A földön a csempékre vetül az ablakok árnyéka. Öt óra körül járhat. Ágyszomszédom nyögve felém fordul, az oldalára. Felismerem: az öreg a sarokról.
A napló íróját egy este az uszodából hazatartva leütik. Egy nagyothalló zongoratanárnő fogadja be az ütéstől emlékezetét vesztett férfit. A férfi néhány napos ottléte alatt rokonszenv ébred kettejük között. Kiderül, hogy a nő volt főiskolás társával él együtt, aki sikeresen turnézó hegedűművész. A nő az ő sikereinek él. A férfi, akinek amnéziája felerősíti megérzéseit, tükröt tart a nő életdöntéseinek Az így kavarodó érzelmi vihar közepette a nő rádöbben, beleszeretett ismeretlen vendégébe. A kezdődő szerelemnek a nő élettársa váratlan hazatérte vet véget. A nő távollétében a hegedűművész kitessékeli lakásából az idegent, aki ezt követően egyedül találja magát a városban, ahol hasztalan megpróbál eligazodni. Végül egy gyorsétkezde közelében telepszik le egy padon. Ekkor egy ott parkoló autóban felismeri azt a fiatalembert, akit a nő konyhája ablakából figyelt meg. Emlékszik, pisztoly is volt nála. A kocsiban ülő másik két férfi is ismerős neki. Annak idején azt is megfigyelhette, hogy a fiatalember barátja titokban szerelmi viszonyt folytat a fiatalember feleségével.
A férfi a padon tölti az éjszakát. Egy tengerparti emlék kísérti álmában, amikor arra ébred, hogy a közeli bankot éppen kirabolni készülnek. A menekülő rablókban felismeri az előző esti férfiakat. A fiatalember a rablás közben számolna le felesége szeretőjével, de a neki szánt lövés a hősünket éri, aki a vérveszteségtől kómába zuhan.
"– Hol vagyok? – kérdezem. Érzem, hogy nem tudom elfordítani a fejem, és azt is, hogy a hangom alig hallatszik. Valami van a számon. Most átvillan a fejemen: Lélegeztetőre tettek. De hiszen tudok én magamtól lélegezni! Megérintem a mellettem serénykedő árnyalakot. Ijedten felkiált. Feláll, néz engem az ágyban. Kékes fények tükröződnek a sötétben. Megszólal.
– Magához tért? Hall engem?
Potsdami napló, október
– Magához tért? Hall engem?
A mondat körbejár bennem. Ide-oda verődik mint egy acélgolyó. A nővér felém hajol, a mozdulattól a haja belelóg az arcába. Feltekeri az ágy mellett a lámpát.
– Hall engem?
Szívesen válaszolnék, de nem találom pontosan szót, ami ide illik. Kinyitom a szám, levegőt préselek, próbálkozom, de magam is hallom, hogy csak nyöszörgésre tellik.
A nővér még matat körülöttem, majd magamra hagy. A folyosó fénye egy pillanatra kirajzolja árnyékát, aztán, amint maga mögött becsukja az ajtót, ismét elsötétedik a terem. Csak a kék derengés marad. A szemem elnehezül, hiába próbálom nyitva tartani. Visszazuhanok a kábulatba.
Mintha hazaérkeznék. Sötét folyam sodor magával. A víz mentén fehér partok. Fürdőzők ülnek mozdulatlanul a napernyők alatt, úgy néznek mind egy irányba. A folyam hullámai a partnak csapódnak. A fürdőzők szája mozog. Közelebb úszom, hogy hallhassam őket. Rólam folyik a szó. Egyikük, kellemes hangú, idősebb férfi, nyugtatja a többieket. Aztán egy szőke kontyos nő feláll ,és elindul az irányomba. Lekuporodik hozzám, némán, kifejezéstelen arccal néz. Tudom, hogy valami fontosat akar mondani. Szemrehányással telit. Válaszolni akarok feltétlenül. Ekkor a folyam megragad és elszakít a parttól, hiába kapaszkodom a föveny fehér kavicsaiba. Még látom, ahogy a nő feláll és utánam néz.
A kórteremben derengés. Mintha csak egy perc telt volna el, de most már nincs rajtam lélegeztető. Jobb karom rögzítve van az őrző ágy karfájához. Az ólmos álmosság elmúlt. Fájdalom az oldalamban. Felemelem a betegköpenyt, vastag kötés, szövetháló a hasamon. Beültetett szonda. Mesterséges táp. Hasi műtét. Mi történt? Csönd a fejemben. Mintha elvágott drótok merednének szabadon. Megérintem a fejem. A homokomon egy nagyobb ragtapasz. Mi történt? A nyakamon is… a baloldali kulcscsont felett. Megemelem egy darabon. Alányúlok. Katéter lehetett. Érműtét? Proliferál a seb. Nincs már drain. Lopótök. Tehát bármi is volt, jó néhány napja történhetett. Végül vénás branüllre cserélték. A lélegeztető, miért volt? Kóma a vérveszteség miatt?
A sötét folyam, a világos part. A nő nézett utánam, ahogy sodort el a víz. Ahogy az erekben a sötét vér. Megtapogatom megint a kötést. Két seb. Átszúrt volna valami?
Jobb, ha visszafekszem. Hirtelen belémhasít a felismerés: Pelenkázva vagyok! Mióta lehetek itt?
Nem messze tőlem a szomszéd ágyon alszik valaki. Gézzel vastagon bekötött feje hátravetve, szája tátva, nehezen veszi a levegőt. Karja fölött a terápiás infúzió egyenetesen csöpög. A vékony test mellett öreg, csontos kéz, kanül a kézfejen, elfeketült körmök.
Mellette az éjjeliszekrényen üdítőital és egy könyv. Hunyorítok, de nem tudom elolvasni a könyv gerincén a feliratot.
A földön a csempékre vetül az ablakok árnyéka. Öt óra körül járhat. Ágyszomszédom nyögve felém fordul. Felismerem: az öreg a sarokról.
Hogy került ide? És én hogy kerülök ide?
Belém villan a két fickó alakja. Az öreg nyakában a műanyag tok. Letépik. Sikoltozás. Üldözőbe veszem őket. Befordulnak a sarkon. Befutnak a házba.
Mindig feltűnik, hogy itt egyre jobban robban le minden. A kopott falak, az omló vakolat, a kihulló téglák. Túl nagy az épület, hogy felújítsák. Hiába gyönyörű.
Eszembe jut a vidámpark, ahogy annak idején anya eltűnt a tömegben. Ahogy kétségbeesetten kerestem.
A udvarok egymásba nyílnak, sárga keramitkockákon csattognak futó lépteink. Megtorpanok a harmadik lépcsőház bejáratánál. Lihegve körülnézek. Ekkor ér az ütés.
Úszom a víz alatt. Zöld csempék. Közeledik a fal. Felbukkanok levegőért.
Az uszoda öltözőjében ülök. Csöpög a víz rólam. Törölköző a fejemen. Valakik beszélgettek a fejem felett. Két férfi.
Ágnes levelet írt. Ott a levél az öltözőszekrényben. Nedves parafaszag.
Anya keres engem a vidámparkban. Megállt a körhinta, leszálltam. azóta nem látott a tömegben. Nem tudja hol vagyok, és én sem találom őt. Beleveszek az emberek, az eső áztatta kabátok közé. Sár mindenütt.
A lépcsőházból ugorhatott elő az egyik. Valamit felkaphatott, egy deszkát és fejbe vágott.
Meg is szúrhatott valamivel. Onnan a sebek. Hasba szúrt. Mivel?
Ági levele. Ott ülök a törölközővel a fejemen.
Csöpög az öreg felett a transzfúzió. Kinyitja a szemét. Hunyorogva rám néz.
– Magához tért? — kérdezi. Aztán egyszeriben eltorzul az arca, hangja sírósra vált. — Elvitték azok a gazemberek, az összes pénzemet elrabolták, hogy az isten verje meg őket!
Újraéli a pillanatot ahogy felborul a kacatokkal teli babakocsija, ahogy hadonászva, sikoltozva védekezik, ahogy az egyik csavargó öklével üti a fejét, ahogy csorog a vér az arcán, ahogy belevág a műanyag tasak zsinórja a torkába, mert a tréningruhás tépi le.
Nekem is torkomban dobog megint a szívem, mint akkor, amikor utánuk eredtem.
Az öreg hadonászva lamentál.
– Nyugodjon meg! Még szétszedi az infúziót! — mondom neki.
Eszembe jut valami.
– Együtt hoztak be bennünket?
Abbahagyja a nyöszörgést. Most olyan a tekintete, mint aki ravasz módon ki akar fürkészni valamit.
– Nem. Maga csak négy napja van itt. Én egy hete.
Olyan, mintha a következő gondolatig nem tudnék magamtól eljutni. Hogy fogom ezt megoldani? Három nappal később hoztak be? Akkor addig hol voltam? Mivel szúrtak meg ennyire?
Az öreg hunyorog. Vizenyős a szeme.
– Mindjárt hozzák a reggelim. Magának injekcióban adják.
Mintha kárörvendő volna.
Minden egyes kérdésért is külön meg kell harcolnom, nemhogy a válaszokért. Becsukom a szemem. Ágnest látom magam előtt. Ahogy leül az ágyam mellé, és néz engem. Látom Babót a kórterem bejáratánál a félig nyitott ajtóban, harapdálja a száját. Könnyek a szemében. Sír a kislányom! Fel akarok kelni, hogy megvigasztaljam. De hiszen ez csak képzelődés! Nincsenek itt! Fel kell hívnom őket! Hol a telefonom?
Ajtónyílásra ébredek. Egy nővér lép be, kezében tálcával. Megáll mellettem.
– Ébren van? Jó reggelt!
– Nővérke, hol a telefonom?
Meglepődik. Még egy pillantást vet rám, majd az öreghez indul.
– Mindjárt jövök magához! – mondja. Leteszi a reggeliző tálcát az öreg mellé. Feljebb állítja a fejtámláját. Felszereli a tálcát.
– Ő csak injekcióból kap! — jegyzi meg az öreg. Tényleg kárörvendő.
– Maga csak egyen szépen! Holnap átkerül a nagyterembe.
– Nem! Nem vagyok jobban! Itt kell maradnom!
– Nem foglalhatja el az ágyat a végtelenségig.
Az öreg a mellkasához kap. Hörög. A nővér a kijelzőket nézi.
– Nincs magának semmi baja.
Felém fordul. Odalép az ágyamhoz
– Többször operáltuk magát, doktor úr! Nyolckor lesz vizit. Addig inkább nem kap reggelit. Most majd ehet majd rendesen.
Az öreg felhördül:
– Doktor úr! – Micsoda doktor úr?
– A telefonomat megkaphatnám?
– Tudtommal nem találtak magánál semmit. A főorvos úr ismerte fel.
– A családommal beszélnék. Nem tudják, hogy hol vagyok.
– De tudják. Tegnap itt volt a felesége meg a kislánya. De akkor maga még altatásban volt.
Szóval mégis. Ott állt az ajtóban. Ágnes itt ült mellettem a széken. Szóval mégis láttam őket. Megpróbáltam valamit leolvasni Ágnes arcáról, kedves volt, de rezzenéstelen... Babó nem is jött be. Ott ácsorgott az ajtóban.
– Nőver!
– Igen?
– Mi történt velem?
A nővér keze a kilincsen.
– Valami lövöldözésbe keveredett. A rendőrségtől is voltak itt maga miatt.
A fejemben a szabad végű drótok elkezdenek mozogni. Mintha kígyók volnának, úgy tekerednek az agyamra.
– Ne izgassa föl magát! — mondja és kimegy. Becsukja az ajtót maga mögött. A fehérre mázolt felületen tükröződik az ablak.
Lövöldözés. Onnan a két seb. Bemeneti, kimeneti. Visszahanyatlok a párnára. Ágnes. Babó. Aludni fogok.
(Folytatása következik)
