Magamba szívom. Megfogja a nyakam. Markolja a tarkóm. Ismét a szája. Érzem az illatát. Hozzám simul. Aztán megfogja az arcom. – Kár, hogy nem tudja, kicsoda – mondja.
Az előző részek összefoglalása:
A napló íróját egy este hazafelé menet leütik egy nagy ház kapualjában. Egy nagyothalló zongoratanárnő fogadja be a fejsérülésétől emlékezetét vesztett férfit. A férfi amnézája különös módon felerősíti megfigyelőképességét, így egyre többet tud meg a nőről. Mindeközben saját magáról szinte semmit sem sikerül kiderítenie Míg a nő a városban dolgait intézi, a férfi lakásban egyedül maradva a konyhaablakon át figyeli a ház lakóinak életét. Úgy dönt, kezébe veszi az ügyét, és elindul a városba. Nem jut messzire, a nőbe ütközik az utcán. Az rábeszéli, hogy a hétvégét még töltse nála. Utána meglátják. A férfi délutáni álmában visszatérő képek kísértik. Egy körhinta, sár, emberek. Gyerekként látja magát, valakit keres. Riadtan ébred. Eszébe jut a délután megfigyelt fiatalember kezében látott pisztoly. Ezt követően a nővel tölti az estét. Beszélgetnek. Erősődő rokonszenv. A nő a pianínóhoz ül, hogy játsszon valamit. Aztán hirtelen eszébe jut valami…
„Arcvonásai egy csapásra széthullanak, a játék félbemarad.
– Jesszusom! – kiált fel és az íróasztalhoz siet.
Kapkodva, remegő kézzel keres valamit a felhalmozott papírok, tárgyak között. Megtalálja a televízió távirányítóját. A készülék felé fordul, sietve nyomogatja a gombokat, váltja a csatornákat.
– Elfelejtettem! – hajtogatja közben.“
10. rész, március-április
Egy szimfonikus zenekar jelenik meg a képen.
– Lekéstem! – suttogja, leül, kezei az ölében, szemei a képernyőre tapadnak. Látom, hogy megszűnik minden körülötte.
A képen a karmester vezényel, egy újabb képen leereszett jobbjában vonóval, álla alá szorított hegedűvel a szólista várakozik. Felismerem az íróasztal feletti képen levő férfit.
– Lekéstem – ismétli a nő.
Önkéntelenül átveszem odaadóan figyelő testtartását. A szólista játszani kezd. A nő minden taktusát követi a hegedű játékának. Olykor visszafogja a lélegzetét, aztán bizonyos pontokon megkönnyebbülten felsóhajt. A zenekar most ismét kíséri a hegedűt, egyre inkább erősődik, egymásba ér a játékuk, felcsap, kiáll, majd türelmetlennek tűnő zárásokkal egyszeriben véget ér a zene.
A tapsoló közönséget, a hajlongó szólistát és a karmestert mutatják. A nő arca kipirult. Megvárja a taps végét. Kikapcsolja a televíziót. Megkönnyebbülök a beálló csendtől.
– Lemaradtunk az első két tételről!
Többesszámban mondja, ezért magam is felelősnek érzem magam a mulasztásért. Mintha osztoznék vele valamiben, amit nem lett volna szabad megcselekednünk.
Ott ül a zongoraszéken, lehajtott fejjel maga elé néz. Előrehulló haja eltakarja előlem profilját, csak egymásba fonódó ujjai rezdüléseit látom.
– A férje? – kérdezem.
Felpillant.
Az íróasztal feletti parafatáblára pillantok. Követi a tekintetem.
A férfi a fényképen a szikla előtt áll és mosolyog, fogai fehéren villanak. Az állólámpa ismét melegít. A tévé képernyője sötét. A szoba tükröződik az ablakban. A nő szoknyája drapp. Most kiegyenesedik a székén. Feláll.
– Nem. Iszik valamit?
– Nem hiszem, hogy jót tenne.
Alacsony szekrényből italt vesz elő és poharat. Rövidet tölt magának egy nagy üvegből.
– Pálinka – mondja, mosolyog. — Apáméktól mindig kapunk ajándékba. Vidéki orvos szokás. Leül a zongoraszékre.
– Nem gondoltunk házasságra. Az csak egy papír… – ez utóbbit idéző hangsúllyal mondja.
Elhallgat. Kortyol. Aztán rám néz. Ezt a tekintetét még nem láttam eddig.
– Akar még kérdezni valamit? – van valami kihívó a hangjában.
– Csak, ha akar mondani valamit.
Figyelmesen néz. Mérlegel. Aztán bólint. Az ablak felé fordul, mintha az ablak mögötti sötétségből olvasná, amit mondani készül.
– Évfolyamtársak voltunk. Ennek most már huszonöt éve. Kiváló tehetségnek számított, és ő végül be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Ellentétben velem. Félrehúzza füléről a haját. Kissé szemérmetlennek tűnik a mozdulat. Előbukkan a nagyothalló készüléke. Megint az a kihívó mosoly. Aztán mintha saját magát utasítaná rendre, hagyja, hogy a haja előreomolva ismét elfedje a fülét. Néz az ablakon túlra.
– Eleinte csak egy halk búgás volt. Azt hittem, a stressztől. Tinnitusz. Memorizálási gondjaim támadtak. A mesterem azt hitte, nem gyakorolok eleget. Pedig gyakoroltam, többet is, mint bárki más. De az a hang mindenbe belezavart. Kiderült, hogy közben rohamosan romlott a hallásom. Egészen húsz százalékig. Azóta is folyamatosan romlik, igaz, sokkal lassabban. Elmentem tanítani. Ő folytatta az Akadémiát. Nagy szerelemnek számított a kapcsolatunk. Aztán szerződéseket kapott. Hosszú ideig külföldön játszott, alig hallottam felőle. Megházasodott, elvált.
Ismét tölt magának.
– Még csak ezt az egyet. Jólesik. Magának nem szabad! — jelenti ki. Belekortyol a poharába, megrázkódik az ital erejétől. Ismét felém fordul
– Érdekli?
Látom a nőt fiatalon, a férfit, amint együtt vannak akadémistaként. A férfi külföldi útjai töredékekként jelennek meg. Egy város lépcsői. Egy folyó. Egy koncertterem bejárata. A színpad kulisszái mögötti tér. Egy öltöző egy folyosó végén. Vonatutak. Repülőtéri váróterem. A zongoratanárnő, amint egyedül marad. A tanítványok az előszobában. Vidéki tartózkodások a szüleinél.
– Igen, érdekel.
Megint az ablak felé néz.
– Egy nap minden előzetes bejelentés nélkül megjelent nálam. Elmondta, hogy rosszul megy a sora. Nagyon meglepődtem, azt hittem sikeres. Kiderült, hogy amióta elvált, nem volt képes koncentrálni, elhagyta magát, lemondták a szerződéseit. Akkor elkezdtünk együtt gyakorolni. Amiből lehetett, zongoraátiratot kerestem és készítettem is. Eljátszottam. Ő meghallgatta, amit kidolgoztam és felépítette magának a darabokat. Összeszedte magát. Egyre több helyre kezdték el hívni. Ma már mindenfelé koncertezik, és a turnék között itt van velem.
Nézi kezében a poharat, felhajtja a maradék italt.
Megmagyarázhatatlan bizakodás fog el, miszerint nemsokára emlékezni fogok mindenre, amire kell. Tényleg, hogy is gondolhattam, hogy elfelejthetem, hogy ki vagyok, honnan jöttem? Ez csak egy pillanatnyi zavar.
– Szerettem volna gyereket. Mindig azt mondta, még nincs itt az ideje. Mindent nem akarhat az ember, ugye?
Mintha rossz hír ért volna, a bizakodás hirtelenjében elhalványul. Mozdulatlan tekintete rám szegeződik. Az orra tövében árnyék. Éppen kérdezett valamit.
– Miért nem kíséri el? — kérdezem, de már bánom a kérdést. Azt hiheti, hogy nem figyeltem arra, amit mond.
De ez nem merül fel benne.
– Kezdetben sokat voltam vele… De szüksége van arra, hogy egyedül méresse meg magát. Ha ott ültem a koncertteremben, vagy akár vártam a szállodában, hiányzott neki a kockázat szabadsága… Mindig felveszi a koncertet.…Ma este viszont egyenes közvetítés volt. Arról maradtam le. Igen.
Kezével beletúr a hajába. Így marad egy ideig. Rámnéz és kényszeredetten elmosolyodik.
– És maga mindebben hol van? – kérdezem.
Meglepődik.
– Én? Hogy érti ezt?
– Maga hol van ebben a történetben?
Elgondolkodik. Magában végigveszi mindazt, ami a kérdésből következhet.
– Téved. Ez az én történetem is. — mondja, de bizonytalan. Bennem valami ágaskodik, kései válasz talán a kihívó tekintetére. Várok. Nem válaszolok. Nézem. Először van közöttünk feszültség.
Mintha mondtam volna valamit, felcsattan.
– Ne ítélkezzen! Nincs joga ítékezni!
Fájdalom nyilal a fejembe. Lehunyom a szemem, megdörzsölöm a halántékom. A sötétben villanások. Mindegy, mindegy, súgja valami a fejemben.
– Szereti? – kérdezem.
Az ablak mögül a város zaja szűrődik. Lent a téren egyszerre csak megszólal egy autó riasztója. Egy hosszú vijjogás, utána ismétlődő rövid vijjogások amelyekbe ritmikus dudálás keveredik. Aztán egy mélyebb vijjogás, amiben ismét belecsap a vijjogás. Dudálás. Mély vijjogás.
Aztán abbamarad a riasztó vijjogása. Csak a padló reccsen halkan.
– A zenét szeretem – mondja maga elé.
Nézem a szemét. Most tűnnek fel először a szarkalábak. A szája mentén vékony, de határozott ránc. Hány éves lehet? Az állólámpa búrája alá szorult egy pillangó. Csapdos a szárnyaival. Mi van, ha kimondom, amire gondolok? Mindegy, este van. Nemsokára emlékezni fogok magamra. De most még áll az idő. A borostyán sárga, mint ennek a lámpának a színe. A pianínó fekete. Reggel csapdosott a függöny az ablakban. Galambok totyogtak a párkányon. Annak a fiatalembernek egy pisztoly volt a zsebében. Már második napja vagyok itt. Második napja. Mi lesz holnap?
– A kölcsönös haszon elve – állapítom meg.
A nő szeme szikrát hány.
– Azonnal hagyja abba! Nincs joga így beszélni!
Miért hagynám abba? Hiszen ő nálam is jobban tudja. Az ilyesmit tudja az ember. Lent a kapuban az a fekete hajú másik csókolózott a világoskék köntösbe öltözött fiatalasszonnyal. Pénzt adott neki.
– Végülis igaza van. Saját vágyait éli meg rajta keresztül. Koncertek, előadások, a zene, a siker.
Iszom a teából. Kihűlt.
– Hogy képzeli? Hogy meri? – remeg a dühtől, szeme könnybe lábad.
Mi bújt belém? A fejfájás erősödik. A pillangó mintha közvetlenül a fejemben csapdosná a szárnyait. Kopog a koponyámon..
– Ne haragudjon! Nem tudom, mi ütött belém…
Szeretném, ha elmúlna ez az este mielőbb.
– Hagyjon! - mondja és elfordul.
Mit csináljak? Egy idegen nő lakásában vagyok kéretlen vendég. Nem értem magam. Mások életének elemzése, amikor a magaméról semmit sem tudok. Álmosság tör rám. Felkelek a fotelból.
– Sajnálom.
– Hagyja. Csak rosszul esik hallani. Üljön vissza, kérem. Kérem!
Csöng a telefonja. Az íróasztalhoz siet. Hátat fordít, de közben bal kezét hátranyújtva int nekem, hogy üljek le. A bizalmasságnak ettől a jelétől a szoba színei felerősödnek. A fények és árnyékok határozottabbakká válnak. A nő alakja élesen rajzolódik ki az íróasztal lámpa ellenfényében. Bal keze ujjai hegyével az íróasztal lapját érinti. A mutatóujj láthatatlan, parányi ábrákat rajzol miközben beszél.
– Igen. Nagyon jó! Nagyon! Pontos. Igen.
Most az íróasztal felé fordul. Combja érinti az asztal sarkát. A mutatóujjhoz társul a középső ujj. Hosszan hallgat.
– Tényleg? Gratulálok! Ez fantasztikus…
Most megint a fal felé fordul, háttal nekem. Becsukom a szemem. Érzem, hogy nagyon közel az álom.
– Hol? A második tételben? Igen... ott is, pontosan ... dehogynem ... pontosan, ahogy megbeszéltük.
Remeg a hangja. Hallom a hívó fél gyors beszédét.
– Igen, a közepe táján. Dehogynem hallottam. Egész nap erre készültem. Igen. Megbeszéljük. Majd elmondom.
Nyel. Beszél. Hallgat. Néha megpróbál közbeszólni, de a másik fél nem hagyja. Aztán egyszerre csak véget ér a beszélgetés.
– Jó – mondja a nő és kinyomja a gombot. Nézi a kijelzőt, elindul a zongora felé.
– Hazudtam és észrevette – mondja mintegy a telefonnak. Aztán rám néz.
Csillog a szemében a zárvány.
– Lefekszem aludni. Ne haragudjon, hirtelen rám tört a fáradtság. Maga is aludjon. Holnap meglátjuk, mit tehetünk –mondja és kifelé indul. Az ajtóban megfordul.
– Megteszi, hogy lekapcsolja a villanyokat? A fürdőszobát csak röviden használom.
Távolodnak a léptei. Egyedül maradok a szobában. Kopog a pillangó a lámpabúra alatt. Árnyékot vet a mintákra. Most veszem észre, hogy eddig nem éreztem egyedül magam. Egyenként lekapcsolom a lámpákat. Utoljára az állólámpa kerül sorra. A kopogás megszűnik.
Benyitok a sötét ebédlőbe. Kitapogatom a kisasztalon álló lámpa kapcsolóját. Becsukom az ajtót. Most látom, összehajtogatta a pokrócot a díványon. Vajon mikor? Biztos, amikor kiment vacsorát készíteni. A szemközti házban egy ablak mögött éppen leoltják a villanyt. Kékes fény vibrál. Leülök a kanapéra. Hallgatózom. A fürdőszoba ajtaja csukódik. Halk kopogás az ajtón.
– Szabad a fürdőszoba, a törülközőjét a mosógépre tettem. Jó éjszakát! — mondja az ajtó mögül.
– Köszönöm! — felelem hangosan. Padlónyikorgás. A folyosó végén van a hálószobája. Az az ajtó is csukódik.
Leveszem a cipőmet és a zoknit. Mezítláb megyek a fürdőbe. Minden kikapcsolódik bennem. Vécézek. Zuhanyozom. Szivacs. Ügyelek, hogy ne érje víz a kötést. Törülközöm. Felmosom a vízet a fürdőszoba padlóján. Kiöblítem a szám. Tükör. Tükörkép. Szembogarak. Szemhéj. Íny. Fogak. Az orrom. Őszülő borosta. Úszni volna kedvem. Ettől a gondolattól összerezzenek. Rámtör a vágy, hogy ússzak. Mindegy. Lekapcsolom a fürdőszobában a villanyt. Derekamon a törülközővel, karomon a ruháimmal mezítláb átmegyek a folyosón az ebédlőbe. Oldalt pillantok. A folyosó végén a hálószobaajtó mögül fény szűrődik. Megállok. Visszafojtott lélegzettel hallgatózom. Mit akarok meghallani, nem tudom. Most kihuny a fény. Sötét. Kinyitom az oldalsó ajtót. Belépek az ebédlőbe, behúzom magam mögött az ajtót. Felveszem az alsónadrágom, a trikóm. Habozok. A nadrágomat is felveszem. A törülközőt átvetem egy szék támláján. Lefekszem az ágyra. Lekapcsolom a lámpát. Sötét. Holdfény. Nézem az ablakot a fejem felett. Az utcai lámpa fénye kékes. A hold fénye sárgás. A kép a falon. A könyvek gerince. Dobog a szívem. Nyugtatom magam. Automatikusan kitapogatom a pulzusom. Számolok. Gyors. Szomjas vagyok. A fürdőszoba. Felállok, nem kapcsolom fel a lámpát. Recseg a padló a lépteim alatt. Kinyitom az ajtót. Szemközt a fürdőszoba ajtaja. Nem gyújtok lámpát. Kósza éjszakai fényben hajolok a mosdó felé. Megnyitom a csapot, a markomból iszom. Megtörlöm a szám, a kezem. Kilépek a folyosóra. A félhomályban néhány lépésre tőlem a nő, hosszú hálóingben. A fürdőszoba felé tart. Szinte egymásba ütközünk. Átölelem. Átölel. Az ajkaira tapadok a számmal. Szétnyílik a szája. Magamba szívom. Megfogja a nyakam. Markolja a tarkóm. Ismét a szája. Érzem az illatát. Hozzám simul. Aztán megfogja az arcom.
– Kár, hogy nem tudja, kicsoda – mondja.
Amikor ismét megcsókolnám, megrázza a fejét. — Ne! — kéri, és bemegy a fürdőszobába, behúzza maga mögött az ajtót. Felkapcsolja a villanyt.
Visszamegyek az ebédlőbe. Lefekszem. Becsukom a szemem. Egy kis idő múltán hallom, ahogy kijön a fürdőszobából, végigmegy a folyosón. Becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját. Mocorgás. Csend. Csend. Fekete csend. Dobog a szívem. Majd szétveti a mellkasom. Aludnom kell. Aludni reggelig. Aztán majd meglátom, ki is vagyok.
(Folytatása következik)
