Amíg levetem a cipőm, felmerül bennem, hogy megkérdezzem a nevét. De azonnal el is hessegetem a gondolatot, hiszen az szükségképpen felveti a kérdést az én nevem felől. Ezzel most nem foglalkoznék.
Az előző részek összefoglalása:
A napló íróját egy este hazafelé menet leütik egy nagy ház kapualjában. Egy nagyothalló zongoratanárnő fogadja be a fejsérülésétől emlékezetét vesztett férfit. A férfi amnéziája különös módon felerősíti megfigyelőképességét, így egyre többet tud meg a nőről, anélkül, hogy az közölne vele magáról bármit is. Mindeközben saját magáról szinte semmit sem sikerül kiderítenie. Míg a nő a városban dolgait intézi, a férfi lakásban egyedül maradva a konyhaablakon át figyeli a zegzugos ház lakóinak életét. Aztán akar tovább terhére lenni vendéglátójának és minden különösebb terv nélkül nekivág a városnak. Nem jut azonban messzire. Az aggódó nő egy közeli földalatti villamos lejárójánál bukkan rá a tanácstalanul imbolygó férfire, és visszaviszi magával a lakására.
„ Egy pillanatra úgy érzem, hazaérkeztem. Ez az egyetlen hely most, ahol valamiképpen otthon vagyok.
– Rosszul van? — kérdezi a nő.
Megrázom a fejem.
– Nem.
Megérinti a karom.
– Jöjjön, lecserélem a kötést!“
9. rész március-április
A géz nehezen válik el a száradó sebtől. Mindenképpen fertőtleníteni kellene. Kiderül, hogy vendéglátóm octenidint is vet a gyógyszertárban
– Nedvesítse be a gézt a fertőtlenítővel — kérem és lehajtom a fejem. Meglepődik az utasításon, de engedelmeskedik. Így már könnyen lejön a kötés. Fáj persze a seb. Nagy dudor a felrepedt bőr alatt. A nő ujjai alig érintik a fejem, ahogy a kötést cseréli. Zongorista ujjak – jut az eszembe.
– Zongorista ujjak – jegyzem meg. A nő felnevet. – Legalább erre jók! – mondja.
– Ne mondjon ilyet! Tegnap este a maga zongorázása tartotta bennem a lelket.
– Ennyire kihallatszik?
– Én mindenesetre hallottam. Mit játszott?
A géz egymásra rakódó rétegekben vastagodik.
– Paganini átiratokat.
Újra körbeér a géz. Minden mozdulatánál megérint a nő illata. Mintha valami parfüm emléke volna, ami megtapadt vékony pulóvere szálain. Ez az illat keveredik a testszaggal. Megszédülök. Puhának képzelem a pulóvert. Lehunyom a szemem.
A nő egy lépést tesz hátra.
– Mi a baj?
– Csak egy pillanatra megszédültem... Itt hagyta a telefonját. Hívták többször is.
Összerezzen.
– Kicsoda? — kérdezi. Aztán észbekap. — Gondolom, nem vette fel.
– Nem.
A homlokomhoz szorítom a gézt, amíg olló után néz. Kimegy a konyhából. Ebben a pillanatban ismét csöng a telefon. Hallom, ahogy a nappaliba siet.
– Igen? – Izgatott a hangja. Aztán hosszabb csönd. Már úgy tűnik, abba is maradt a beszélgetés, amikor ismét hallom a hangját a léptei alatt meg-megreccsenő padló kíséretében.
– Igen, tudom! Dehogynem, készülök rá! Ma este, igen!
Becsukja a nappali ajtaját.
Megint a konyha csendje. A zöld növény az ablakkilincsen. Az ablaktábla között a faragott fafigura. A hamutartó. Az óra a falon. Az ablakon túl az udvar fölé kifeszített aprószemű háló. A szemlátomást nemrég felújított kémények. Az ég.
A szemközti folyosón idős férfi lép ki a babakocsis lakás melletti ajtón. Az öreg elindul a lépcsőház felé. Félúton jár, amikor a folyosón megjelenik a fiatalember. Az öreghez érve közel lép a korláthoz, hogy utat engedjen neki. Valami a földre hull. A koppanást a csukott ablakon keresztül is hallom.
Az öreg meglepetten nézi a folyosó kövén heverő tárgyat. Látni vélem, hogy egy pisztoly. A fiatalember gyorsan lehajol érte, felemeli és zsebre vágja. Valamit mond az öregnek, aztán odalép a lakása ajtajához, csönget. Az öreg, mint akit megbabonáztak, úgy bámulja az ajtaja előtt várakozó fiatalembert. Az ajtó nyílik, egy pillanatra feltűnik a fiatalasszony a világoskék házi köntösben, a férfi sietve belép a lakásba. Az ajtó becsukódik mögötte.
Az öregnek földbe gyökerezett a lába. Tanácstalanul körbenéz, mintha segítséget várna. Aztán elindul a lépcsőház felé. Hamarosan eltűnik a szemem elől.
A nő még mindig telefonál. Hangja hol közeledik, hol távolodik. Aztán nyílik a nappali ajtaja. Hallom a nő lépteit. Belép a konyhába.
– Megvárakoztattam.
Kezében olló. Kettévágja a gézt egy darabon, körbetekeri a fejemen a két szálat, megcsomózza.
– Nem éhes? Csinálok valamit enni.
Az étel gondolatától émelyegni kezd a gyomrom.
– Köszönöm. Nem vagyok éhes.
– Biztos benne? Alig evett. Hogy érzi magát?
– Fáradt vagyok.
– Dőljön le, aludjon. Jót fog tenni.
Hálás vagyok a javaslatért. Az ebédlőbe kísér a díványhoz. Pokrócot ad és egy párnát. Behúzza a függönyt. Amíg levetem a cipőm, felmerül bennem, hogy megkérdezzem a nevét. De azonnal el is hessegetem a gondolatot, hiszen az szükségképpen felveti a kérdést az én nevem felől. Ezzel most nem foglalkoznék.
– Pihenjen. Majd később készítek valamit – mondja és magamra hagy.
Leheveredek. Lábadozó betegnek érzem magam. De gyógyulni valójában csak a seb gyógyul a fejemen. Az üres helyek bennem üresek maradnak. Azaz valami lassan betölti azokat. Az idő, amit itt töltöttem eddig. A konyha. A szemközti férfi. A pisztoly. A fényképek a nő szobájában. A festmény a falon. A zongora. A galambok az ablakpárkányon. És főképpen a nő. Amikor behunyom a szemem, hosszú ideig még őt látom magam előtt, ahogy megjelenik a konyhában. Ahogy hozzám lép az utcán, ahogy a füle mögé tűri a haját. A szemét is látom, a szemében azt a megcsillanó kristálydarabnak tűnő pupilla részt. Ezzel alszom el.
Zuhanok. Egyre mélyebbre. A gravitáció legközepébe. Kristályos csillogás kisér. Zűrzavaros álmok. Egy körhinta, emberek tolonganak körülöttem, hosszú kabátok, elnyűtt bőrtáskák. Almaszag. Sörszag. A perecet, nápolyit fehér, üvegezett ládából árulják. Sár a talpam alatt. Pocsolyák. Valakit keresek. Zene szól. Az emberek sorfalán túl van az illető. Túl a ritikülökön, táskákon, a kezekben a pereceken, nápolyikon. A kabátok, mint a függöny, úgy fognak körbe, tudom, hogy át kell evickélnem rajtuk, mert ha itt maradok, akkor valami rossz történhet. Elindulok, szétválnak a kabátok. Egyre-másra. Egy szőke, kontyos nő. Ágaskodik, valakit keres. Hiába kiáltok, nem hallja. Felébredek. Sötét van.
Tarkómról patakzik a verejték. Ingem a hátamhoz tapad. Nem tudom, hol vagyok. Szemközt egy ajtó, fény szűrődik a réseken. Sírás fojtogatja a torkom. Hány éves vagyok? Ez a kérdés jut az eszembe. Fontos lenne megtudni. Talán, ha jobban megvizsgálnám az arcomat. Ehhez egy tükör kéne. Talán, ha a bőrömet egészen közelről látnám, kiderülne, hogy presenium vagy maturitas. DNS-ből meg lehetne állapítani. Nyálvétellel. Szomjas vagyok. Kiszáradt a szám. Most nyitom ki a szemem. Most ébredek valójában. Álmodtam. Most már tudom, hol vagyok. A zongora, a nő. Remélem, itthon van. Beszélnem kell vele. Valóban fény szűrődik a nappaliba nyíló ajtó alatt. Felülök a díványon. Félrehúzom a függönyt. Az utcai lámpa fénye bevetül a szobába, megvilágítja a könyvespolcot, mellette a falat, a festményt a velencei csatornával. A Rialto az? Vagy valami kikötő?
Lehunyom a szemem. A nevem. Úgy hívnak, hogy… Lehetetlen, hogy ne emlékezzek a saját nevemre! Rendben, orvosra van szükségem. Ez elkerülhetetlen.
Ülök a sötétben. Tapogatózom a lábammal, a cipőmet keresem. Megtalálom, belebújok, megkötöm a fűzőt. Ahogy előre hajolok, megszédülök. Az utcán elhaladó járművek berregése hallatszik. A függönyön a holdfény és az utcai lámpák fénye keveredik. Szomjas vagyok. Hallgatózom. Csend van odaát. De nem halott csend, élő csend. Óvatosan lenyomom a kilincset, kinyitom az ajtót. A pianínó billentyűzetének fedele nyitva. A nagy ablakok sötétjében tükröződnek a fények.
– Felébredt? — kérdezi a nő.
Ott ül lábait maga alá húzva a szoba sarkában álló virágmintás füles fotelben. Felnéz olvasmányából.
– Egész nap alig evett. Hozok valamit.
A konyha felé indul.
– Üljön a fotelba. Meglátja, nagyon kényelmes.
Dél óta átöltözött. Drapp szoknya van rajta, egy kardigán. Sötét harisnyanadrág papucs nélkül.
Ez a második estém ebben a lakásban. Ugyanazok a fények, a képek a falon, a parafatábla a cetlikkel, a fényképekkel. A fényképen nevető férfi. Ha most az ablakhoz lépnék, a holdat fogyófélben látnám. Látnám a nagy platánfát az ablakból a világos, foltos kérgű törzsére vetülő fényekkel, az utca túloldalán a sarokkal, a villógó lámpákkal. Eszembe jutna a tegnapi este minden részlete, ahogy kinéztem a szemközti utcasarokra, a felborult babakocsira, aztán ahogy az előszoba sötétjébe meresztettem a szemem.
De ez tegnap volt. Tegnap volt a pocsolya. A fekvés a kapualjban, a támolygás az épületben, a fiatal nő és a fiatal férfi a konyhaablakon át, a kislány a konyhában, az anya, amint belép hozzá, az öregasszony a szemközti lakás ajtajában. De mi volt előtte, mi volt előtte?
Az idő hirtelen megnyúlik, körbeölel, belém kúszik, lüktetni kezd a fejemben. Megérintem a kötést a homlokomon, a fájdalom enyhül. Megnyugszom. Nincs semmi baj. Lehetett volna minden sokkal rosszabb is.
Leülök a fotelba, az állólámpa fénye, mintha melegítene. Hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemem. Mihez fogjak? Mi volt előtte? Ki lehetek ott? Kik lehetnek ott? Felidézem az álombéli női alak sötétszürke, műbőrből készült kabátját, a magasba tűzött szőkés kontyot, a kontyba kötött áttetsző, kékes mintázatú selyemkendőt… Az emberek sárban tocsogó cipőit. Egy rövidnadrágos kisfiú, fején sildes sapka, hét éves lehet talán.
Az állólámpa fénye halványvörösen világítja át a szemhéjamat. A konyha felől neszek… Meg kéne tudnom, hogy mi is a helyzetem.Résnyire nyitom a szemem. A szoba lassan ismét alakot nyer. Az utcán egy autó dudál. Egy motor recsegve húz el, távolodik. Még mindig hallom. Még mindig. Még mindig.
Megcsörrennek a csészék a tálcán. Most nyitom csak ki teljesen a szemem.
– Elaludt? — mondja a nő élénk hangon, és leteszi a tálcát a fotel melletti alacsony asztalkára. Tea, piritós, felvágott, paradicsom, leves.
Megrázom a fejem. Gőzölgő leves. Émelygek.
– Csak lehunytam a szemem.
Az ásványvíz felé nyúlok. A víz buborékokat kavarva emelkedik a pohárban. Minden korty megborzongtat. A nő levest mer egy kis tálkába. Annak a fiatalembernek pisztoly volt a kezében - villan át az agyamon. A nő leül a fotel előtti zsámolyra.
– Finom, meglátja.
Kanalazni kezdem a levest.
– Hogy érzi magát?
Önkéntelenül megvonom a vállam. Hogy is? A nő a vidámparkban. A kisfiú a nagy lapátfogakkal. A sár. A tömeg. Mit is kérdezett? Hogy hogy érzem magam. A levest nem fogom tudni mind megenni.
– Köszönöm, hogy segített.
Az alacsony zsámolyon ül. Könyökét a térdére támasztja.
– Érdekes lehet a maga állapota. — mondja, — érdekes és félelmetes.
Szóval erről fogunk beszélni. Ez ijedtséggel tölt el. Nincs nagyon kapaszkodóm. Visszatér a fejfájás is. Hogyan beszélhetnék? Milyen érzés? Mit mondjak? Igyekszem nem kilötyögtetni a levest. Nem figyel a mozdulatra, gondolkodik.
– Biztos akadnak, akik sok mindent odaadnának azért, hogy felejtsenek,
A sötét ablakban tükröződik a szoba. A fotel, amelyben ülök. A nő hátulról, amint a zsámolyon ül. Hátulról látom a fejét, ahogy felém fordítja. A mozdulattól előbukkan a jobb füle, és a nagyothalló készülék.
– Mégis, milyen érzés? - kérdezi
Észreveszi a habozásom.
– Elnézést. Ez illetlen kérdés.
Figyelem a kezét, ahogy fogja a barna, égetett agyag teáskanna fülét, kirajzolódnak az inak a kézfején. A kancsó csőréből csorog a gőzölgő tea a csészébe. A sötétlő folyadék tetején apró buborékok kapcsolódnak egymáshoz, kis szigeteket képeznek, ezek forognak. Megcsap a tea illata. Nem akarom visszautasítani. A velencei látkép a falon. A lánc az ajtón. A Paganini átiratok.
– Minden nagyon erősen van jelen. Ez a szoba, maga, a fények, a hangok. Minden, ami történik erősen belém ívódik. A mai délelőtt a konyhában, a tegnap este. Mindez rávetül arra, ami éppen van. Ahogy maga itt ül és hallgat. Közben folyton emlékeztetnem kell magam, hogy nem emlékszem a legfontosabb dolgokra. Mi a nevem? Hol lakom? Álmodtam ma délután. Sáros volt a föld, nagy volt a tömeg. A férfiak hosszú kabátot hordtak. Ilyesmik.
A nő kezében a csésze teával kuporog a zsámolyon. Hallgat. Feltűnik, hogy enyhül a nyomás a mellkasomban. Mint valami lékelés következményeként. Trepanáció.
– Meg aztán van itt ez a zúgás a fejemben, mintha néha bekapcsolnának egy gépet. Ugyanakkor egyre nagyobbak a szünetek.
Elhallgatok. Figyelem a csöndet a fejemben. A szoba csöndje, a nő hallgatása és az a rezzenéstelenség a fejemben most egybeérnek.
– De ami igazán foglalkoztat, hogy nem tudom, hogy mi maradt ott a ködben, a fal mögött. Hogy mit hagytam ott? És főleg kit, vagy kiket? Milyen volt az életem? Jó volt, rossz volt? Olyan élet, amilyet akartam, vagy olyan, amibe csak belenőttem. Szerettem azt az életemet vagy legszívesebben menekültem volna előle. Egyedül voltam vagy valakivel? Szerettem azt a valakit? Vannak e gyerekeim? És ha egyedül voltam, jó volt-e egyedül lennem? Talán éppen egy tragédia kellős közepéből csöppentem ide… Kínzott-e valami fájdalmas emlék? Ha cselekedtem, helyesen cselekedtem-e? Gyáva voltam vagy bátor? Nem tudom.
A nő a teáscsészéket és a vizet leemeli a tálcáról és a kisasztalra teszi. Feláll, magához veszi a tálcát a maradék étellel.
– Csak az emlékei tűntek el. Maga biztos nem változott. És ha nem változott, akkor sok kérdésre magában is megtalálhatja a választ — mondja, és magamra hagy.
Távoztával mintha lehűlne a szoba. Jó, hogy a fotel melletti állólámpa fénye valamennyire melegít.
A konyhából edénycsörömpölés hallatszik. Vízsugár éri a mosogató alját. Aztán léptek közelednek, megjelenik a nő. A pillanat körbeöleli. Mögötte az ablak a fényekkel, a nagy íróasztal, a parafatábla a cetlikkel és a fényképpel.
– Olyanok vagyunk, mint két idegen akik ugyanabba a vonatfülkébe szálltak fel, beszélgetésbe elegyedünk. Tudjuk, hogy hamarosan valamelyikünknek le kell szállnia, és ezért sűrűbbé válik az együtt eltöltött idő. — mondja. A szempárja most mintha egészen közel volna.
Egymásba ér a tekintetünk.
– Most játszok magának valamit. Ez kivételes alkalom. Nem szoktam más előtt.
Leül a zongoraszékre, a füle mögé gyűri a haját, előbukkan a nagyothalló készülék. Ujjaival végigszalad a billentyűkön. Megilletődöm. Összedörzsöli a kezeit és játszani kezd. A zene váratlan izgalommal tölt el, nagyon közeli és zaklatott minden hangzás. Sok minden változik a dallamban, a hangerőben, a ritmusban, mintha sietség vagy fontos közlendő torlaszolná egymásra a hangokat. Figyelem a nő tartását és tekintetét, amint kezei mozgását kíséri. Összeszorított ajkai szigort sugároznak. Aztán egyszeriben minden megváltozik. Arcvonásai egy csapásra széthullanak, a játék félbemarad.
– Jesszusom! – kiált fel és az íróasztalhoz siet.
Kapkodva, remegő kézzel keres valamit a felhalmozott papírok, tárgyak között. Megtalálja a televízió távirányítóját. A készülék felé fordul, sietve nyomogatja a gombokat, váltja a csatornákat.
– Elfelejtettem! – hajtogatja közben.
(Folytatása következik)
