Van, aki a csillárt is magával hozta. A rakpartról és a hídról karjukon piros-fehér-zöld trikolorral, kezükben karabéllyal fiatal nemzetőrök figyelik a megszállók távozását.

Néhány nappal később az ötödik emeleten lakó olasz Antonio kopogtat: „Embereket akasztanak” – jelenti a városból jövet. 

Nehéz álomból ébredve az üvegajtón játszó fényekből és a lakás csöndjéből megértettem, magamra hagytak. Rossz előérzetekkel meresztettem szemem a sötétbe. Egyedül voltam tehát.

Újra meg újra megszületett a kert varázsa, a világ, amelyben otthon voltunk, és ami végsősoron a hazánk volt.

„Nem minden német fasiszta” – közölte különös, levegős kiejtésével – „vannak jó németek is.”

A vendégek orrából csilingelő pénzt varázsolt elő, fehér galambokat röptetett a frakkja ujjából, és színes selyemmé törte bűvészpálcáját, miközben azt kiáltozta, hogy vigyázzunk, mert ő csal…

Zakatolva, mint valami fogolytáborba tartó vonatszerelvényen járom be képzeletben életem addigi állomásait. Az eljövendő éveket is, amelyekről most úgy vélem, nem kecsegtetnek sokkal. 

Este aztán, amikor otthon előadtam kalandomat, anyám, méltányolva a világ legkülönfélébb jelenségei iránti nyitottságomat, úgy rendelkezett, hogy többet ne menjek el arra helyre.

Patti Smith Dylan-t Rimbaud-hoz hasonlítja, de talán csak azért, mert nem ismeri Petőfit.

Hiába védekezett, hogy az csak egy játékpisztoly, ráadásul fából van, apukája fogta, és bevágta a  lobogó tűzbe, majd bezárkózott a szobájába, és estig nem jött ki. Csak ült az ágyon.

És akkor megcsördült a telefon. Ő volt az. A maga finoman vontatott hangján, de valahogy mégis izgatottan köszönte meg az üzenetet, majd egy kis szünet után hozzátette, hogy „én szeretem magát”.

Meg is feledkezem a skót szoknyájáról, de az év egy bizonyos napján meglepetésszerűen megjelenik és csupasz, szőrös lábakkal, szoknyában, kezében aktatáskával végigvonul a szemközti függőfolyosón.