Végig az utcákon a szürke járdák felett, be a sötétlő, hűvös kapukon át az udvarokba, körbelebegem az egykori porolók hűlt helyét.
A napló íróját leütik egy kapualjban. Egy nő fogadja be az emlékezetét vesztett férfit. Néhány napos ottléte alatt szerelem ébred közöttük, amelynek a nő férje hazatérte vet véget. A férfi egyedül találja magát a számára ismeretlen városban, ahol egy bankrablás szemtanújaként lövés éri. A kórházban súlyos sebesüléséből magához térve kiderül, nem emlékszik, mi történt vele az elmúlt napokban. Utolsó emléke egy levél, amelyben felesége bejelenti, válni akar, és a verekedés, amelynek során leütötték. Az öreg, akit akkor megvédeni készült, mellette hal meg az intenzív osztályon. A férfit egy nyomozótiszt hallgatja ki a bankrablás kapcsán.
„– Hol volt a két időpont között? Az ütött seb és a lőtt seb időpontjai között? Mit csinált azokon a napokon?
Megszédülök. Annyira, hogy meg kell kapaszkodnom a kerekes szék karfájába.
– Doktor úr!
A nyomozó felemeli a hangját.
Ránézek.
– Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit csináltam azokon a napokon.”
Potsdami napló, január
A nyomozó bólint, tudomásul vette a válaszomat.
– Most már tényleg pihennie kell a doktor úrnak! – szólal meg a főorvos.
A nyomozó nem veszi le rólam a tekintetét.
– Rendben. Még keressük a doktor urat.
Ismét kezet nyújt, majd magunkra hagy bennünket. A főorvos kiszól a nővérnek.
– Majd tegyen új kötést a doktor úr homloksebére!
Leül az íróasztala mögé. Megtapogattam a sebet.
– Kérsz egy kávét?
Feláll, a polc tetejéről neszkávés dobozt, kávéscsészéket, kanalakat vesz le. Lecsavarja a kávésdoboz fedelét.
– Hány kanállal parancsolod?
– Ahogy te.
A főorvos rám pillant.
– Te érted, mi volt a baja a sebekkel? – kérdezi.
A vízforraló gombja kicsapódik. A főorvos leemeli a talpáról a tartályt és rátölti a gőzölgő vizet a csészékbe mert kávéra.
– Kiesett vagy három nap innen – mutatok a fejemre. Nem tudok elszámolni velük. Nem tudom, mi történt velem ez idő alatt, egyszerűen nincs meg az az idő.
A főorvos odanyújtja a csészét.
– Úgy érted, hogy amnézia?
Beleszürcsölök a kávéba. Forró, égeti a nyelvem hegyét.
– Az ilyesmit csak a filmekből ismerem. Szóljak át a neurológiára? - kérdi.
– Inkább engedj haza!
Úgy néz rám, mintha valami illetlenséget kértem volna, de azért mosolyog.
– Te sem engednéd.
Kevergeti a kávéját, csilingel a kiskanál. Magam elé nézek. Hallgatok. Köhög, megszólal:
Jó, a saját felelőségedre. Fertőzésveszély miatt hazaengedtünk. Jó lesz így?
A szemközti erkélyt nézem. Üres. Ponyvák a mellvéden. Csattanások. Munkások kiáltoznak. Izgalom fog el.
– Megengeded, hogy hazatelefonáljak?
Vonalat csihol, majd átnyújtja az egész készüléket.
Kicsöng. Még egy csöngetés. Üzenetrögzítőre vált. Leteszem a kagylót, visszaadom a készüléket.
A főorvos néz. Látom rajta, hogy kérdezne valamit, de aztán mégsem teszi. A számítógép képernyőjét nézi.
– Az intenzíven hagyunk. Egyedül vagy a kétágyasban. Gondoskodom róla, hogy így maradjon. A zárót reggel megkapod aláírásra.
– Köszönöm!
A nővér belép, kitol a szobából a folyosóra. A főorvos úgy néz utánam a nyitott ajtóból, mintha a pályaudvarra kísért volna ki, és távolodna a vonat.
Boldogságérzet fog el, ahogy visszatérünk a kórterembe. Az öreg ágya megvetve, az enyém is. Szellőztetnek. A nővér becsukja az ablakot. Visszafekszem.
Az öreg bibliája ott hever még az éjjeliszekrényemen. Pergetem az oldalakat. “Mert most tükör által homályosan látunk…” Korintiaiknak szóló levél. Ágnes. Megismerkedett valakivel. Tükör által. Ott áll a tükör előtt, szájában a hullámcsattok, feltűzi a haját kontyba. Aztán kétoldalt megsimítja a kontyot, és ellép a tükör elől. Megpillantom saját magam. Babó áll mellettem. Papa, mondja. De csak a szája mozog. Összefolynak a betűk. “Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.” Korintoszi tizenhat. “Mert mit tudod, te asszony, ha megmentheted-e a férjedet; vagy mit tudod, te férfiú, hát megmentheted-e a feleségedet?” Leragad a szemem.
Reggel a nővér hozza be a ruháimat. Aláírom a zárójelentést. A fürdőszobában álldogálok egy ideig a tükör előtt, hagyom, hadd múljon az idő. A nővér kísér le a lépcsőkön, úgy búcsúzik tőlem, mintha valóban sajnálná, hogy elmegyek. Már ott áll taxi a bejáratnál. Ekkor kapok észbe, hogy nincs pénzem. A nővértől kell szégyenszemre kölcsönkérnem. Mélabú fog el, ahogy elhagyom a kórházat. Otthon éreztem itt magam.
A taxisofőr tarkója, igazolványfényképe a remegő műszerfalon. A félig letekert ablakon beömlik a forgalom zaja. A temető melletti útra fordulunk ki a villamossíneken átdöcögve. Araszolunk a kockaköveken a reggeli csúcsban a temető téglafala mellett. Egy busz vánszorog előttünk. Eszembe jut az öreg. A plafonnak ütődő teste, a vigyor, ami elterül az arcán. A sofőr úgy dönt, egérutat nyer, lefordul az útról. Sietek-e kérdi. Nem, nem sietek. Hátra dőlök, lehunyom a szemem. Izzadságcsepp a homlokomon, hagyom, hadd csorogjon. Rég jártam erre, utoljára valamelyik egyetemi nyári szünetben bóklásztam ezeken az utcákon. Kerestem a helyem, mondjuk így. A sofőr halkan káromkodik. Azon a nyáron találkoztam először Ágnessel. Sokszor összefutottunk különböző helyeken. Váltotottunk is néhány szót, de semmi több. Még a nevét sem kérdeztem meg. Akkoriban ez így ment. Mintha nem is történt volna meg az, ami éppen történik. Lehunyt szemeim előtt a város részletei vetülnek elém, ismerős helyszínek, akkoriak, mostaniak vegyesen. Mintha lebegnék közöttük. Végig az utcákon a szürke járdák felett, be a sötétlő, hűvös kapukon át az udvarokba, körbelebegem az egykori porolók hűlt helyét. Aztán hirtelen a magasba csapok, mint a galamb, a trolibusz vezetékek, tetők fölé, és látom a várost kiterítve alattam. A taxi fékez, résnyire nyitom szemem, felismerem a környéket. Ráfordulunk a pályaudvar felé tartó útra. Felújították a pályaudvar környékét. Ágnest várom a peronon a vonatnál. Nem száll le róla. Mindennap várom. Nem jön. Végül mégiscsak megérzik. Olyan heves az érzés, még azon az őszön meglátom az orvosi egyetem nagy előadója előtt. „– Te ide jársz?” „– Mostantól.” – nevet. A taxis lassít, megáll a házunk kapuja előtt. Hátrafordul, most látom az árkos szemeit. Vigyáznia kellene a szívére, egész nap csak ül a volán mögött – gondolom, amig bemondja az összeget. Kiszállok a kocsiból. Toporgok a ház kapuja előtt. Önkéntelenül is az öreget keresem a helyén a sarkon. A kacatokkal teli babakocsija még mindig ott áll.
Nekiveselkedek a kapunak. Az udvar felől árnyékok tűnnek fel. Gyorsan közelednek. Amint beérnek a kapualjba, látom, három rendőr fog közre valakit. A fiatal férfi csuklóján bilincs. Ismerem, itt lakik a házban. Biccent, majd elfordítja a fejét. Utánuk fordulok. A nyíló és csapódó kapu fényében még egyszer felvillan alakjuk. Elindulok a lépcsőház felé a macskakövekkel kövezett kapualj hűvösében. A lépcsőház még a nappali fények ellenére is sötét, a lépcső korlátjai lehullottak, a szegélylécek korhadtan görbülnek, a falakról nagy foltokban mállik a vakolat. A liftaknában húgyszag, a lift míniumszínű ajtaja telefirkálva. A lift nagy kattanással érkezik. Mindjárt találkozom Ágnessel. „Megismerkedtem valakivel” „közöttünk befagyott minden” „nem érek el hozzád” lehet, hogy nem ebben a sorrendben. Ismerős feliratok a lift falain. Kilépek a liftből, mögöttem csapódik az ajtaja. Már csak néhány lépés. Csöngetek, a csengő zörög, meg kéne javítanom, a nappaliban már nem lehet hallani. Nyílik az ajtó, izgatott vagyok, Ágnes áll előttem. Még mielőtt mondhatnék valamit, Babó sírva fut felém, átölel: „Papa, elvitték a Sörtét a rendőrök, éppen beszélgettünk, és akkor jöttek és elvitték” Ágnesre pillantok. Tehetetlenül megvonja a vállát, futólag megsimogatja Babó fejét. – Hagyd apádat, Babó! Most jött haza a kórházból, majd megbeszéljük Sörtét…
(Folytatása következik.)
