Az Egy nő fogságban című dokumentumfilm riportszerű szociográfiát ígér, végül azonban egy meglepő és lebilincselő történetet mesél el.
Magyarországon becslések szerint 22 ezer embert érint a csicskáztatás jelensége, azaz, hogy egészséges, felnőtt embereket kvázi rabszolgasorban tartanak mások. Ilyen csicska Maris is, aki amellett, hogy vezeti „gazdái” háztartását, még napi 12 órát dolgozik is egy gyárban, hogy teljes fizetése is rabszolgatartói zsebét gyarapítsa – ha pedig nem tűri a folytonos szidalmazást, megverik. A hatóságok tehetetlenek: sokat elmond, hogy az Egy nő fogságban is úgy születhetett meg, hogy a Marist (és még többeket) terrorizáló Eta maga büszkélkedett el ezzel Tuza-Ritter Bernadett rendezőnek, és arra is engedélyt adott, hogy film készüljön a nőről. Azt azonban nem sejtette, hogy éppen a forgatás fogja Marist arra inspirálni, hogy elhatározza, megszökik a fogságból.
Érdekes, hogy az egy héttel korábban bemutatott másik aktuális hazai dokumentumfilm-sikerhez, a Kilenc hónap háborúhoz képest az Egy nő fogságban mennyire más eszközökkel dolgozik. Míg az előbbi főhőse önként és lelkesen enged betekintést életébe, Marisból harapófogóval kell kihúzni mindent – a rendező, Tuza-Ritter Bernadett jóformán többet beszél az alkotásban, mint főszereplője.
Ez nem is állítja könnyű feladat elé a filmest, aki megfigyelőből sokszor maga is cselekvővé kell, hogy váljon. Ez persze komoly erkölcsi dilemma is: mennyire kérdezhet utána Maris körülményeinek, mennyire bátoríthatja őt arra, hogy valósítsa meg tervezett szökését, mennyire segíthet neki – és egyáltalán, nem sodorja-e bajba önmagában már azzal is, hogy felvételeket készít róla fogvatartója egyre kelletlenebb beleegyezésével? Utólag kijelenthetjük, hogy Tuza-Ritter megtalálta az arany középutat, ugyanakkor Egy nő fogságban összképén nyomot hagyott, hogy nem volt lehetősége mindig egy filmes fejével gondolkodni.
A másfél évnyi forgatás anyagából számos kulcsinformáció és pillanat hiányzik, jellemző az alkotásra, hogy több szöveges inzertre is szükség van ahhoz, hogy befoltozzák a helyzet kontextusában és a cselekményben keletkezett lyukakat. Az az aspektusa – egy-két jelenetet leszámítva – például teljesen elsikkad a történetnek, hogy hogyan gondolkodik a világról a rabszolgatartó Eta, aki végül meglehetősen kerüli a szereplést. Az efféle részletek hiánya miatt még 89 perces játékideje ellenére is kicsit túlhúzottnak is érezni az Egy nő fogságbant – talán nem véletlen, hogy a BBC-n sugárzott brit verziót 70 percesre rövidítették le.
De nem is feltétlenül riportként kell tekinteni a produkcióra, ugyanis furcsa módon sokkal erősebb benne a játékfilmszerű narratíva és karakterdráma. Tuza-Ritter a feltehetőleg iszonyú mennyiségű nyersanyagban tökéletes érzékkel találja meg azokat a pillanatokat, ahol Maris egy tekintettel, egy sajátosan megfogalmazott félmondattal többet mond ezer szónál – például amikor nő reflexből még a filmesektől is engedélyt kér arra, hogy egyáltalán felálljon. De innen Maris végül egészen messzire jut el, ezt az érzelmi utat pedig tökéletesen jeleníti meg az Egy nő fogságban. Hiszen kiszabadulni a rabszolgaságból nem is annyira fizikai, mint mentális korlátok leküzdését jelenti – ahogyan a filmből is kiderül, Maris egyes csicskatársai tulajdonképpen teljesen szabadon mozognak, de a lelki terror önmagában elég ahhoz, hogy ne a szabad életet válasszák.
Az Egy nő fogságban tehát inkább absztrakt, személyes darab, mint konkrét szociográfia. Keveset tudunk meg a modernkori rabszolgatartás körülményeiről, viszont Maris kitörésén keresztül felemelően és megrázóan viszi végig, hogyan lehet lelkileg feldolgozni és legyőzni ezt az állapotot.
