Kiabálást hallok. Az étterem melletti épületben történhet valami.Kiáltozások, sikoltások. Lövöldözés. A bejárat ajtaját feltépik, ketten szaladnak ki az utcára.
Az előző részek összefoglalása:
A napló íróját egy este az uszodából hazatartva leütik. Egy nagyothalló zongoratanárnő fogadja be az ütéstől emlékezetét vesztett férfit. A férfi hasztalan próbál visszaemlékezni nem tudja magáról, kicsoda, honnan jött. Zavaros emlékképek kísértik. Néhány napos ottléte alatt több, rokonszenv ébred kettejük között. Kiderül, hogy a nő akadémista korában veszítette el hallását, így fel kellett adnia hangverseny karrier vágyát, volt főiskolás társával él együtt, aki sikeresen turnézó hegedűművész. A nő az ő sikereinek él. Az emlékezetét vesztett férfi, akinek amnéziája felerősíti megérzéseit, tükröt tart a nő élet-döntéseinek Az így kavarodó érzelmi vihar közepette a nő rádöbben, beleszeretett ismeretlen vendégébe. A férfi érzelmei ennél sokkal végzetesebbek, a nő az egyetlen ember, akit amnéziája közepette ismer, és akihez érzelmek fűzik.
A kezdődő szerelemnek a nő élettársa félbeszakadt turnéjáról való váratlan hazaérkezése vet véget. A nő éppen nem tartózkodik otthon. A hegedűművész kitessékeli lakásából az idegent, aki még a nevét sem hajlandó megmondani.
A férfi egyedül találja magát a városban, ahol hasztalan megpróbál eligazodni. Végül egy gyorsétkezde közelében telepszik le egy padon. Ellesi egy hajléktalantól, hogyan juthat az ételmaradékokhoz. Mosdóba az étterembe jár.
A mosdóból újabb visszatértében látja, a padot elfoglalták. Az ott egymással vitatkozókban felismeri azt a fiatalembert, akit a nő konyhája ablakából figyelt meg a szemközti lakás előtti függőfolyosón. Akkor egy pisztolyt is látott nála. A másik férfi is ismerős neki. Őt is ott látta. Az illető akkor a fiatalember feleségével találkozott a kapuban. Aztán megérkezik egy harmadik társuk. Autójával pont a pad mögé parkol a járda mellett. Azok ketten a padról beülnek az autóba.
A férfi egy kapualj árnyékából figyel.
„Most tűnik fel, hogy ezt a kocsit már láttam. A nagy ház előtt a minap.
Néhány szót váltanak. Nézik az étterem melletti épületet.
Vad ugatás. A kutyás tért vissza a sétából.
– Keres valakit? –
Nagy darab ember. Feszül rajta az ing.
– Nem. Várok valakire.
Néz. Felméri, hogy mennyire jelenthetek veszélyt. A kutya vadul ugat. Nem csitítja. Kulcsot kotor elő. Kinyitja a kaput és eltűnik a házban. A kutya még hosszan ugat.aint távolodnak.
A pad mögött parkoló kocsi most egyszeriben üres. Meglepetten nézek körül. Azok hárman már messzebb járnak. Itt hagyták az autót. Mennek az úton a tér irányába, ahonnan én érkeztem még órákkal ezelőtt, mintha egy másik időszámításból.“
Potsdami napló, szeptember
Későre jár, végre enyém lehet a pad.Leoltják az étterem lámpáit Az egyik alkalmazott slagot húz maga után, úgy lép ki az utcára. Válla fölött bekiált az étterembe. Erre a gumicső csőréből lövelni kezd a vízsugár, végigseper a járdán, hajtja a szemetet a lefolyó felé. Az alkalmazott ráirányítja a vizet a teraszra, így söpri le a pallókat, aztán ismét a járda felé fordítja a csövet, a víz az aszfaltot veri, az alkalmazott cigarettát kotor elő a zsebéből, szájába dugja, aztán öngyújtója után kotorászik, megtalálja a köpeny előzsebében, meggyútja a cigarettát, mélyen beszívja a füstöt, elteszi az öngyújtót, majd a szemközti fa felé fordul és elkezdi locsolni a fa tövét, törzsét.Aztán ismét a járdát locsolja, a vízsugár már a pad lábát éri…
– A padot ne! Kérem! — lépek elő a kapualjból.
Az zöld-kötényes éttermi alkalmazott rám néz.
– Mit mond?
– A padot ne locsolja, ha lehet.
Az alkalmazott meghökken, elgondolkodva néz, aztán megvonja a vállát. Ismét a fa törzsét locsolja, aztán bekiált az étterembe. A vízsugár apadni kezd, lekonyul, eláll. Az éttermes feltekeri a slagot, aztán mielőtt bemenne az étterembe, még odaköszön nekem:
– Jó éjt!
Válaszképpen mormolok valamit. Nézem a padot. Csillog körülötte a járda az éjjeli fényekben. Nem locsolta le. Hálás vagyok ezért. A tócsákban tükröződnek az elhaladó autók fényei. Odamegyek a padhoz, egyenes háttal leülök. Belekapaszkodom az ülés szélébe. Úgy ülök ott, mint gyermekkoromban az iskolapadban. Belémnyilal ez a gondolat. Hiszen éppen emlékezem valamire! De mire? Pontosan érzem mellkasomban, ahogy szétárad bennem a gyermekkoromra vonatkozó érzés. Az osztálytermet is látom magam előtt. Az idős tanítónő dauerolt, barna haját, tanári köpenyének fehér gallérját. Mögötte a táblán gyöngybetűs írás krétával. A tanítónő arcvonásai most torzulni kezdenek. Szétfolyik a szája, a szeme, aztán eltűnik az egész kép. Nyelnem kell. Az étteremben kihunynak a fények.
Zajt hallok. Locsoló kocsi közeledik mögöttem az úton, ahogy az úttestet tisztítja, lelocsolja a parkoló autók oldalát is. Felugrom ültömből. A pad mögött parkoló autó felfogja a vízsugár egy részét, de a pad mégis csuromvíz lesz. Kétségbeesem. Részvétlen élőlénynek látom a távolodó locsoló kocsit. Aztán jármű vezetőjére gondolok és elönt a gyűlölet iránta. A padról csöpög a víz. Nem tudom, mivel törölhetném le. Eszembe jut a zoknim. Leveszem a cipőmet, és a zoknijaimmal letörlöm a léceket.
Visszaülök a padra. Egy kissé nedves még. A nedves zoknikat a pad támlájára teregetem. Langyos az este. Az étteremben kihunynak a fények. Kisvártatva Nyílik az ajtó, három férfi és két nő lép ki az utcára. Egyikükben felismerem az iménti alkalmazottat. Rövid pillantás vett rám. Önkéntelenül is biccentek. Nem viszonozza a köszönésem. Beszélgetnek. Az egyik nő felnevet, belekapaszkodik társa karjába. Az jóindulatú, együttérző mosollyal figyeli, ahogy kolléganője belegörnyed a kacagásba. A férfiak is nevetnek. Egyikük mond valamit. Aztán a nő apránként abbahagyja a nevetést. Csuklik. Zsebkendőt kér kolléganőjétől. Megtörli a szemét, kifújja az orrát. Nagyot sóhajt, valamit mond. Búcsúzkodnak. A férfiak arcon csókolják a nőket, ők viszont. Még néhány szót váltanak, és a nők elindulnak a útnak fölfelé, a pályaudvar irányába. A férfiak csoportja a nagy tér felé veszi lépteit. Egyikük megtorpan, mond valamit a másik kettőnek, majd a nők után kiált. Azok megállnak, megfordulnak. A férfi elköszön társaitól és a nők után siet. Azon megvárják, hogy csatlakozzon hozzájuk. Hármasban folytatják útjukat. Távolodnak.
Egyszeriben úgy érzem, magamra maradtam, jóllehet eddig is egyedül voltam. Végigsimítom a padot a kezemmel. Még nedves. Hanyatt fekszem. Lábaim átdugom a kartámla alatt. Kezem a fejem alatt nézem a város ibolya fényekben úszó éjjeli egét. Nem látni el a csillagokat a fényektől. Átnedvesedett az ingem. Lehunyom a szemem.
A Pegazus csillagképét könnyen felismerem. Négy ragyogó csillag négyszöget formál a nyári ég dél részén Körülötte elszórtan a több csillag, arrébb sűrűsödik a Fiastyúk, és ha a fejem hátrahajtom, meglátom a Nagy Medvét. Ennél többet nem ismerek fel. A tejutat keresem. A Vénuszt. Csend van, csak a tenger hullámzását hallani, langyos homokon fekszem, belesüppedek. Boldogító érzés. Izgalom fog el, amint egy nő árnyéka felém hajol, érzem lágy emlőit, ahogy trikóján át mellkasomat érik, haja, bőre illata a friss kenyér héjának szagára emlékeztet Szájammal a száját keresem, de nem találom. A nő ágyékát az ágyékomhoz nyomja. Alig kapok levegőt a vágytól. Aztán mintha a a csillagok egyszerre hullanának le az égről. Csillagpermet. A hullámok fehér taraja a homokos partra csap Nem messze az öböl másik végében sötét épület emelkedik, szállodaféle. Holdfény csillog az olajos fekete vízen. A nő nincs sehol. Szorongás fog el. Vécéznem kell. Felébredek.
Hajnalodik. Csivitelnek a madarak. ahogy elaludtam úgy fekszem hanyatt a padon. A karom elzsibbadt, feszít a hólyagom. Felkelek. A zoknik még nedvesek. Álmos vagyok. Az utca üres. Egy-egy autó húz el az úton. A közeli fához botorkálok, könnyítek magamon, nézem, ahogy a vizelet átcsorog a fa gyökereit védő vasrácson. Felhúzom a cipzárt. Megszagolom az ujjaimat. Húgyszagúak. Jó lenne kezet mosni. A pad közelében az aszfalt mélyedésében víz gyűlt össze a még locsolásból. Leguggolok, megmosom a kezem a tócsában. A nadrágomba törülközök. Visszafekszem a padra, most megpróbálok az oldalamra fordulva továbbaludni.
Keresem a fekete csillogású tengert. A szállodát. A csillagokat. Nem sikerül felidéznem. Aztán a zongoristanő jut az eszembe. Az ő arca is mintha halványodna. Mi lesz velem? Most még hangosabban csiripelnek a madarak, Hosszú, elnyújtott, majd gyorsuló dallamok. Összeszorítom a szemem. Nem hagyom magam megzavarni. Aludni fogok.
Ajtócsapódásra ébredek. Reggel van. A mögöttem lévő autóba szállhatott be valaki. A pad résein át csak a kocsi oldalát látom. Beindul az autó motorja, a kocsi tolat. Aztán elindul, de nem hajt ki a járda mellől, csak félig. A sofőr járatja a motort.
Felülök. Az utca tele emberekkel. Az étterem még zárva. A zoknik megszáradtak. Leveszem a cipőmet, nekilátok felhúzni a zoknikat. Kiabálást hallok. Az étterem melletti épületben történhet valami. Kiáltozások, sikoltások. Lövöldözés. A bejárat ajtaját feltépik, ketten szaladnak ki az utcára. Kapucni van rajtuk, de felismerem a fiatalembert és a bőrdzsekist. Mindkettőjük kezében kezében egy-egy nylonszatyor. A fiatalember jobbjában pisztoly, a bank irányába lövöldözik..
– Hagyd Sörte, gyere már! Hallod? — üvölti a bőrdzsekis és az autó felé szalad. Mozdulatlanul ülök a padon. Lehajtom a fejem. A bőrdzsekis mellettem viharzik el. Kinyitja a kocsi sofőr oldali ajtaját. Akit Sörtének hívott, a fiatalember megtorpan. A bőrdzsekis türelmetlenül kiabálja mögülem:
A bankban megszólal a riasztó.
– Mire vársz, meg vagy hülyülve?
A fiatalember valóban érthetetlen módon áll ott a járda közepén. Egyik kezében a nylonszatyor, a másikban a pisztoly. Nem mozdítom a fejem, csak a szemem sarkából figyelek. A bank ablakában mozgolódás, néhányan kifelé sandítanak.
A fiatalember felemeli a pisztolyát, és célba veszi a bőrdzsekist, aki még nem ült be az autóba, hiszen nem hallottam csukódni az ajtót. Mögöttem állhat, mert a fegyver csöve az én irányomba mutat.
– Nem, Csutka, nem hülyültem meg. Már rég észhez tértem! – kiáltja. – Ne mozdulj, mert lepuffantalak – teszi hozzá.
– Mi a fasz van? Mit akarsz? Mit csinálsz, Sörte?
– Te mit akarsz? Te mit akarsz a Maritól? Te mit csinálsz a feleségemmel, te gané?
A bőrdzsekis nehéz lélegzetét hallom.
– Sörte, ezt ne itt beszéljük meg! Gyere, mindent megmagyarázok!
A fiatalember célra tartja a fegyvert. A bank ablaka mögött egyre több a kíváncsiskodó. A járdán megtorpantak a járókelők. Van, aki megfordul, és szalad, ahonnan jött. Van, aki egy kapualjba húzódik be. Van, aki áll és bámészkodik
– Most magyarázz meg mindent!
A sziréna szól. A bőrdzsekis hallgat.
A hátam mögött most felcsattan egy másik hangt: — Sörte, bazdmeg, gyere, mert elindulok!
A fiatalember most a sofőr felé fordítja a pisztolyt. Szoborrá dermedek. Aggasztó érzés, hogy ennyire vékony az ember bőre.
– Te fogd be a pofádat, Balta!
Ismét az irányomba fordul. Mögöttem csak a bőrdzsekis nehéz levegővétét hallom.
– Hallod, Csutka? Most magyarázz el mindent! — ordít a fiatalember.
– A kocsiban elmondom, gyere! — kiáltja a bőrdzsekis. — Elmondom az igazat!
Átvillan az agyamon, ahogy az első este benéztem a konyha ablakon. Ahogy a fiatalember magára maradva a felesége asztalon heverő mobiltelefonjának kijelzőjét nézte.
– Tiéd a gyerek, Csutka? Tiéd a gyerek?
– Te meg vagy őrülve! — kiabál most a bőrdzsekis.
Felvillan a kép, ahogy a kapaaljban a bőrdzsekis és a világos kék háziköntösben levő nő megcsókolják egymást.
A kocsi motorja felbőg. A sofőr üvölt.
– Gyere Csutka, bazmeg, tűnjünk el innen!
– Akkor tudod, mit? Tartsd el őket te, van egy kis pénzed most! — A fiatalember leereszti a pisztolyt! A magasba tartja a nylonszatyrot. — Majd szólj, ha elfogyott! — kiáltja és elindul az úton a tér felé. Futólépésbe vált.
– Ez elviszi a lóvét! — kiáltja a bőrdzsekis — Állj meg, Sörte!
Lövés dördül közvetlenül a fülem mellett. Megsüketülök.
A fiatalember futtában megfordul. Felemeli a pisztolyt. Egészen közelről látom most a szemét.
Pukkanás. Fémes csattanás. Megcsíp valami a mellkasomnál. A kocsi motorja. Kiabálnak az autóban. Távolodik az autó. A bank szirénája. Nekiesek a pad támlájának. Eddig nem fájt, most már fáj. Levegő után kapok. Eldőlök. Lehunyom a szemem, koncentrálnom kell. Egészen pontosan valamire. Valami nagyon fontos dologra, sajnos nehezemre esik, mert nagyon sok minden történik egyszerre és minden nagyon nagy erővel zajlik. A dolog, amire koncentrálnom kell… Egy sziréna hangja zavar meg minduntalan. Futok egy mezőn. Egy gyönyörű sárga, nyárvégi mezőn. Könnyű vagyok, mintha leadtam volna sok-sok kilót. Szél fúj. El kell gondolkodnom kell ezen, ahogy fúj a szél, egyenletesen, és egyenesen bele a tüdőmbe. Valami nagyon fontos dologra kell koncentrálnom. A sziréna távolodik. Itt be kell rendezkednem, ezen a helyen. Minden más várhat. Van egy hang, ami velem van. Egyenletesen szól. Mély nyugalommal tölt el. Beszélnek is, vitatkoznak is körülöttem, de végül az a hang, az egyenletes sípolás marad velem.
Valaki le is ült mellém. Néz. Megérinti a kezem. De ez már nagyon rég volt. Sípolás. Kinyitom a szemem. Sötét van. Aztán észreveszem, hogy mégsincsen teljes sötétéség. Egy lámpa kék fénye világít. A szagok ismerősek. Nagyon ismerősek. Fénysugár csap be egy nyíló ajtón. Egy árnyék lép be, és kisvártatva már körülöttem tesz-vesz. Most jövök rá, hogy egy ágyban fekszem. Az illető halkan szöszmötöl. Valami egyenletesen sípol.
– Hol vagyok? — kérdezem. Érzem, hogy nem tudom elfordítani a fejem, és azt is, hogy a hangom alig hallatszik. Valami van a számon. Most átvillan a fejemen: egy lélegeztető gép sípol! Lélegeztetőre tettek. De hiszen tudok én magamtól lélegezni! Megérintem a mellettem serénykedő árnyalakot. Ijedten felkiált. Kékes fények tükröződnek a sötétben. Megszólal.
– Magához tért? Hall engem?
