A koraesti homály bekúszik a szobába. Ágnes körül járnak a gondolataim, vajon hová mehetett? Ezt a csendet közöttünk melyikünk fogja megtörni? Ki fog először a lényegről szólni?
A történet elbeszélőjét leütik egy kapualjban. Egy nő fogadja be az emlékezetét vesztett férfit. Néhány napos ottléte alatt szerelem szövődik közöttük, amelynek a nő férje hazatérte vet véget. A férfi egyedül találja magát a számára ismeretlen városban, ahol egy bankrablás szemtanújaként lövés éri. A kórházban súlyos sebesüléséből magához térve visszanyeri ugyan emlékezetét, de arra különös módon már nem emlékszik, mi történt vele az elmúlt néhány napban. Utolsó emléke egy levél, amelyben felesége bejelenti, válni akar, és az a verekedés, amelynek során leütötték. Az öreg, akit akkor megvédeni készült, mellette hal meg az intenzív osztályon. A taxiúton hazafelé a férfi visszaemlékszik fiatalkorára, arra az időre, amikor feleségével megismerkedtek. Egyre nagyobb szorongással gondol arra, hogy felesége elhagyni készül őt. Amikor hazaér, házukból a rendőrség éppen azt a férfit viszi el, aki a bankrablás során meglőtte hősünket. Hősünk ugyan ismeri a fiatalembert, de mert kiestek tudatából a közelmúlt napja, a bankrablásban és az ő sebesülésében betöltött szerepére nem emlékszik. A férfivel ellentétben az olvasó sejti már, hogy abba a nagy bérházba tér haza, ahol az amnézia ködében rejtező napokat töltötte. Otthon felesége Ágnes, és kislánya, Babó fogadják.
A lift nagy kattanással érkezik. Mindjárt találkozom Ágnessel. Már csak néhány lépés. Nyílik az ajtó, Ágnes áll előttem. Babó sírva fut felém, átölel: „Apa, elvitték a Sörtét a rendőrök!” Ágnesre pillantok. - Hagyd apádat, Babó! Most jött haza a kórházból…
Potsdami napló, január
Ezt a képet látom magam előtt: Ágnes az ablaknál áll és néz kifelé. Tudom, mit lát. A tér sarkán a hatalmas fát, a túloldalon egy new-yorki bérpalotára emlékeztető, nagy épületet, felette a tompa eget. Mintha láthatatlanul lebegnék a szobában, úgy figyelem Ágnest az ablakhoz tolt asztal egyik sarkánál. Mozdulatlan. Az arcát nézem. Szemei az átlagnál kissé jobban kidüllednek, szemhéjai hangsúlyosak, jellegzetes ráncot vetnek. Tekintete nyugodt. Orra finom, ajkai íveltek. Szőkés haját kontyba fogta. Negyven éves múlt. Látom az éveket az arcán, mindegyik külön réteg, mint fátylak hullottak rá. Most a bal kezére esik a pillantásom, ujjai az asztallapot érik, alig észrevehetően mozognak, mintha csak az asztal felületét puhatolnák. Habozva elfordul az ablaktól, talán megérzett egy háta mögül figyelő tekintetet. Magam is az ajtó felé nézek. Babó áll ott, a kilincsbe kapaszkodik.
– Milyen gyorsan megnőtt! – gondolom. Látom magam előtt, amint Ágnes pelenkázza a komód tetején. Babó rugdalózik, nézi a feje fölé szerelt játékgömböket, meg-meglöki azokat apró kezeivel.
Az előszobában guggolok, érzem Babó meztelen, meleg karjait a nyakamon - milyen hosszú, vékony karjai vannak már! –, hangjában rekedtség: „Apa, hol voltál?” Közelről érzem a leheletét a fülemen.
Felnézek Ágnesre. Nem árul el semmit a tekintete. Olyan, mint egy könyv semleges fedele. Megsimogatja Babó fejét és elindul a nappaliba. Követem tekintetemmel, ahogy távolodik a szoba belsejébe. Még mindig karcsú, de egyre asszonyosabb. Babó a kezembe kapaszkodik, húz maga felé. Makacs arckifejezéssel jelzi, hogy jöjjek vele a szobájába.
– Vigyázz, fáj! – mondom, az oldalamra mutatok. Elengedi a kezem. Színháziasan dobbant a lábával. Jelzi, hogy sértett.
Gőzölög az étel a tálon, krumplileves. Babó eszik mellettem. A nyitott ablakon az udvar felől galambok gurrogása és szárnycsapkodása hallatszik.
– Többet nem mész el, ugye? – kérdezi Babó.
– Most se mentem el. Balesetem volt – felelem.
Ágnes hátrafordul a konyhaszekrénytől. Babó bólint, kanalazza a levest. A galambok turbékolnak. A vízcsapból csobog a víz.
– Mit csinálnak a rendőrök azzal, akit elviszek?
– Attól függ, miért viszik el – mondom.
Ágnes a mosogatónak támaszkodva áll. Érzem a tekintetét.
A nappaliban délutáni fények. Babó állandóan körülöttem lebzsel, mintha őrizne. Ágnes tesz-vesz, a számlákat nézi, a rendelő dolgait. Néha kérdez a kórházról, az állapotomról. Babó folyton közbeszól. Be nem áll a szája. Egyik témáról a másikra ugrik, egy percnyi csendet nem engedélyez.
Ágnes tükör előtt. Fogai között a csatok, feltűzi a kontyát. Dolga van. Hamarosan jön, mondja. Csapódik az ajtó. Babó még csacsog egy ideig, aztán a szobájába megy. Mintha csak Ágnes jelenlétében tartaná szükségesnek, hogy őrizzen.
A koraesti homály bekúszik a szobába. Ágnes körül járnak a gondolataim, vajon hová mehetett? Ezt a csendet közöttünk melyikünk fogja megtörni? Ki fog először a lényegről szólni? „Megismerkedtem valakivel”. Aztán az elintézendők jutnak az eszembe. Betegszabadság. A kórházban nem gondoltam ezekre. Jó volna úszni. Elmerülni a vízben. Nézni a zöldes tömeget..
Felgyullad a fény. Ágnes az ajtóban áll.
– Elaludtam.
– Nem akarsz inkább az ágyba lefeküdni? Babó merre van?
– Visszahúzódott a felségterületére.
Ágnes keze még mindig a villanykapcsolón. Néz. Ha nem beszélünk most, akkor soha nem fogunk már beszélni - gondolom. Visszamegy az előszobába, leveszi a cipőjét. Benyit Babóhoz. Hallom, ahogy eligazítja.
A fürdőszoba. A tükörben nézem magam. Mintha évek óta nem jártam volna itt. A tükör csorba széle, Ágnes parfümje, krémek, a fogmosópohárban a három fogkefe. Megengedem a mosdó vizet. Hallgatom a csobogását. Levetkőzöm. A kötés az oldalamon, két nap múlva cserére kell mennem. Nedves szivaccsal dörgölöm végig magam. Megtörölközöm. A fürdőköpenyem mellett Ágnessé lóg a fogason. Mielőtt kimennék, még leülök a mosógép melletti sámlira. Arcom a tenyerembe temetem. Bámulok a sötétbe. Most érzem, hogy hazaérkeztem.
Az ágyban fekszem. Az ágy mellett a kis asztalon az idők során felhalmozódott olvasmányok, majd mindegyikbe csak belefogtam. Ha egy érdekes mondatra bukkanok, gondolkodni kezdek rajta. Ilyenkor örvénybe kerülök, és mire az aljára érek, belém hasítanak a napi gondok, kórházbeli ügyek, aznapi vagy előjegyzet operációk. Aztán már elveszítem az érdeklődésemet az elbeszélésben szereplők sorsa iránt. Most is, hogy felveszem az egyik könyvet, épp, hogy beleolvasok, már félre is teszem. Egy képet látok magam előtt: Sötét van. Kint az utcán égnek a lámpák. Ágnes az ablak előtt áll, néz kifelé. Hálóing van rajta, látom hangsúlyos kulcscsontját, gömbölyű vállát, combja rajzát. „Megismerkedtem valakivel”.
Az ajtónyílásra szertefoszlik a kép. Ágnes lép be a hálószobába, fürdőköpenyben van.
– Fáj a sebed?
– Minden rendben.
– Becsukjam az ablakot?
– Nem, jó lesz így. Meleg van. És jó hallani az utca zaját.
Egy pillanatra elgondolkodik ezen. Mintha megfontolandó érv volna ez valami mellett. Aztán odamegy az ablakhoz és behúzza a függönyt.
– Hogy reggel ne vágjon be a nap.
– Tudom. Húsz éve minden este behúzzuk a függönyt.
Megfordul. Mondana valamit, de meggondolja magát. Felnyalábolja mellőlem az ágyneműjét. Megrémülök.
– Hová mész?
– A nappaliban alszom, a kanapén.
– Nyugodtan alhatsz itt.
– Jó lesz ez így.
Felém hajol, és amennyire a karjaiban tartott ágynemű engedi, megpuszilja a homlokom.
– Jó éjt!
Körülményesen kinyitja az ajtót, behúzza maga mögött.
Magamra maradok. Hideg rémület tölt el. Csak annyit tudok, hogy valami befejeződött. Olyan egyértelműen és egycsapásra, mint ahogy sötétbe borul a szoba, amint lekapcsolom az olvasólámpát magam mellett. Mintha valami halálos betegség hírét közölték volna velem. Megpróbálom lenyugtatni magam. Egyenletesen lélegzem. Mire gondoljak? A műtő fényei. A beteg előkészítve a műtasztalon. A szegycsont kettévágása. Rám hárul a mellkasi verőér kioperálása. Aztán vértelenítjük a koszorúeret, közben dobog a szív. Az enyém is dobog. Nyitott mellkassal úszom az uszoda vízében. Ömlik a vér a nyomomban. Le kell állítani a vérzést. Hol vannak a kollégák? Segítségre van szükségem, nem tudom magamon elvégezni az operációt. Körülnézek, Ágnes úszik mellettem a szomszéd pályán. Úszószemüveg van rajta. Felém néz a víz alatt, buborékok szállnak a száján, mosolyog, integet. Felemelt hüvelykujjal jelzi, hogy minden rendben van. Mintha búvárkodni készülődne. Már löki is le magát a mélybe, a korallzátonyok, színes halak közé. Nyugalom tölt el ennyi színes hal láttán. Akkor ezek szerint mindez csak egy rossz emlék volt, és éppen nyaralunk valahol Ágnessel.
Ki is mondom a szót „nyaralunk”, és a saját hangomra ébredek. Ágnes fekszik mellettem. Felnyitja a szemét, mintha ébren lett volna végig. Néz. Figyelem szivárványhártyája rajzát, a sötétlő pupillát, a súlyos szemhéjakat. Könny csordul ki.
– Nem tudtam aludni – mondja.
Tudom, hogy valójában sokkal hosszabb ez a mondat. Csak most ennyi hallatszik belőle.
(Folytatása következik)
