Ágnes behozta a pizsamámat. Összehajtogatta, és becsomagolta. Talán ki is vasalta. Ez meghat. Felfüggesztette kettőnk ügyeit erre az időre. Hasi lövés. Csoda, hogy megúsztam.
A napló írója egy este az uszodából hazatartva verekedésbe keveredik, leütik. Egy zongoratanárnő fogadja be az emlékezetét vesztett férfit. A férfi néhány napos ottléte alatt rokonszenv ébred kettejük között. A kezdődő szerelemnek a nő élettársának váratlan hazatérése vet véget. A férfi egyedül találja magát a számára ismeretlen városban, ahol hasztalan próbál eligazodni. Egy padon tölti az éjszakát. Reggel arra ébred, hogy a közeli bankot éppen kirabolják. A menekülő rablók közül az egyikben felismeri azt a fiatalembert, akit a nőnél eltöltött néhány nap alatt figyelt meg a konyhaablakon át. A fiatalember a rablás közben számolna le társával, de a neki szánt lövés hősünket éri. A férfi kórházban tér magához. Az egyik orvos felismeri, hogy a férfi kolléga, szintén orvos. Visszatérnek emlékei, de az elmúlt napok úgy tűnik, kiestek emlékezetéből. Így azt sem érti, hol, mikor érhette lövés. Kiderül, hogy ágyszomszédja pont az az öregember, akit napokkal azelőtt az uszodából jövet megmentett támadói elől. Azt is megtudja, hogy felesége és kislánya meglátogatták a kórházban, amig őt altatták.
– Nővér!
– Igen?
– Mi történt velem?
A nővér keze a kilincsen.
– Valami lövöldözésbe keveredett. A rendőrségtől is voltak itt maga miatt, de ne izgassa föl magát!
Becsukja az ajtót maga mögött. A fehérre mázolt felületen tükröződik az ablak.
Lövöldözés. Onnan a két seb. Bemeneti, kimeneti. Visszahanyatlok a párnára. Aludni fogok.
Potsdami Napló, november
Nehezen nyitom a szemem. Homályos alakok. Az orvos kérdez, válaszolok. Azt mondja, ismerjük egymást. Egy név, amit valóban hallottam már. “Kollega” – így mondja, “kollega”. Magyarázza részletesen a műtétet. Bólogatok. Hálás vagyok. Aztán mintha kikapcsoltak volna mindent. Zuhanok vissza az álomba.
Nyílik az ajtó, Ágnes lép be rajta, kezében csomag. Halkan becsukja maga mögött az ajtót. Szólnék, hogy nem zavar, nem kell halkan jönnie, de ő nagyon lassan engedi csak el a kilincset. Babó felől kérdezősködöm. Nem felel, leül az ágy mellé egy székre. Néz engem. Kezében tart valamit, egy selyempapírba bugyolált tárgyat, leteszi az éjjeli szekrényemre. Eszembe jut a levele. Az uszodában olvastam el az öltözőben. Azt írta, mindent átgondolt, igazam van, lehet, hogy a legjobb megoldás a válás. Nem helyes, hogy gyötörjük egymást. “Gyötörjük egymást” - olvasom, és a vízcseppek a hajamról a levélpapírra hullanak. Kézzel írt sorok. A vízcsepptől az a betű megnő. Ágnes magasról néz engem. Babó lép be az ajtón. „Apa” – suttogja. „Gyere, Babó!” – hívom, de ő a terem másik ajtaján kimegy. Az uszodában ülök törülközővel a fejemen. Sötét van, kezemben a levél. Hová tettem az úszónadrágomat? És a ruháimat? Hogy fogok így hazamenni? Ágnes olyan mintha valami régi mozifilmből lépett volna elő. Fején kalap, arcára finomszövésű fátyol borul. A fátylat, ha magam köré tekerném. Fájdalmat érzek. Mondom neki, hogy fáj a sebem. Azt mondja, érti, ezt intézzem el magam, ehhez semmi köze, majd feláll és kimegy, az ajtót behúzza maga mögött.
„Doktor úr” – suttogja még, „doktor úr” felém hajol.
Felébredek. Az éjszakás nővér áll felettem a kékes fényekben.
– Doktor úr! Kiabált. Jól van? Fájdalmai vannak?
Kába vagyok.
– Vécére mehetek?
– Igen. Most már mehet. Támaszkodjon rám.
Felülök az ágyban. Megtalálom a papucsomat. A nővér a karját nyújtja. Az infúziós állványt magunk mellett tolva elindulunk. A vécé a szobából nyílik. Belépek. Meglátom magam a tükörben. Óvatosan mozgok, vécézem. Kezet mosok. Fertőtlenítek. A nővér megvár, visszakísér az ágyamhoz. Visszafekszem.
Ágnes jár a fejemben. Eszembe jut a csomag. Az éjjeliszekrényen ott hever a selyempapírba bugyolálva. Kibontom: alsónemű, pizsama, törülköző. Akkor nem álmodtam. Nem csak álmodtam. A kékes fényeket nézem. Hallgatózom. Az utcán olykor egy-egy autó halad el. Mintha valami zenét is hallanék távolról. A lakásunkra gondolok, amikor nyári napokon nyitva az ablak, lobog a függöny, hallani az utca zaját és a szomszédos lakásokból szűrődő zajokat.
– Alszik, doktorom? — szólal meg az öreg rekedt hangon a szomszéd ágyról.
Sóhajtok. Nincs kedvem beszélni.
– Nem. De fogok. Remélem.
Az öreg hallgat, hallom nehéz lélegzését.
– Maga nem akar velem beszélgetni… Ugye?
– Dehogynem. Miért ne?
– Még meg se köszöntem, amit értem tett — krákog. Köhögni kezd. — Habár valójában nem is segített! — folytatja a fuldokolva, – elvitték az összes pénzem! És maga nem szerezte vissza!
– Sajnálom – az öreg felé fordítom a fejem. A kékes derengésben köpköd egy papírzsebkendőbe.
– Nem is sajnálja. Saját magát sajnálja. Hősködött. Hol lőtték meg magát?
Megpróbálom beindítani az agyam. Nem megy.
– Nem tudom.
– Én bezzeg tudom, hogy hol vertek össze azok a szemét állatok! Napok óta a nyomomban voltak. Maga meg fog gyógyulni, de én itt fogok megdögleni. És a pénzem se kapom vissza.
– Jelenteni kell a rendőrségen. Ha tudja, kikről van szó.
Az öreg hallgat. Megtörli a száját a zsebkendővel, összegyűri és az ágya melletti szemetesbe dobja. Hátrahanyatlik.
– Nagyon bizakodó ember maga, doktorom – suttogja.
Műszerek halk sípolása. Az éjjeli utca fényei keverednek a kékes biztonsági fénnyel. Valami miatt megnyugtatónak érzem az öreg jelenlétét. Nyitott szemmel fekszem, tudom, ő is azt teszi. Hallgatjuk az ütemes sípszót és az éjjeli utca gyér forgalmát.
– Harminc éven át gyűjtöttem azt a pénzt— szólal meg váratlanul.
– Mire gyűjtötte?
Felnevett, mintha tényleg valami vicceset mondtam volna.
– Szeretné tudni, mi? Most azt is mondhatnám, hogy a temetésemre.
– No, és nem arra?
– Bármit mondhatnék. És magának bármit el kellene hinnie. Azt is mondhatnám, hogy a gyerekeimnek gyűjtöttem. Hogy legyen mit örökölniük. Nem sokat. De valamit azért örököltek volna így.
– És nekik gyűjtötte?
Hallgat. Papírzsebkendő után kotor, krákog, beleköp.
– Mi köze hozzá? És ha azoknak gyűjtöttem, akkor azzal mit kezd maga? És ha a temetésemre, azzal mit? És ha csak úgy gyűjtöttem? Csak úgy? Mindenki csinál valamit. Mit akar itt mindenáron kiszedni belőlem? Hogy mi voltam, mielőtt az utcára kerültem volna? Kilakoltattak? Elváltam, és a feleségem elcsalta a lakást és a gyerekeket? Az ital döntött romba? Hogy megrendüljön, hogy maga is akár ilyen sorsra juthat? Meglékelték az agyamat. A főorvos úr azt mondta, meg kellett lékelni, mert különben szétvetette volna az agyam a fejem! A gyerekeimnek gyűjtöttem, ha akarja tudni. Most jobb? – teljesen magából kikelve kiabál.
Csöngetek az ágy melletti riasztó csöngővel. Az öreg lihegve fekszik az ágyban. Nyílik az ajtó, és a folyosóról becsapó fényben az éjszakás nővér jelenik meg.
– Valami baj van? – kérdezi.
– Nővér, öt milli Szeduxen biztos jót tenne az úrnak. Felizgatta magát.
Az öreg hörög. Jobbra balra dobálja a fejét.
A nővér odasiet az öreg ágyához. Felkapcsolja a villanyt, ampullát vesz ki az orvosságos szekrényből, tűt bont. Felszívja a folyadékot. Fertőtleníti az öreg karját.
– Ne tessék mozogni! – szól rá. Beadja az injekciót. Nézi az öreget. Az lassan lenyugszik.
– Mi történt? – kérdezi tőlem.
– Beszélt. Belelovalta magát.
A nővér még nézi az öreget. Aztán feláll.
– Aludjanak – mondja és lekapcsolja a villanyt.
Sötét. Kék derengés. Csönd. Sípolás. Az utca is lecsendesedett. Kósza kinti fények a plafonon. Sípolás. Sípolás. Sípolás.
– Doktorom!
Mégsem alszik.
– Igen?
– Hány gyereke van?
– Van egy lányom.
– Azt tudom. Láttam. A feleségével jött ma délután.
– Csak egy kislányom van. Tizenegy éves.
Az öreg krákog, köpköd.
– Újraélesztettek. Amikor behoztak. Ez a nővér volt az ügyeletes akkor is. Halott voltam. Jó volt halottnak lenni. Nem volt olyan jó visszajönni. Ellopták mindenem. De a főorvos úr nagyon igyekezett. Láttam, ahogy sürögtek ott a szívem körül. Higgye el, doktorom, nincs itt semmi látnivaló. Dobozok egymás után. Hétfő, kedd, szerda és a többi. Egész életünkben, ennyi.
– Aludjon.
Lőtt sebek. Ki lőtt meg? Mikor? Hétfő, kedd, szerda és a többi. Végül is igaza van.
– Doktorom!
– Igen?
– Van itt egy könyvem. Olvasna belőle nekem?
– Most? Hajnali három óra van!
– Altatónak. Én nem látok.
– Milyen könyv?
– Itt van a szekrényemen.
Odatolom az infúziót magam előtt. Elveszem a könyvet az éjjeliszekrényről. Felkapcsolom az olvasólámpát.
– De hiszen ez egy Biblia.
– Nem mindegy az magának?
– És most a Bibliából olvassak fel?
– Olvasson egy oldalt, elalszom.
– Mégis mit olvassak?
– Amit akar. Bármit.
Belém bújik a kisördög. Felnyitom az első oldalnál.
– „A világ teremtése…” Megfelel?
– Az jó lesz. – mondja az öreg, – olvassa azt.
Olvasni kezdem az apró betűket. A kietlen földet és a világosság születését. „A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat és alkosson válaszfalat a vizek között….” Az eget szilárd boltozatnak gondolták. Miből valónak vajon? Gránitból? Isten miből készít boltozatot? És melyek volnának akkor boltozat feletti vizek? Az esők? Miközben tovább olvasok végig ezen jár az eszem.
„Teremjen a föld zöldellő növényeket, melyek termést hoznak fajuk szerint, és fákat, amelyek gyümölcsöt érlelnek, amelyben magvak vannak… „Este lett, reggel: a harmadik nap…”
Abbahagyom az olvasást. Az öreg felé sandítok.
– Folytassam?
Nincs válasz. Elaludt. Leteszem a könyvet a csomag mellé. Ágnes behozta a pizsamámat. Összehajtogatta, és becsomagolta. Talán ki is vasalta. Ez meghat. Felfüggesztette kettőnk ügyeit erre az időre. Hasi lövés. Csoda, hogy megúsztam. Kikapcsolom a lámpát. Sötét. Kék derengés. Eszembe jut, amikor fiatalkoromban minden ok nélkül olykor váratlan ujjongó érzés fogott el a puszta tény felett, hogy élek. Ez most nincs. De csendes örömféle, az igen.
Arra ébredek, hogy az öreg ordít. Dobálja magát.
– Doktor! Doktor! Segítsen – kiabál.
Megnyomom a vészcsengőt. Kikászálódom az ágyból. Nyöszörög. A kijelzőt nézem. 350 felett van.
A nővér felkapcsolja a villanyt. Mutatom a kijelzőt. Odasiet az öreghez. Az sápadt, izzad, markolja a lepedőt. A nővér elsiet az ügyeletesért.
Fibrillál. Újra kell éleszteni. Nézem az arcát. A szája tátva. Jön az ügyeletes. Leülök az ágyamra. Figyelem az öreg szemét. Csak a szemét nézem. Nincs már itt.
Az ügyeletes felegyenesedik, rám néz. A nővér az öreg ágyánál áll. Az öreg szemét nézem, aztán az ügyeletesét.
Lefekszem, lehunyom a szemem. A teremvilágítás átdereng a szemhéjamon. Az öreg körül sürgölődnek. Nyílik az ajtó, gondolom, az ápoló jött. Betakarom magam. Mindjárt kitolják. Le fogják kapcsolni a villanyt. Számolok magamban. Most hallom, ahogy kitolják az ágyat az öreggel. Lekapcsolják a villanyt. Kinyitom a szemem. Kék derengés. Egyedül vagyok.
A hely, ahol az öreg feküdt teljesen üres. Se ágy, se öreg. Szomorúság fog el. Becsukom a szemem. Az öreg szeme lebeg előttem. Felemelkedik a teste. Mint egy léggömb, úgy ütődik a mennyezetnek. A feketeségben, csillagok között egy szikladarab közeledik. Az öreg teste a szikla felé emelkedik, beúszik a barlang száján és eltűnik a sötétben.
(Folytatása következik.)
