Az illető feláll a székről, kezet fog velem, bemutakozik. Nem értem pontosan a nevét. Nyomozótiszt. A lövöldözés ügyében szeretne beszélni velem. Sajnálja, ami velem történt.
A napló íróját leütik egy kapualjban. Egy nő fogadja be az emlékezetét vesztett férfit. Néhány napos ottléte alatt szerelem ébred közöttük. Ennek a nő férje váratlan hazatérte vet véget. A férfi egyedül találja magát a számára ismeretlen városban. Reggel egy padon arra ébred, hogy a közeli bankot éppen kirabolják. A menekülő rablók egyikében felismeri azt a fiatalembert, akit a nőnél eltöltött idő alatt figyelt meg a konyhaablakból. A fiatalember szerelemféltésből társának szánt lövése hősünket éri. A kórházban visszatérnek emlékei. Kiderül, hogy ágyszomszédja pont az az öregember, akit védve néhány napja verekedésbe keveredett. Azt is megtudja, hogy felesége és kislánya meglátogatták a kórházban mélyaltatása idején. Eszébe jut egy levél, amit feleségétől kapott azon a napon, amikor leütötték. Válásról volt szó benne. Az őt ért lövés körülményeire azonban nem emlékszik. A zsémbes öreg arra kéri, olvasson fel neki a bibliából, és még aznap éjjel szívrohamban meghal.
“.A hely, ahol az öreg feküdt teljesen üres. Se ágy, se öreg. Szomorúság fog el. Becsukom a szemem. Az öreg szemét látom magam előtt. Felemelkedik a teste. Mint egy léggömb, úgy ütődik a mennyezetnek. A feketeségben, csillagok között egy szikladarab közeledik. Az öreg teste a szikla felé emelkedik, beúszik a barlang száján és eltűnik a sötétben.”
Potsdami napló, november.
A föld kietlen, halvány derengés mindenütt. Vizek csobognak a sziklák alatt. Eső permetez. Meztelenül fekszem hanyatt a gránittömbökön. Felkelnék, de nem tudok, csak hasra fordulni. A láthatárig húzódó kőtenger mögött parányi fényfolt gyullad. Érzem, ahogy a szememen át belém hatol, felmelegíti a járomcsontom, a mellkasom, a hasam, az ágyékom. A vöröses-sárgás fény növekszik, a sziklák árnyékokat vetnek. Aztán egyszeriben mindent elönt a fény. Felébredek. Hajnal van. Eszembe jut az öreg. Kivánszorgok a fürdőszobába. A csészén ülve majdnem elalszom. Visszaaraszolok az ágyamba.
Eszembe jut a köveken csillanó fény. Meg az éjszaka, amit Ágnessel töltöttünk a tengerparton. Mélységes éjszaka és mégis világló, tajtékos habok. Felettünk négy csillag egy képzeletbeli négyszög csúcsain. A Pegazus. Ágnes felém hajol, bőrének a napozástól olyan illata van, mint a frissen sült kenyérnek. Éhes vagyok. Annak idején, ha hajnalban Ágnessel és barátokkal valami kocsmából vagy buliból hazafelé tartottunk, volt, hogy megálltunk egy-egy pékség pinceablaka előtt, odavonzott a kenyér illata. Néztük a pékeket munka közben. Előfordult, hogy lehívtak bennünket a műhelybe, megkínáltak kenyérlángossal. A jóindulatnak és a nagyvonalúságnak erre a gesztusára valójában nem volt nem volt semmi magyarázat. Szomjas is vagyok. Nagyon.
Felébredek. A nővér áll az ágyamnál a reggelivel.
– Jó reggelt, doktor úr! Most már ehet egyedül is. Örül?
Örülök. A tálcát a tálcatartóra helyezi.
– Jó étvágyat! — mondja, és elindul kifelé.
– Nővér! — szólok utána. — Megkaphatnám a telefonom?
– Nem volt magánál telefon, amikor behozták. Valójában semmi sem volt magánál. Egyetlen igazolvány sem. Ha nem ismeri fel a főorvos úr, akkor névtelen betegként kellett volna kezelnünk…A folyosón van telefon. De ha akar, a nővérszobából is telefonálhat.
– Köszönöm. Akkor majd szólok.
Rágom a zsemlét, iszom a teát. Kirabolt az a két alak. Nem csak az öreget, engem is. Megint csak eszembe ötlik a futás a sárga keramitkockákon a ház udvarain át. A délutáni záportól nedves kövek csúsznak is. Ágnes. Ágnes jön haza bevásárlásból, megy fel a lépcsőkön, nyitja az ajtót a kislány elé szalad. - Apa hol van? — Mit mondhatott neki? Nem akarja felizgatni. Apának dolga van. Elutazott. Ilyesmi. Közben arra gondol, hogy szóval egy levél elég, és már haza se jön. Felhívom, de akkor miről beszélünk? A levélről?
Az üres teremben fekszem egyedül. Megpróbálok visszaemlékezni arra, amit írt. Szavak jutnak az eszembe. Nem jut el hozzám. Tehetetlenségében. Minden megfagyott. Megismerkedett valakivel. Nem akar hazudni. Lehet, hogy nem ebben a sorrendben írta.
Jó, a seb fáj. Ez természetes. De hetekig itt feküdni? Jó volna úszni. Aznap kettőt operáltam. A második beteg műtét közben sztrókot kapott. Nem tudtam visszahozni. Megpróbáltam, olyan volt, mint amikor eltévedek álmomban, futok, hiába keresem a kijáratot. Mint annak idején a Vidámparkban, amikor anyát elsodorta a tömeg. Anya! Sírás a torkomban. Sár, kabátok. Ágnes. Megfagyott minden. Nem jutok el hozzád. Lehet, hogy nem ebben a sorrendben. Babó áll és néz, suttog: „Apa!”
Felriadok a félálomból. A nővér áll az ajtóban.
– A főorvos úr kéri, hogy nézzen be hozzá!
– Milyen ügyben?
– Nem tudom. Hoztam kerekes széket is.
Belátom, hogy értelmesebb beleülni, mint végigcsoszogni a folyosókon. A nővér eltolja a kerekes széket az ágyamig. Átülök. Intek, mint valami fáradt rajzfilmhős: Előre!
A folyosón mindenfelé betegek. Az az igazság, hogy otthon érzem magam. A kórtermek szaga, a hálóköntösök, fürdőköpenyek, papucsok. A nyitott ablakon becsapódó meleg levegő. Az orvosi fapapucsok csattogása, a teherhordó lift fémajtajának csapódása, mintha hosszabb idő múltán hazaérkeztem volna. Az osztályvezető főorvos irodája az első emelet végében van. Névtábla az ajtón. Egy kis előtér, az iroda és a vizsgáló. Betolnak az irodába. A főorvos lelkesen közelít.
– Szervusz, kérlek! Hogy érzed magad?
Kezet fogunk. Látom az arckifejezésén, hogy elvárja, hogy felismerjem.
– Szervusz! Köszönöm, amit értem tettél!
Nincs egyedül, egy fiatalabb férfi ül az íróasztallal szemközti széken. A főorvos még tartja a kézfogást. Mosolyogva néz. Hirtelen a gyermekkorom jó szagú, rózsaszínre suvickolt orvosai jutnak eszembe. Én is ilyen volnék?
– Nem tudod, ki vagyok, ugye? — kérdezi.
Elönt a szégyen. Ez az ember felismert, valószínűleg megmentette az életem, orvos, biztos találkoztunk már valahol, és én tényleg nem tudom, hogy kicsoda. De hát nem ismerhetem a város összes orvosát.
– Semmi baj. Én persze ismerlek, de te néggyel fölöttem jártál. Nem néztetek lefelé, csak a csajokra. El is vetted azt a lányt az évfolyamunkból, ugye? Az Ágnest. Sokan hajtottak rá. Együtt vagytok még. Láttam, hogy meglátogatott. Ennyi idő után ritka az ilyen.
Mosolyogva néz. Érzem, ahogy megindul egy verejtékcsepp a homlokomon.
– Igen. Ne haragudj, most már rémlik. Csak az arcot és a nevet összerakni nehéz néha.
Udvarias.
– Semmi baj! Örülök, hogy hozzánk kerültél. Nagyon rossz állapotban voltál!
Ebben igaza van. Mosolyog. Látnivalóan olyan ember, akinek nem esik nehezére mosolyogni. Az íróasztal előtt ülő férfi felé fordul.
– Az úr a rendőrségtől van. Beszélni szeretne veled.
Összeszorul a gyomrom a rendőrség szóra. Erről már nem fogok leszokni soha.
Az illető feláll a székről, kezet fog velem, bemutakozik. Nem értem pontosan a nevét. Nyomozótiszt. A lövöldözés ügyében szeretne beszélni velem. Sajnálja, ami velem történt. A férfiakat keresik, akik bankot raboltak, és akik közül az egyik meglőtt engem.
Őszintén meg vagyok lepve.
– Bankot? – Azok bankot raboltak? Milyen bankot?
A nyomozó egy jegyzetfüzetet vesz elő.
– Akkor én magukra hagyom magukat - mondja a főorvos.
– Nem szükséges – jegyzi meg a nyomozó, — csak néhány kérdés. Ha jobban lesz a doktor úr, úgyis be kell még jönnie tanúskodni. Ez csak egy gyors egyeztetés.
Ez rám vonatkozik. Ha jobban leszek. Eszembe jut a lakásunk, a ház, ahol olyan régóta lakunk. A tér, az utca. Meg hogy jó lesz megint úszni.
– Látott valamit a bankrablásból?
Ijesztő a kérdés. Milyen bankrablásból?
– Nem. Az igazat megvallva, nem tudom, miről van szó. Két csavargót láttam, aki megtámadott egy öreget, elvették a pénzét. Ahogy utánuk eredtem, egy kapualjban leütöttek. Ezek szerint meg is lőttek. Hogy ez hogyan történhetett, nem tudom.
A férfi néz, aztán a jegyzetfüzetébe ír valamit.
– Nem látta azt, aki magára lőtt?
– Nem tudom, melyikük lőtt rám.
Elbizonytalanítanak a kérdései.
– Mit keresett azon a padon? Mi dolga volt kora reggel a körúton?
– A körúton? De hát ez nem a körúton történt!
Felnéz a jegyzetfüzetéből.
– Magát ott érte a lövés. Onnan szállították be. Miért üldögél a körúton egy padon kora reggel? Ez szokatlan. Munkába indult? Rosszul lett?
Ismételgetem magamban a kérdéseket, hátha valamilyen ismerős elemre bukkanok, ami tisztázhatná a félreértést.
– Ne haragudjon, de nem értem a kérdést. Nem tudom, mire vonatkozik. Én nem szoktam reggelente padokon üldögélni. A kórház, ahol dolgozom, a város másik végében van.
Nem szól semmit, figyel. Sötét bőre van, barna szemei, rövidre vágott fekete haja. Aztán a jegyzetfüzetébe néz, majd megint rám.
– Mit mondott, hol ütötték le?
– Az uszodából jövet, a Körönd sarkán.
– És mikor?
– Péntek délután.
– Ma hétfő van. Azt állítja ezek szerint, hogy három napja történt?
Nem. Nem történhetett három napja. Hiszen jóval hosszabb ideje vagyok már itt. Megrázom a fejem, a lábujjaim nézem, amint kibukkannak a papucsomból. Ágnes vette nekem még évekkel ezelőtt. Válaszolnom kell.
– Nem, nem hiszem. Valami nincs rendjén.
Az ablakon a nyomozó mögött a kórház belső udvarára látok. Egy teraszon két ápoló cigarettázik. Visszhangos csattanások zajai hallatszanak. Valamit építhetnek a kórház területén. A főorvos, aki eddig a számítógép képernyőjét figyelte, most megszólal:
– Ne feledje, hogy egy ilyen sebesülés súlyos sokkal is járhat. Nem biztos, hogy erőltetni kéne ezt a kihallgatást.
A nyomozó a főorvosra pillant.
– Ez nem kihallgatás… De igaza van, talán, ha jobban lesz, pontosabban tudja rekonstruálni a történteket a doktor úr.
Feláll. Elteszi a füzetét.
Az ablakon túl az ápolók közül az egyik elnyomja a cigarettát, bemegy az épületbe. A másik magában álldogál tovább.
– Köszönöm a segítségét, főorvos úr - mondja a nyomozó.
Aztán kezet fog velem is. Viszonylag kis keze van.
– Keresni fogjuk — mondja biztató hangsúllyal. Majd a homlokomra esik a pillantása.
– Ez a seb, ami az ütéstől származik?
A lépcsőháznál deszka villan, csattanás a homlokomon. Villámok a szememben.
– Igen. Azt gondolom.
Közelebb hajol. Érzem a dezodor illatát.
– Megnézhetem?
A főorvosra néz. Az készségesen feláll az asztal mögül, odalép hozzám, megnézi a homlokomat.
– Megengeded? — kérdezi tőlem.
– Persze — bólintok. Hirtelen érdektelenség fog el. Az egész helyzet fáraszt, Ágnest szeretném látni, Babót. A másik ápoló is bemegy az épületbe. Közben a főorvos leszedi a kötést a sebemről. Leírja a nyomozónak sebet. Felépítését, a gyógyulás fázisait. Elmagyarázza, hogy már nagyobb részt elindult epithelizációs fázis.
A homlokom felett állnak. Eltakarják a kilátást az ablakon. Haza fogok menni. Megbeszélem vele.
– Mikori lehet? — kérdezi a nyomozó.
A főorvos nézi a sebet.
– Több, mint egy hetes biztos van már.
Elhallgat, erről bizonyára ugyanaz jutott az eszébe, mint nekem.
– A doktor urat azonban még nincs egy hete, hogy beszállították, ugye? — kérdezi a nyomozó.
– Nincs. Szerda óta van nálunk.
A nyomozó rám néz.
– Akkor hol volt a két időpont között? Az ütött seb és a lőtt seb időpontjai között? Mit csinált azokon a napokon?
Figyel engem. Zsebkendőt vesz elő, kifújja az orrát.
– Érti a kérdésemet?
– Igen.
Megszédülök. Annyira, hogy meg kell kapaszkodnom a kerekes szék karfájába. A lábujjaimat nézem, amint kibuknak a papucsból. Ágnes…
– Doktor úr!
A nyomozó felemeli a hangját.
Ránézek.
– Igen, hallom. Értem a kérdést. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit csináltam azokon a napokon. És hogy hogyan kerültem a körútra.
(Folytatása következik.)
