza mellett ott a kulcscsomó.
– Itt van. Tessék!
Meglepetten néz. Felderül az arca.
– Megvan! De jó! Hála Istennek! — Nagyot sóhajt. Kinyitja az ajtót. Mögötte lépek be a lakásba. Egy pillanatra úgy érzem, hazaérkeztem. Megrendülés fut át rajtam. Ez az egyetlen hely most, ahol valamiképpen otthon vagyok. Otthon. Nagyon különösnek hat így ez a szó.
– Rosszul van?
Megrázom a fejem.
– Nem.
Aztán mintha értené, mire gondolok. Megérinti a karom.
– Jöjjön, kicserélem a kötést!
