A fehérblúzos lány szemébe záporzik az eső. A fiatalember felemeli a folyosó kövéről a pisztolyt. A parafatáblára tűzött fényképen a férfi teli szájjal mosolyog.
Az előző részek összefoglalása:
A napló íróját egy este az uszodából hazatartva leütik. Egy nagy ház kapualjában tér magához, ahol egy nagyothalló zongoratanárnő fogadja be néhány napra az ütéstől emlékezetét vesztett férfit. Úgy döntenek, még nem jelentik az esetet a rendőrségen. A férfi néhány napos ottléte alatt rokonszenv ébred kettejük között. A férfi olykor egyedül marad a lakásban, ilyenkor a ház lakóinak életét figyeli, különösképpen egy fiatalemberét, akinek a felesége, éppen kismama, úgy tűnik, a titkos szerelmi viszonyt folytat. Egy pisztoly is feltűnik.
A fejsérülés ugyan gyógyulni látszik, de a férfi hasztalan próbál visszaemlékezni életére, nem tudja magáról, kicsoda, honnan jött. Álmaiban, elrévedő pillanataiban beazonosítatlan emlékképek kísértik. Míg magáról nem sikerül kiderítenie jóformán semmit, addig a nőről egyre többet tud meg. Akadémista korában veszítette el hallását, így tanulmányai félbeszakadtak, ugyanakkor jó ideje egy hegedűművésszel, egykori, visszatért szerelmével él együtt, támogatja annak nemzetközi karrierjét. A férfi, akinek amnéziája különösképpen felerősítette megérzéseit, tükröt tart a nő gyávaságának. Az így kavarodó érzelmi viharnak végül egy váratlan csók tesz pontot a végére.
„Amikor ismét megcsókolnám, megrázza a fejét. — Ne! — kéri, és bemegy a fürdőszobába, behúzza maga mögött az ajtót.
Visszamegyek az ebédlőbe. Lefekszem. Becsukom a szemem. Egy kis idő múltán hallom, ahogy kijön a fürdőszobából, végigmegy a folyosón. Becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját. Mocorgás. Csend. Fekete csend. Dobog a szívem. Majd szétveti a mellkasom. Aludnom kell. Aludni reggelig. Aztán majd meglátom, ki is vagyok.“
Potsdami napló, június
Sötét. Valami nyiladozik bennem. Iskolapadok. Rajtuk vésett feliratok. Kint fúj a szél. Leveleket sodor. Örülök, mert kitárják az ablakot, akkor kihajolhatok és kinézhetek rajta, megláthatom az iskolaudvaron gyülekezőket. Fehér ingben, kék és piros nyakkendőben az ünneplők. Zászlók. A falakról mállik a vakolat. Dobok peregnek. Ott szeretnék lenni én is a felsorakozók között. Az udvar aszfaltján töredezett kátyúk, abban felgyűlt az esővíz. Elered az eső, veri a tócsákat, buborékok pattannak. Ahogy kihajolok az ablakon az ablakpárkányon támaszkodó karom benyomódik a mellkasomba, elszorítja a levegőt. Az egyik fehér blúzos, piros nyakkendős lány felnéz, észrevesz, amint az ablakból figyelek, eső éri az arcát, egyre sűrűbb szálakban csapódik homlokára, orrára, nyitott szemeibe. Nem veszi le rólam a tekintetét, hagyja, hogy az eső barna szemébe záporozzon, én is nézem, de egyre nehezebben kapok levegőt. Eszembe jut a körhinta, a tocsogó lábak a sárban, ahogy keresem a kiutat, de most már valóban nem kapok levegőt, fuldoklom.
Lélegzet után kapkodva kétségbeesetten ébredek. Megpróbálok feltápászkodni. Most veszem észre, hogy elzsibbadt karomon fekszem, az szorította el a levegőt. Nagy nehezen a hátamra fordulok. Az éjszaka kósza fényeiben lobog fejem fölött a kicsapódott ablak függönye.
Zuhog az eső, távoli mennydörgés görög végig az égen, hűvös levegő csap meg. A karom lassan magához tér az ismerős tűszúrások ezreivel. Villámlik. Csend. Csattanás. Az eső bever az ablakon, áztatja a párkányt. Felülök, behajtom az ablakot. Kiizzadtam. Megtörlöm a homlokom. Csatakos. Hátam mögé gyűröm a párnát. Meresztem a szemem a derengő sötétbe. Összerakosgatom az álom cserepeit. Az iskolaudvart, a lány tágra nyílt, esőverte, rám szegezett tekintetét. Lassan visszatér belém a valóság. A szemközti falon a velencei látkép. A könyvek a könyvespolcon. Az ajtó, ami a szomszéd szobába nyílik. A zongorára gondolok, látom magam előtt a fekete-fehér billentyűket. A zongora.
Padlórecsegést hallok. Léptek közelednek az ajtó felé. Kopogtatás, majd halkan nyílik az ajtó.
– Alszik? – kérdezi suttogva.
Csak az esőn keresztül szűrődő utcai fény rajzolja meg a nyíló ajtóban a nő alakját.
– Nem. Ébren vagyok. Már egy ideje.
– Bejöhetek?
Felülök a kanapén. Hálóingben van, mezítláb. Hallom csupasz lépteit. A szoba közepén álló asztalig jön, ott kitapogat egy széket, kihúzza, leül.
– Félek a villámlástól - mondja. Látom szeme bogarát csillogni.
– Engem is a vihar ébresztett.
Mintha igazolni akarna az idő, odakint villámlik, majd kisvártatva mennydörög is. Az eső egyre sűrűbben zuhog. A nő az esőt nézi.
– Félelmetes és érdekes.
Kinézek az égre.
– Igen. Valóban.
Csend van, csak az esőt hallani. Nyugtalanság fog el. Megpróbálok nem gondolkodni. A nő nem mozdul. Kezei ölében nyugszanak
– Kérdezzen valamit! – kéri kisvártatva.
Meglepődöm. Innen a díványról nemigen tudom kivenni arcvonásait. Arca mintha eltűnne, majd ismét előtűnne a sötétben.
– Mit kérdezzek?
– Nem tudom… Kérdezze meg, hogy miért jöttem be ide magához.
Egy pillanatra feltűnik a sötétben előttem az udvaron álló fehérblúzos lány, ahogy az arcát érő esőben felém fordítja tekintetét.
– De hiszen mondta, a villámlás miatt.
Megrázza a fejét.
– Nem a villámlás miatt. Attól félek ugyan, de a félelmeimmel egyedül is elbánok.
Elhallgat.
A fehérblúzos lány szemébe záporzik az eső. A fiatalember felemeli a folyosó kövéről a pisztolyt. A parafatáblára tűzött fényképen a férfi teli szájjal mosolyog. A nő szemében csillogó zárvány. A kapualjban fekszem, a tócsa fodrozódik. A lépcsőházban állok, nem tudom, merre induljak.
– Kérdezzen! - szólít fel.
Zavarba hoz. Miért kérdeznék parancsra ilyesmit?
– Miért jött be?
Hallgat. Aztán, amikor úgy hiszem, már nem fog megszólalni, válaszol:
– Jól esik a közelében lennem. Sőt, boldoggá tesz, ha a közelében lehetek. Nem tudom, mi történt és mikor történt, de minden megváltozik, ha közelében vagyok. Ez engem nagyon váratlanul ért. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam magának.
Nyel egyet. Az egyik kezét az asztalra helyezi.
– Akkor most elmondtam — teszi hozzá.
Csend van. Az arca mintha eltűnne a sötétben.
– Nem kell reagálnia erre. El akartam mondani, talán leginkább, hogy én magam halljam.
Feláll az asztal mellől. Indulni készül.
– Várjon!
Megtorpan. A kanapé szélén ülök, csupasz talpammal a padlót érzékelem. A derengésben néhány lépésre áll tőlem világos hálóingben. Mozdulatlan. Hogyan kell ezt megfogalmaznom?
– Maga az egyetlen ember, aki iránt érzéseim vannak. Az egyetlen, akihez egyáltalán fűz valami. Jelenleg nincs más ember magán kívül számomra. Csak ennyit tudok mondani.
Megszédülök. Sokat beszéltem. És értelmetlenül. Odalép hozzám. Felettem áll. Megérinti a fejem. Végigsimít az arcomon. Aztán megfordul és kimegy a szobából.
– Próbáljon meg visszaaludni — üzeni még az ajtóból. Bezárja maga mögött. Léptei távolodnak.
Kinyitom az ablakot. Az eső már csak csepereg. Meglibben a függöny. Visszafekszem. Amint lehunyom a szemem, már zuhanok is az álom sötétjébe.
Reggel úgy ébredek, mint aki a víz alól bukkan fel. Fény csap a szemembe. Elsőre minden fehér. Fehér a függöny a fejem felett, az ablakkeret fehér. Fehér az ég, amire látok, fehér a beáramló fény, a szemközti ajtó, a fal, a párna huzata.
Aztán a szemközti ház homlokzata és a cserepek is megtelnek színnel. A galambok kékes szürkék, vöröses a szemük. A velencei látkép zöldes, kékes, barnás árnyalatokkal telítődik. A könyvespolc fekete, a könyvek gerince színes, a padló drapp, a szőnyeg mintás.
Kitapogatom a homlokomon a sebet. Fáj, de nem vészes. Mi a teendőm?
Magamra öltöm a széken heverő ingem. Gyűrött és kezd kellemetlenné válni a viselése. Felállok és mezítláb a szomszéd szobába vezető ajtóhoz lépek. Hallgatózom. Csend van. Benyitok a szobába. Üres. Az ablakon beömlő fény rávetül a bútorokra, a tárgyakra, hosszú árnyékokat vet. Utcai forgalom zaja szűrődik. Átvágok a szobán, elhaladok a zongora mellett és a nagy, kétszárnyú ajtón kilépek az előszobába. Itt a hosszúkás, fehérre festett pad a bejárati ajtótól nem messze. Az bejárati ajtón a belső zár lánca szabadon lóg. Megállok az ajtó előtt. Elfog a vágy, hogy kilépjek a lépcsőház hűvösébe, lemenjek a lépcsőkön, kilépjek az utcára. Megszédülök.
A konyha felé veszem az utam. A konyhában résnyire tárt ablakon túl a háló, ami az udvar felé feszül. Szemközt a függőfolyosó a babakocsival. A konyhaasztalon a tegnapi cédula. Néhány szó áthúzva, felettük újabb szavakkal az üzenet, miszerint nemsokára itt lesz, intézni, vásárolni ment. Valahol hangosan szól a rádió, híreket hallgat valaki. A szignál ismerős, de nem emlékszem, hogy hívják az adót. Belefeledkezem a rádió hangjaiba, a bemondó hanghordozásába. Aztán zene következik. Zene. Elgondolkodom a hangokon. Fürödni vágyom.
A zuhanyozó fülkében hosszan állok a vízsugár alatt. Megfigyelem a testem részleteit. Itt-ott régi forradások, hegek. Semmi különös. Talán sportolok, talán nem. Ötven év körüli test. Ezek a gondolatok igénybe vesznek. Felhagyok velük.
Megtörülközöm. Feltörlöm a fürdőszoba padlóját. Bemegyek az ebédlőbe. Zoknit kéne mosnom. Egyelőre felhúzom. Felveszem a cipőmet is.
Csöngetnek.
Megdermedek. Nem nyitok ajtót. Nincs itthon. Újabb csöngetés. Mozdulatlanul ülök a kanapé szélén. Csend. Várok. Az újabb csöngetés elmarad.
Átmegyek a nappaliba. A nyitott ajtón át a bejárati ajtó felé hallgatózom. Csend. Kulcsok csörgése, majd kulcsot illesztenek a zárba és megfordul a kulcs. Ezek szerint már haza is érkezett a bevásárlásból.
Kezében barna bőrönddel és egy hegedűtokkal lép be a szobába. A férfi az, a tegnap esti koncertközvetítésről. Látom magam a szemén keresztül. A szoba közepén állok,.Az ingem nincs betűrve, a cipőfűzőm lóg. Átázott kötés a homlokomon. Leteszi a bőröndöt és a hegedűt a zongora mellé.
– Maga meg kicsoda?
Körülnéz. Szeme megakad a nyitott ajtón keresztül az ebédlőben a díványra vetett takarón, párnán.
– Anna hol van?
Annának hívják. A fejemre mutatok.
– Segített. Megsebesültem.
Újabb pillantás a szomszéd szobába. A takaró gyűrötten hever a díványon.
– Hol sebesült meg?
Erre kellene tudnom válaszolni. Hol sebesülhettem meg?.
– Itt, a közelben.
– És mi történt, hogy megsebesült?
Most minden összeomlik. Elképzelem a lehetőségeket. De a valódi kérdés mindig elébe tolakszik ezeknek. Mi történt? Mi történhetett? A tócsa a kapualjban, fodrozódott a felülete. Szomjas voltam. Elindultam a házba. A zongoraszó. A fiatal férfi a konyhaablakon át. A fiatalasszony a kék hálóköntösben. A kislány a bögrével a konyhában. Az anyja, amint bejön. Szőke. A kislány anyja.
A férfi telefonál.
– Te engedted be? Igen elmaradt a ma esti előadás. Nem az az érdekes, hanem, hogy van itt egy idegen. Ki ez? Hogyhogy? Én ezt nem így látom, teljesen jól van.
Kikapcsolja a telefont. Ismét a szomszéd szobába pillant.
– Mióta van itt?
Meg kell védenem valahogy, úgy érzem a nőt. A férfi felemeli a hangját.
– Itt töltötte az éjszakát?
Magyarázatra van szükség. Valami gyorsan érthető magyarázatra.
– Másként kérdezem. A feleségemmel töltötte az éjszakát?
Kiszárad a szám. Ilyen gyorsan kiszárad.
– Nem.
Egy lépést tesz előre. Kellemetlen. Érzem a kezemben, a felkaromon a feszültséget. És a gyomromban.
– Még másként kérdezem. Mióta ismerik egymást?
Megrázom a fejem.
– Megsebesültem. Segített. Ellátta a sebem.
Ez egy kellemetlen figura.
– Elmegyek. Köszönöm.
Elindulok az ajtó felé. Elém áll.
– Nem megy sehová! Megvárjuk és tisztázzuk!
Előttem áll. Haja a homlokában. Kipirosodott a nyaka.
– Koitusz megvolt? Óvszert használ? Csak hogy tudjam!
Hirtelen teljesen közömbössé válik számomra a helyzet. A nő is. Ez a férfi is.
– Elnézést. Elmennék.
A mellkasom táján születik az érzés. Elindul két irányba: a torkom és a jobb kezem felé. Amikor a kezemhez érkezik, megfogom a férfi vállát és ellököm magam elől.
– Hagyjon! – mondom.
Belém kapaszkodik. Egyre jobban remeg a gyomrom.
– Hagyjál, baszd meg! – kiáltom. Ellököm. Nekiesik az íróasztalnak. Az ajtó felé indulok. Utánam szalad. Megfog. Megfordulok. Ellököm. Feltépem az ajtót. Kilépek a lépcsőházba. Hűvös van. Az öreg nő szemközt. A gyűrűhinta. A kutya. A málló vakolat. A lépcsők. Szaporázom a lépéseim a lépcsőfokokon. Át az udvaron. A vékony fa vöröses levelei, a macskakövek. A kapualjban beleütközök a fiatalember fekete hajú, bőrdzsekis barátjába. Eszembe jut a pisztoly. - Elnézést- mormolom.
Kinyitom a nagy nehéz kaput. Kilépek az utcára. Autók állnak a közlekedési lámpa előtt hosszú sorban. Dudálnak a benzingőzben.
Elindulok a nagy sugárúton a városnak.
(Folytatása következik.)
