Egy csapásra kiszárad a szám. Torkomban dobog a szívem. Elképzelem őt mással. Nem látom a másik arcát, inkább csak az ő szemeivel nézem Ágnest. Olyasmit látok, mint az erkélyen annak idején.
A történet hősét leütik egy kapualjban. Egy nő fogadja be az emlékezetét vesztett férfit. Néhány napos ottléte alatt szerelem szövődik közöttük, amelynek a nő férje hazatérte vet véget. A férfi egyedül találja magát a számára ismeretlen városban, ahol egy bankrablás szemtanújaként lövés éri. A kórházban súlyos sebesüléséből magához térve visszanyeri ugyan emlékezetét, de arra különös módon már nem emlékszik, mi történt vele az elmúlt néhány napban. Utolsó emléke egy levél, amelyben felesége bejelenti, válni akar, és az a verekedés, amelynek során leütötték. Az öreg, akit akkor megvédeni készült, mellette hal meg az intenzív osztályon. Egyre nagyobb szorongással gondol arra, hogy felesége elhagyni készül őt. Amikor hazatér a kórházból, házukból a rendőrség éppen azt a férfit viszi el, aki a bankrablás során meglőtte. Ismeri a fiatalembert, de mert kiestek tudatából a közelmúlt napja, az ő sebesülésében betöltött szerepére nem emlékszik. Otthon felesége és kislánya fogadják. A férfi mostantól otthon lábadozik. Jóllehet a házastársak között egyre nagyobb feszültség, mindketten kerülik, hogy szóba hozzák a levelet, amelyben a feleség, Ágnes bejelentette válási szándékát. Ágnes aznap éjjel nem alszik a férje mellett, a nappaliban vet magának ágyat. Reggel rémálmából hősünk arra ébred, hogy felesége mégis mellette fekszik.
“A saját kiáltásomra ébredek. Ágnes fekszik mellettem. Felnyitja a szemét. Néz. Figyelem szivárványhártyája rajzát, a sötétlő pupillát. Könnycsepp rezeg a szemében.
– Nem tudtam aludni – mondja.
Tudom, hogy valójában sokkal hosszabb ez a mondat. Csak most ennyi hallatszik belőle. “
Potsdami napló, február – befejező rész
A függönyök lobogását mindig szerettem. Ha becsap az utcáról a nyári szél, és feltekeri az ablakra a függönyt, olyan, mintha megállna az idő. És ha közben autók türelmetlen dudálása hallatszik kintről, és galambok karcolják az ablakpárkány fémjét, akkor otthon vagyok.
Az ágyban fekszem. Megtapogatom a kötést az oldalamon. Enyhült a fájdalom.
Ágnes a konyhában csörög az edényekkel, Babó reggelizik. A hálószoba ajtaja résnyire nyitva. Kávéillat szűrődik a konyha felől. Ellenállhatatlan vágy fog el egy kávé iránt.
Az ajtó rését figyelem, a zajokra fülelek. A fényfoltokon közeledő árnyék. Ágnes tárja kijjebb az ajtót.
– Kérsz valamit?
Haja kibontva, így fiatalabbnak néz ki.
– Kávét.
Megrázza a fejét.
– Azt nem lehet, tudod jól! Nem tesz jót operáció után.
Fürkészve néz. Bólint, mint aki végső elhatározásra jutott:
– Teát hozok!
Elindul a konyhába. Utánaszólok.
– Ágnes!
Visszajön. Néz.
– Kávét inkább!
Ellenkezne, aztán meggondolja magát.
– Jó, de csak egy keveset és hígan.
Kint az csapódik az ajtó. Babó mehetett el valahová.
Csörög a csésze mellett a kanál. Ágnes tálcán hozza be a kávét. Leteszi a felpolcolt könyvekre. Leül az ágyam szélére.
Nekivetem a fejem a párnának. Kortyolom a kávét.
Ágnes arcát két kezébe temeti röviden, aztán felveti a fejét, néz.
– Fáj?
– Nem fáj. Feszít — Megpróbálok pontosan fogalmazni. Nézem az arcát. Mintha egészen távolról figyelne.
– Meg is halhattál volna - mondja.
– De nem haltam meg.
Ismét a tenyerébe temeti az arcát. Hirtelen megrázkódik a válla. Megpróbálja visszafogni a sírást. Az egész teste rázkódik. Aztán lenyugszik. Felnéz.
– Nagyon megijedtem.
Fáradtnak látom. Gyűrött az arca. Azon gondolkodom, hogy megfogom a kezét. De aztán csak belekortyolok a kávéba.
Feláll, megkerüli az ágyat, zsebkendőt vesz elő a fiókból. Kifújja az orrát. Kivörösödött szemekkel fordul felém.
– Mi történt?
Az oldalára mutat, jelzi, a sebesülésre érti.
A kérdés mintha felkavarna bennem valami emléket. Izgalom fog el, de aztán ahogy jött, úgy múlik el.
– Nem tudom – mutatom a fejem, – kiesett innen pár nap. A trauma miatt. Nem mondták bent? Beszéltél a dokival.
Törli az orrát.
– De, de mondta. Hogy majd visszajönnek apránként az emlékek. Ezt mondták a neurológián.
A zsebkendőt még mindig az orrához tartja, úgy figyel. Ismerem ez a tartását, kissé előre tolja a hasát, dereka megtörik, mint egy kislány, úgy áll ott.
Eszembe jut az erkély ahol álltunk évtizedekkel ezelőtt. Alattunk az utca üres. A várdomb házai szemben. Nem értettem, mire valók a napok, ahogy csak jöttek egymásután, csorogtak el. Ott az a lány, nem tudom, hogy hívják. Keze az erkély korlátján, kissé hátradől, fejét lehajtja.
Huzat támad, a függöny elszabadul, csapkodni kezd.
– De a levelemre emlékszel? Elolvastad?
Szóval akkor most. Jó lett volna ezt még halogatni.
– Nem várjunk ezzel még? — kérdezem.
– De! – robban ki belőle a válasz. – Megyek, nincs itthon semmi!
Kisiet a szobából. Hamarosan csapódik a bejárati ajtó. Távolodó léptek.
Elképzelem, ahogy Ágnes áll a nappaliban az ablaknál, a nagy platánfát nézi, a platánfán túl a tér túloldalán a házakat, kezében egy boríték, benne a nekem írt levél. Gondolkodik, végül kimegy az előszobába. Az úszószatyrom az ablakkilincsen lóg. Ágnes kinyitja a szatyor zsebét. Itt tartom az uszodabérletet. Mellé dugja a borítékot. Lezárja a zsebet. Visszamegy a nappaliba. Becsukja az ajtót maga mögött. A szatyor a kilincsen lóg. A lépcsőházból zajok szűrődnek.
A függöny feltekeredett az ablakfélfára. Egyedül vagyok. Nem messze az ágytól egy székre terítve a ruháim. Úgy döntök, hogy bármilyen állapotban is legyen a sebem, meggyógyultam. Kikecmergek az ágyból, felnyalábolom a ruhákat, kimegyek a fürdőszobába. Nedves meleg csap meg. Jár a mosógép. Kulcsra zárom az ajtót. Felcsapom a vécé fedelét. Kiürítem a hólyagom. Közben a kis ablakon az udvart kémlelem. Innen csak a ház tetejének egy részletét látni. Levetkőzöm. Megnyitom a csapot, beállítom a víz hőmérsékletét. Leszedem a homlokomról a tapaszt. Bevarrosodott a seb rendesen. Biztonság kedvéért majd fertőtlenítem. Lemosakszom, ahogy már jó ideje, szivaccsal. Sokáig dörzsölöm magam. Szeretnék egészen tiszta lenni. Megtörölközöm. Fogat mosok. Amíg öblítem a számat, nézem magam. Utoljára a kórházban borotválkoztam pár napja. Hagyom. Felöltözöm. Alsónadrág, nadrág, ing. Keresem a strandpapucsomat. Eszembe jut, hogy mindenemet magával vitte az a két fasz. A szatyromat papucsostul. A személyit, lakcímkártyát, jogosítványt. Ki tudja, mi volt még a pénztárcámban? Bankkártya nem volt nálam, csak készpénz. Ágnes elkérte aznap. Ezt is el kell intézni. Majd hétfőn. Feltörlöm a vizet a padlócsempéről. Megtörlöm a lábam. A pizsamát a szennyesbe dobom. Az ajtót nyitva hagyom, hadd szellőzzön a fürdőszoba.
Kimegyek a konyhába. Ágnes lép be a lakásajtón, összefutunk az előszobában. Leteszi a szatyrot. Átölel. Belefúrja a fejét a nyakamba.
– Szeretlek – suttogja, – ne haragudj! Elfáradtam.
– Tudom.
Jó a két kezem közé venni az arcát.
Galambok repkednek az udvar felett. A konyhaablak félig nyitva. Érzem a késő nyár leheletét. Valahonnan zongoraszó hallatszik. Babó még nem jött haza. Hadd maradjon, nemsokára kezdődik az iskola, mondja Ágnes. Nézem, ahogy kanalazza a levest, figyelem, amint a kanál az ajkaihoz ér. Megtörli a száját.
– Tegnap, miután hazajöttél, elmentem, hogy találkozzam vele.
Egy csapásra kiszárad a szám. Torkomban dobog a szívem. Elképzelem őt mással. Nem látom a másik arcát, inkább csak az ő szemeivel nézem Ágnest. Olyasmit látok, mint az erkélyen annak idején. Lehajtott fejjel hallgatja, ahogy beszélnek hozzá. Látom nyakán a dudorodó csigolyákat. A kulcscsontját. A szemhéjait.
– Mondtam neki, hogy sajnálom, de egy félreértés volt.
– Nem lehetne, hogy máskor beszéljünk erről?
Áthajol az asztal felett, arcát az arcomhoz szorítja.
Zörög a kulcs az ajtóban. Babó jött meg. Enni kér. Neveket említ, akikkel együtt töltötte a napot. Új görkorcsolyát kér. Kinyitja a hűtőszekrény ajtaját.
Ágnes megterít Babónak mellettem.
– És mit szólt? — kérdezem mintegy mellékesen Ágnest. Először nem tudja, mire vonatkozik a kérdés. Aztán anélkül, hogy rám nézne megszólal:
– Azt, hogy végig tudta. Tudta, hogy előbb utóbb ezt fogom mondani.
Hirtelen változott meg az idő. Két napig esett, közben több fokot zuhant a hőmérséklet. Most pára lebeg a levegőben, a levelek még fényes zöldek, és mint valami hűvös dzsungelben, úgy pereg róluk nedvesség. Babóval az évnyitóról tartunk hazafelé. Az iskola itt van a közelben, klinkertéglás épület. Csepergett az eső az udvaron az évnyitón, a szülők behúzódtak az eresz alá. Babó folyvást felém sandított, grimaszolt. A kapu előtt megvártam, amíg elbúcsúzik a többiektől, közben lassan elindultam hazafelé. Utánam futott, és csatlakozott hozzám.
Most is megállás nélkül beszél. Élvezem a hangját, még akkor is, ha olykor szinte követhetetlen, hogy miről beszél. Húzza a karom, hogy menjünk át a piroson, de én inkább várok, szeretem innen nézni a teret, túloldalt a nagy épületekkel. A miénk bal kéz felől van, az egész sarkot elfoglalja, mélyen benyúlik a keresztező utcába és végighúzódik a sugárútnak a tértől számított első háztömbjének nagyobb részén.
– Költözködés! – jelenti be Babó, amint a túloldalra érünk.
Egy költöztető munkás, talán a sofőr, a nyitott ajtójú plató széléről lógázza a lábát, cigarettázik. A teherautó mögött nem messze egy taxi várakozik, orrával fent van a járdán.
Eszembe jut az öreg, a babakocsit keresem, nincs már ott, miért is lenne?
A kapualjban még jobban érezni a levegőt hűvösét, bennrekedt a kétnapos eső párája is. Már az első lépcsőfordulónál tartunk, amikor kiáltásokra leszünk figyelmesek. Vissza is kell mennünk néhány lépcsőfokot, mert a forduló felett pianínót cipelő bútorszállítók tűnnek fel. Babó megbabonázva figyeli a gurtnik segítségével terhet cipelő, olykor fel-felnyögő férfiakat. Látva, hogy nem fognak elférni mellettünk még lejjebb hátrálunk. Ketten vannak a szíjakon, nehéznek tűnik a pianínó, meg is dől egy alkalommal, ahogy a korláthoz ér, megzendülnek a húrok. A férfiak leteszik terhüket, pihennek egy keveset, majd ismét nekiveselkednek. Felszabadul előttünk az út. Babó kettesével veszi a fokokat, én óvatoskodom, a kötést nemrég lecserélték, hamarosan sorra kerülnek a varratok is.
Ágnes nyit ajtót. Látom arcán a felvillanó örömöt.
Később a nappaliban mögém lép, és átölel. Az ablaknál állok, látom, ahogy a platót leengedik, és ráemelik a zongorát. Egy nő jelenik meg. Beszél a munkásokkal. Különös izgalom fog el a nő láttán, mintha nagyon jól ismerném, ugyanakkor semmihez sem tudom kötni. Most megfordul. Egy szőke férfi lép hozzá, megfogja a nő vállát, maga felé fordítja. Valami nézeteltérés lehet közöttük. Beszélnek. A költöztetők figyelik a jelentet. A nő odaszól nekik, erre óvatosan betolják a pianínót a teherautó mélyébe.
– Mit van ott? - kérdezi Ágnes, kilép a hátam mögül, hogy kinézzen az ablakon.
– Azt a nőt ismerem valahonnan.
– Melyiket? – Ágnes ágaskodva néz kifelé. — Itt laknak a házban, a harmadikon átellenben az udvar túloldalán. Már egy jó fél éve. Te nem veszel észre senkit. Állandóan a munkán jár az agyad.
– Ezek összebalhéztak – állapítja meg Ágnes, – ez elköltözik.
Nézem, ahogy a bútorszállítók bezárják a teherautó ajtaját. A szőke férfi a járda szélén toporog. Amikor a nő beszáll a taxiba, odalép mellé. Hallom a hangját, de nem értem mit mond.
Vége
