A nagysikerű Potsdami napló után megérkezett Can Togay János új élménybeszámolója, ezúttal a Balaton partjáról.
2021. március eleje
A nappaliban ülök gyér lámpafénynél. Este van. A mező sötét, az erdő sötét, az országút sötét, a távoli tó sötét. Házába húzódott az ember. Egy vírus garázdálkodik odakint. Ki tudja, honnan jött és hová tart? Meddig marad? Már nem vegyület még nem élőlény. Mit akarhat? Úgy tűnik, mégiscsak valamiképpen élni. Azaz szaporodni. De ehhez kölcsön kell vennie az életet az élőktől. Meg kell kaparintana, ami neki nincs. Használnia azt, ami belőle hiányzik. Ezért akár meg is öli a gazdatestet. Nem, nem öli meg. Elveszi az életét.
A mező még kopár. Hamarosan tavasz. „Nem tarthatod vissza a tavaszt.”
Bob Dylant hallgatok. De nem a dalait. Hallgatom, ahogy itt-ott beszél az évtizedek során. Eszembe jut utolsó lemeze. Azon is a Murder Most Foul, a „rohadt egy gyilkosság”, a Kennedy gyilkosságról.
1963 novembere. Már néhány hete itt lakunk szüleimmel és húgommal ebben a többemeletes vendégházban. Napközben a hosszú folyosókon bóklászok. Szemügyre veszem a futószőnyeg foltjait, a falmenti szegélyléc mintáit, a földszintre vezető lépcső kovácsoltvas korlátját.
A folyosó végében a takarítónők szobájának ajtaját épp becsukja valaki. A takarítónők főnöke - gondolja a kisfiú.
A kisfiú óvatosan lépked lefelé a lépcsőkön. Minden lépcsőfoknak meg kell adni a módját. Réz szőnyegfogók szorítják le a szőnyeget. A kisfiú keze a korláton csúszik lefelé, közben a földszintet nézi. A recepciós kopasz feje búbja egyre közeledik. Aztán már csak el kell hussannia mellette, be a társalgóba, ahol őszi napsugár hasít a terem közepén lebegő kékes cigarettafüstbe.
Anyámék tárgyalnak a kopasz, bajszos főnökükkel a társalgó túlsó sarkában. Figyelem őket, mintha küldetésen volnék. Leülök egy székre a tévével szemben. Néha oldalra sandítok, rögzítem magamban apám mozdulatait. Ahogy beleszív a cigarettába, fejét hátraveti, és a mennyezet felé fújja ki a füstöt. Újabb füstlöket érkezik így a terem közepébe a csillár alatt már gyérülő, fogyatkozóban levő kékes fátylakat táplálva.
Mint a repülő ablakából a felhők - gondolja a kisfiú. Eszébe jut az otthon, amit el kellett hagyniuk.
Este aztán megtelik a társalgó és a társalgóból nyíló étterem. Én már vacsoráztam, a tévé előtt ülök, a szokásos szakállas manós bábfilmmel felvezetett esti mesét várom. Hiába. Egy bemondó jelenik meg és komor arccal bejelent valamit.
Még nem beszélem a nyelvet. De felfigyelek a bemondó jelentőségteljes hangvételére, és arra, hogy hirtelen és gyorsan átszivárognak a szállóvendégek az étteremből, és a tévé köré gyűlnek. Pontosabban körém, mert a széket néhány lépésre pont a tévével szemben állítottam fel.
A vendégek izgatottan tárgyalnak egymás között. Újra meg újra a tévé felé néznek, ahol a bemondó még mindig beszél.
Mi történt? – kérdezem apámat. Megölték Kennedy elnököt, hangzik a válasz. Lelőtték. Dallasban. Texasban. Meghalt.
Apám hangjában csalódottság. Talán szomorúság? A többi izgatott ember is borúsan néz.
Sok év telt el azóta. Most épp nem november van, hanem március. Egy éve tart a járvány. Új alakokat keres a vírus magának. Itt ülök a nappaliban, odakünn sötét.
Hát akkor lefordítom a Dylan szám első strófáját:
A sötét nap Dallasban, 63 novembere
Úgy marad fenn, mint a világnak szégyene
Kennedy autója élén a konvojnak
Egy nap, mikor élhet, egy nap mikor meghalhat
Leölni vitték, mint bárányt, áldozatot
S ő így szólt: “Hé fiúk, tudjátok, ki vagyok?”
“Hát persze, hogy tudjuk, tudjuk jól, ki vagy”
Azzal szétlőttek a fejét, csak úgy repült az agy
Fényes nappal, mint egy kutyát lelőtték
Időzítés kérdése, és azt el nem vétették
Behajtjuk, te szemét a tartozásod
Gyűlölünk téged, ünnep a halálod
Gúnyolunk, rettegjél, pofádba kiáltjuk
Hogy ki jöjjön helyedre, már ki is találtuk
És a nap, mikor a királyt így kinyírták
Bár ezren voltak ott, de a tettest nem látták
Hisz oly gyorsan történt, oly nagyon váratlan
Hiába álltak az út mentén annyian
Micsoda varázstrükk, ki hitte volna el
Nagyszerű terv és hibátlan kivitel
Ó, Farkasok, farkasok, farkasok kiáltsák
Dib-dáb lúdláb, rohadt egy gyilkosság
2021 március 7.
Süt a nap. A távolban a Balaton ezüst tükre. A sugarak vékony sávban vetülnek a dívány díszpárnáira. Megvilágítják a narancssárgában, barnában és feketében játszó ornamentikát. Eszembe jut Eisenstein mexikói útja, ahol beszámolója szerint a meszkalin varázsolt hasonló mintákat a retinájára. A felfedezés izgalmával vetette össze az kaktuszból nyert szer okozta hallucinációkat a Mayák díszítéseivel. De ugyanezek a minták megtalálhatók Belső-Ázsiában is, az üzbég, azeri szőnyegeken, és hasonló minták jelennek meg az elektronmikroszkóp alatt is. És akkor is, amikor gyerekként a lehunyt szemhéjunkon át nyomogattuk a szemgolyónkat, hogy színes látomásokat, villámlásokat, csillagmintákat varázsoljunk a sötétbe. A rejtett minták megszólítanak bennünket, mert képzeteink ábrái közösek az anyag szerkezetének legbelsőbb rajzolatával.
Jung professzor szivarjáról a hamutartó szélén lepöcköli a hamut, és tűnődve kinéz az ablakon.
Az utóbbi időkben, amikor a ragály szorítása enyhült, és ismét bejárhattam dolgozni, a húszperces utakon oda-vissza rákaptam a youtube-on található beszélgetésekre, ismertetésekre, előadásokra. Az első időkben filozófiai tárgyú felvételeket hallgattam mindenféle előadóktól, egyetemi előadásokat, kerekasztalbeszélgetésket. Az út fák szegélyezte szalagja elém hevert, mezők suhantak, és a mondatok, amelyektől amúgy elálmosodtam volna, a vezetés kényszerítette éberség által minden kerülő nélkül elértek hozzám, és könnyedén kiemeltek a hétköznapok szorításából.
Leginkább a német nagyokat hallgattam, belebódultam az indázó, gyakran önmaguk farkába harapó gondolatokba, a nyelv merész és ravasz kifosztásába, a szavakra épített párhuzamos világokba
Aztán egy napon véletlenül egy csillagász érdekfeszítő előadásába botlottam, és elhagytam a filozófiát. Attól fogva heteken át asztrofizikusokkal múlattam az időt és a munkába vivő utat. Egymásba érő előadásokban értesültem az univerzum kezdetéről, a kvantummechanika és a világegyetem egymást tükröző törvényeiről, a naprendszer történetéről, az idő, az energia, a tömeg, a fény, a gravitáció, az elektromágnesesség és az atomon belül ható erők mibenlétéről.
Az útra reggelente köd telepedett, esténként sötétség borult, és amíg a világegyetemen rágódtunk az előadóval, az autó fényszórói a feketeségbe hasítottak. Majdnem mindegy volt, hogy hol vagyok, nem szűkítettek be, tartottak fogva sem a szélességi, sem a hosszúsági fokok, vagy az, amit az újságok, újságírók és újságolvasók valóságnak mondanak, és amit többnyire érdektelennek vélek és ami ellen, így vagy úgy, de mindig ágáltam.
Aztán egy idő után kifogytak az asztrofizikusok a témából, vagy én fáradtam bele a fény elhajlásába, a kvarkokba és neutrínókba, a szikla-, gáz, és jégbolygókba és a milliárdos nagyságrendű távolságokba és időtartamokba. Hagytam, hadd távolodjon mindez tőlem, ahogy az egyik csillag a másiktól. Vagy ahogy egy hatalmas fekete meteorit, ami elsuhan a föld mellett.
Esténként, amikor hazaértem, és kiszálltam az autóból, azért mindig felpillantottam az éjjeli égboltra, hogy megcsodáljam a csillagokkal gyéren meghintett eget és a távolságot a fejem felett.
Új időtöltés után kellett néznem.
2021. március 8.
Kafkával sokunknak van valamilyen viszonya. Nem merném osztályozni ezeket, hiszen valójában csak a magamét ismerem. Találgathatnék, de minek. Ami engem illet, ez a viszony régen kezdődött, még diákkoromban, amikor először hallottam a nevét. Hamar megmutatkozott, hogy akkor is tudni kell róla ezt-azt, amikor még nem is olvastunk semmit tőle. Hogy mi volt ez az áthagyományozott, szájról-szájra járó tudás, abba most nem megyek bele. Mint ahogy abba se, hogy abban az időben a kafkai világot kitüntette valamilyen titkos és politikus beavatottság aurája, és hogy az miért is lehetett úgy.
Az első Kafka elbeszélés, amire emlékszem egy gyűjteményes kötet első darabja volt. Szüleim polcáról emeltem le a könyvet. A novellában az egyes szám első személyű elbeszélő eltéved egy városban, és egy rendőrtől tudakozódik az út felől. – Tőlem akarod megtudni az utat? – kérdezi a rendőr, majd hozzáteszi: – Add föl! Add föl!
Feltűnt az elbeszélés áttekinthetősége, tisztasága, és kiváltképp meglepett, hogy a végkifejlett rejtvényszerűsége ellenére nem igényeltem további magyarázatot. Ugyanebben a kötetben bukkantam rá néhány további rövidebb írásra, amelyek szintén megszólítottak. Azt is írhatnám, hogy megigéztek, és ez nem is volna túlzás, ha nem érezném valahogy az író rosszalló tekintetét magamon ennél a szóválasztásnál.
Az egyik nagyon rövid novella egy különös vágta leírása volt, amelyben az elbeszélő ezúttal többesszámban beszélve jeleníti meg egy gondolat lényegét. A vágy, hogy indiánok lehessünk című elbeszélés során a képek széthullanak, a szavak elszabadulnak, és abban a néhány sorban szél támad és megteremtődik a valószerűtlen szabadság és a szabadság valószerűtlensége. A másik, egy sajátos kirándulás elbeszélése, amelynek utolsó sora egy felkiáltás: “Csoda, hogy nem énekelünk…”
Folytathatnám a sort, hiszen évtizedek teltek el azóta, és Kafka hosszabb-rövidebb elbeszéléseivel, leveleivel, feljegyzéseivel, álmai leírásával egyre bensőségesebb viszonyom alakult ki.
Nem úgy regényeivel.
Sem az Amerikát, sem a Kastélyt, sem a Pert nem olvastam végig. Hagytam, hogy elsodorjon egy másik olvasmány, az élet, meg ami még elsodorhat. Az évek során mindegyikbe újra meg újra beleolvastam, de mindig akadt fontosabb, érdekfeszítőbb és így mindegyiket újra meg újra félbehagytam. Ráadásul az a rejtett, önmagam előtt is bevallatlan, léha meggyőződésem alakult ki, hogy minden részletük amúgy is az egész képviseletében áll, és ha megismerni véltem világukat, nem szorít semmi arra, hogy történetüket is megismerjem.
A három regény közül azonban az egyik azóta is kísértett. Sem a Per, sem az Amerika olvasatlansága nem gyötör, de a Kastély vissza-visszatérőn bejelentkezik képzeletembe, mintha csak egy régi emlék volna, valami, ami velem történt meg, egy világ, ahol valamiképpen otthon voltam, és ahová vissza kell térnem egy nap.
Emlékeztem arra a fekete-fehér tájra, amelyben térdig süppedőn a hóban evickéltem néma, alacsony falusi házak között, ahol félhomályos, gőzölgő szobákban találtam magam hol hallgatag, hol érthetetlenségekről beszélő falusiakkal. Láttam magam előtt a vigyorgó ikerpárt, akiket utánam küldtek, és visszhangzott bennem néhány név: Barnabás, Frida és Klamm.
Hirtelen tört rám az asztronómusok világmagyarázatát követőn a vágy Kafka fehér tájban játszódó Kastélya és annak földmérője után. Olyan mohón keresgéltem a youtube-on található felvételek között, mint amikor váratlan éhség fogja el az embert. Szerencsémre egy kiváló felvételre bukkantam. Hans Siegl éles, kissé fanyar hangján, értelmes ritmusban, egyenletes minőségben szólal meg a regény. Élvezetes minden egyes sora. Kafka bámulatra méltó, éles figyelme és hasonlíthatatlan készsége, hogy az eseményeket, megnyilvánulásokat váratlan helyeken csippentse össze, hogy belenyúljon az idő és az érzelmek logikájába ellenállhatatlan erővel húz világába.
A reggeli, munkába vivő út és az esti hazaút megint érdekfeszítővé vált. Barnabás, Olga, Frida, a kocsmáros, a segédek társaimmá lettek. Együtt jártam K.-val a falu szűk, meredek utcáit, együtt hevertem vele szobája ágyán, vele melegedtem idegen házakban, és vele együtt próbáltam kideríteni az egyes szereplők szándékait.
Aztán hirtelen megint felerősödött a ragály, egyre többen fertőződtek meg, emberek haltak meg, az irodát bezárták. Megszűntek a reggeli utak a városba, és megszűntek az esti hazautak, és így megszűnt az az idő, amit semmi másnak, csak Kafkárnak szenteltem.
A vírus ismét erőre kapott. Kint sötét van. Várunk.
