Habozok, végül felállok és odalépek az egyik lányhoz, aki a tálcával a kezében épp lelép a teraszról és elkérem tőle a maradékot.
Az előző részek összefoglalása:
A napló íróját egy este az uszodából hazatartva leütik. Egy nagyothalló zongoratanárnő fogadja be néhány napra az ütéstől emlékezetét vesztett férfit. A férfi néhány napos ottléte alatt rokonszenv ébred kettejük között.
A férfi olykor egyedül marad a lakásban, ilyenkor a ház lakóinak életét figyeli, különösképpen egy fiatalemberét, akinek a felesége, úgy tűnik, a titkos szerelmi viszonyt folytat.
Egy pisztoly is feltűnik.
A férfi hasztalan próbál visszaemlékezni életére, nem tudja magáról, kicsoda, honnan jött. Emlékképek kísértik. Közben a nőről egyre többet tud meg: Akadémista korában veszítette el hallását, így tanulmányai félbeszakadtak, ugyanakkor jó ideje egy hegedűművésszel él együtt, támogatja annak nemzetközi karrierjét. A férfi, akinek amnéziája felerősíti megérzéseit, tükröt tart a nő életdöntéseinek. Az így kavarodó érzelmi vihar közepette a nő rádöbben, beleszeretett ismeretlen vendégébe.
A férfi számára még különösebb a helyzet: amnéziájában ez a nő az egyetlen ember, akit ismer.
Éjjeli beszélgetésüket követőn a férfi reggel arra ébred, hogy egyedül van a lakásban. A nő cédulán üzeni, vásárolni ment. Ekkor külföldi koncertkörútjáról vártnál korábban megérkezik a nő élettársa. Kérdőre vonja a lakásban tartozkodó férfit, majd meggyanústja, hogy a nő szeretője.
„Hirtelen közömbössé válik számomra a helyzet. A nő is. Ez a férfi is.
– Elmennék.
Belém kapaszkodik.
– Hagyjál, baszd meg! – kiáltom. Ellököm.
A kapualjban beleütközöm a fiatalemberbe. Eszembe jut a pisztoly.
Kinyitom a nagy, nehéz kaput. Elindulok a sugárúton a városnak.“
Potsdami napló, július
Váratlan minden, ami történik. Eddig is váratlan volt, de volt rendje, rendszere, szerkezete. A dolgoknak körvonalai voltak, elváltak egymástól, vagy ha érintették is egymást, megőrizték lényegüket. Egymáson hevertek, egymást körülölelték, de nem szünették meg egymást.
Az időnek is volt körvonala, szerkezete. Volt, ami előbb történt, volt, ami később. Volt, hogy gyorsabban telt az idő, volt, hogy lassabban és voltak pillanatok, amelyekben kimerevedett, mint amikor az a galamb nézett rám az ablakpárkányról vöröslő szemével, vagy amikor lobogott a függöny a fejem felett, vagy amikor a nő ott ült a széken a sötétben, egyik kezét a combján, a másikat az asztallapon pihentetve. Az arca hol előtünt, hol elveszett a sötétben miközben halkan beszélt.
Csak ott az elején, a kapualj sötétjében, a pocsolya tükrében nem volt semmi. Sem dolgok, sem idő. De attól kezdve, hogy kinyitottam a szemem, minden alakot nyert. Mint amikor lámpát gyújtanak a sötétben.
Itt a sugárúton minden egyszerre zuhog rám. A mögöttem becsapódó kapu. A felborult babkocsi. Egy kocsma bejárata. Fehér alapon fekete betűkkel az útmenti házakon az utcatáblák. A házak kopott falai, az ablakpárkányok. Itt-ott a földszint magaságban újrafestettek a házfalakat. Kutyával jön valaki. A kutya körbeszagol egy fát, guggolva, remegve végzi a szükségét. A fá gyökereit ráccsal védik. Egy futó rövid nadrágban, lebarnult, izmos lábak, erős lábikrák. Elhaladó forgalom. Felhők az égen.
Hagyom magam sodortatni a sugárút irányától. Ugrál az idő.
Rámdudálnak. Összerezzenek, visszalépek a járdára. Egy nő letekeri az autó ablakát. Kiált valamit. Odafordul a férfihez a vezetőülésen. A férfi hozzám beszél. Nem hallom, amit mond. A bolt előtt a járdárán fél kerékkel álló szállítóautóból pakolnak dobozokat, járatják a motort.
Szorongás tör rám. Megfájdul a szám. Megpróbálom a nyelvemmel kitapogatni a fájó részt a szájüregben. Ráharaphattam evés közben. A nő tálcán hozta be este a kenyérszeleteket és a levest.
Régi, száz éves házak sorakoznak egymás mellett. Nagy részükről málik a vakolat. Sötét foltok a járdán.
Egyszeriben a sugárút és egy másik út kereszteződésében egy nagy téren találom magam Éttermek, boltok. Ennem is kell majd, és vécére mennem valahol. Melegem van. Elindulok az egyik irányba. Ugrál az idő.
Hosszú, fárasztó út. Az úton villamosok.
A pályaudvar csarnokában hűvös van. Nem emlékszem pontosan, hogy jutottam el idáig. Megláttam a pályaudvar épületét. Nagy nehezen megtaláltam a mosdókat. Felügyelték a vécét. Álldogáltam a bejáratnál, aztán amikor a kis asztalnál ülő nő felállt, és bement a vécékbe takarítani, besurrantam. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Még hárman siettek be velem. Alkoholszag lengte őket körül.
Most, hogy megkönnyebbültem, a vonatok között ténfergek. Nézegetem a feliratokat. Melyik vonat hová indul? A városnevek ismerősek, mindegyikhez kapcsolok valamit. Semmi határozott, de egy érzés mindegyiket körüllengi. Benézek az ablakokon is, néhol már útra készen berendezkedtek az utasok. Beszélgetnek. Van, aki eszik. Hova utaztam én vajon, ha utaztam.
Siralmas ez a helyzet.
Leülök egy padra a peronon. A hangosbemondó visszhangzik. Hallgatom, ahogy körbejár a hang a kupolában. Szemben velem a szerelvény éppen kiindul a pályaudvarról. A kékre festett vagonok zökkenve meglódulnak, megállnak, mocorognak. Aztán a hangosbemondó hangjától kisérve megint elindul a vonat. Felállok, néhány lépést teszek, utánanézek, ahogy távolodik. Mintha búcsúznék valakitől. Elképzelem, hogy én utazom. Elképzelem, ahogy távolodom. Ahogy egészen máshová tartok, oda, ahol nem számít, hogy emlékszem-e valamire, hogy ki vagyok.
Felnézek, a kupola alatt galambok röpködnek.
Elhatározom, hogy a nőre fogok gondolni. Azon fogok gondokodni, hogy mit csinál most vajon. Sajnálom, hogy bajba kevertem. A szőnyeg mintáit látom magam előtt. Egyáltalán, mintákat látok, ha rá godolok. Nem esik nehezemre felidézni az alakját. Honvágyam van az elmúlt néhány nap iránt.
Mindez persze nem mehet így tovább. Ez így tarthatatlan.
Ahogy visszaindulok a padhoz (reklámszöveg van a támlájára festve), látom, hogy két járőröző rendőr közelít felém. Reflexszerűen megváltoztatom lépteim irányát. A rendőrök közelébe érve elnézek a távolba. A fiatalabbik rendőr tekintete súrolja a fejemen levő kötést. Mintha meg is torpanna egy pillanatra, de aztán visszatalál járása ütemébe. Elhaladnak mellettem
Én is folytatom az utam a pályaudvar üvegezett kijárata felé.
Miért tartok a rendőröktől?
Kilépek a nagy útra. Elindulok egy irányba. Emberek körülöttem. Alkonyodik. Lenyugszom, és ettől a várost is nyugodtabbnak látom.
A másik pad, ahová végre letelepszem egy gyorsétkezde terasza mellett van. Mindenfelé gyűrött csomagolópapír, szalvéta gyűlt össze. Nem vagyok egyedül, egy sárgult szakálas, lerongyolódott, sildes sapkás férfi ül a pad másik végében. Mellette a földön, a pad lábának támasztva egy tömött nejlon szatyor. A férfi az étkező teraszát figyeli miközben néha kortyol egy literes műanyagflakonból.
Át kell gondolnom a teendőimet.
A férfi visszacsavarja a kupakot. A flakont maga mellé helyezi. Gyors pillantást vet rám, mint aki felméri, rám bízhatja-e a borát. Aztán odacsoszog a gyorsétkezde teraszához, és egy épp szabaddá vált asztalról összeszedi az otthagyott szendvics maradékot. Szalvétát teker köré, beleharap, és visszaül mellém a padra.
Teli szájjal fal. Közben kihívóan rám néz, mint aki beszélgetést keres, majd megvonja a vállát, iszik és elsüllyeszti a flakont a nejlon szatyorba. Feláll, mormol valamit és elballag .Utánanézek. Kezében a szatyorra enyhén dűlöngélve távolodik. Az étterem melletti bank szemeteskukája mellett megtorpan, fedelét kinyitja, belenéz. Aztán megy tovább. Talán mégis kellett volna beszélnem vele. Aludnom is kéne valahol. Ő hol alszik vajon? Már egészen messze jár.
A nap lebukott, dereng az este. Fények gyúlnak. Fiatalok egy csoportja tolong a teraszon kezükben tálcákon étel. A kezeimet nézem, gondosan vágott körmök. Tenyerembe hajtom a fejem, hallgatom az utca zaját. Szűrődő zene. Villamos. Busz. Távolban sziréna. Nagy köbcentis motor. Kiáltás. Valaki felel. Hirtelen és csapzottan ébredek.
A fiatalok éppen szedelődzködnek. Az egyik tálcán félig elfogyasztott szendvics. Habozok, végül felállok és odalépek az egyik lányhoz, aki a tálcával a kezében épp lelép a teraszról és elkérem tőle a maradékot.
A lány összerezzen. Aztán odanyújtja a tálcát. Megköszönöm, elveszem a szendvicset. A lány mögött társai megtorpannak, meglepetten méregetnek. Valaki a lányt védelmező megjegyzést tesz.
Elköszönök, visszamegyek a padhoz. A szemem sarkából látom, hogy még szót váltanak velem kapcsolataban. Néznek, aztán elmennek.
A szendvicsben sok a majonéz. Megtapad a szájpadlásomon a kenyér bele. Nehezen gyűröm le a falatokat. Aggódom, hogy vajon honnan szerzek inni magamnak. Aztán felállok és bemegyek az étterembe. Megcsap a meleg, az életszag, Sokan állnak sorban tálcáikkal a pultoknál, az asztalok nagy része is foglalt. A mosdóban a csap alá helyezett tenyeremből kortyolom a vizet, amíg el nem nehezedek. Arcot is mosok, a kötés benedvesedik. Nézem magam a tükörben. Szürkés szemek, a homlok ráncai kisimult állapotban is jól láthatók.
Mi a teendőm?
Visszafelé az éttermen át elégdettségfélét érzek. Ettem, ittam, mosakodtam is. Nincs különösebb szükségem.
Kint már teljesen besötétedett. A padot elfoglalták. Ez mély csalódottsággal tölt el. Egy idős nő ül ott riadt szemekkel, ölében kézitáskáját szorongatja. Talán vár valakit. Mellette a pad végében egy fiatalabb férfi ül félig háttal nekem.
Lecövekelek a bejárat mellett. Elhatározom, hogy kivárom, amig szabaddá válik a pad.
Mi a teendőm?
Meleg van. Talán éjszaka sem fog majd nagyon lehülni. Azon a padon elalhatok. Vagy keressek magamnak egy parkban alvásra megfelelő helyet? Ugyanakkor nem szívesen távolodok el ettől a padtól. Biztonságosnak és valamiképpen már otthonosnak is vélem.
Az idős nő szorongás rajzolta vonásait, aggódó, csillogó szempárját figyelem, és a magam aggodalmai jutnak eszembe.
Holnap nekilátok.
A nyugtalanság most egyszeriben lehull az idős nőről, valakit megpillantott, feláll és elindul az étterem bejárata felé. Tekintetemmel követem. Idős férfi lép ki kezében elvitelre való, becsomagolt ennivaló. Néhány szót váltanak, majd a nő belekarol a férfibe. Elindulnak az úton föl, arra, ahol ritkulni látszanak a házak.
Most leülhetnék a padra, de megtorpanok. A fiatalember, aki eddig majdhogy háttal ült nekem, most elfoglalta az idős nő helyét. Felismerem. A házbéli fiatalember az a szemközti folyosóról. Most azonosítom be a társát is. A bőrzakós, fekete hajú férfi az. Most ingben van. Egyik lábát a pad szélére támasztva áll a fiatalember fölött, és beszél hozzá. Az maga elé néz a földre, rezzenéstelen arccal hallgatja.
Ösztönösen elhúzodom a fényből az étterem melletti ház bejárata sötétjébe.
A fiatalember térdére támaszkodva előredől, úgy hallgatja a másikat. Aztán kérdez valamit. Az idősebbik felnevet, mint aki valami képtelenséget hallott, majd leül a másik mellé a padra, átkarolja a vállát, úgy beszél hozzá tovább. Győzködi, bizonygat valamit. A fiatalember bólint, maga elé néz. A fekete hajú barátilag rácsap a vállára. Aztán hátradől a padon, rágyújt, és körülnéz.
Valami miatt izgalom fog el. Kiszárad a szám. Utcai lámpa fénye vetül a két alakra. Az étterem hangszórójából zene szól. Nekidőlök a falnak. Húgyszag keveredik rothadó zöldségszaggal. A túloldal fényeit nézem. Késő van, a boltok zárnak, de még erős a forgalom. Villamos csönget erőszakosan.
Az étteremben még mindig nagy a jövés-menés.
A fekete hajú feláll, megkerüli a padot és lelép az úttestre. Telefont vesz elő. Telefonál.
Valaki kinyitja mögöttem a ház kapuját. Egy kutya ugat meg. Gazdája megrántja a pórázát, gyanakodva végigmér. Kilépnek az utca fényébe, elindulnak a járdán a fák felé.
A fekete hajú még mindig az úttesten áll. Most fellép a járdára, hogy egy érkező autó odaparkolhasson. Aztán, amint a kocsi megáll, a fekete hajú beül a vezető mellé. A letekert ablakon át odaszól a fiatalembernek. A fiatalember feláll, megkerüli a padot, csatlakozik a másik kettőhöz, beül a kocsi hátsó ülésére.
A pad most üres. Leülhetnék. De azok ott nem indulnak el. Valamire várnak. Nézik az utcát, az étterem melletti házakat. A fekete hajú mutogat.
Most tűnik fel, hogy ezt a kocsit már láttam. A nagy ház előtt a minap.
Beszélgetnek. Néznek kifelé.
Vad ugatás. A kutyás tért vissza a sétáról.
– Keres valakit?
Most nézem csak meg magamnak. Nagy darab ember. Feszül rajta az ing.
– Nem. Várok valakire.
Nem hiszi el. Néz. Felméri, hogy mennyire jelenthetek veszélyt. A kutya vadul ugat. Nem csitítja. Kulcsot kotor elő. Kinyitja a kaput és eltűnik a házban. A kutya még hosszan ugat távolodtukban.
Húgyszag, rothadó zöldség szaga.
A pad mögött parkoló kocsi most egyszeriben üres. Meglepetten nézek körül. Azok hárman már messzebb járnak. Itthagyták az autót. Mennek az úton a tér irányába, ahonnan én érkeztem még órákkal ezelőtt, mintha egy másik időszámításból.
(Folytatása következik)
