A történelem szele belekap az egykori karakk vitorláiba, és nagy erővel továbbhajtja azt. A szekerek alatt újra kavarog az út pora.
Ha jól emlékszem, március 8-i volt az utolsó bejegyzésem.
Ez a dátum számomra Halász Péter halála miatt nevezetes. Sok kép tódul fel, ha rá gondolok. Látom őt húszon- és harmincon-évesen Pesten, majd Párizsban és Rotterdamban, aztán hazatérte után ismét itthon a kilencvenes és kétezres években, végül az utolsó útján Budapesttől Brooklynig.
Olyan sok minden merül fel, hogy inkább nem is fogok bele. Most csak a Rotterdamba vezető széles, soksávos autópálya zuhogó esőben homályosuló fényeire emlékszem. Meg arra, amikor egy budapesti napon, Péter 28 éves lehetett - fekete szakállas, mélybarna szemű feltűnő férfi-, a Dohány utcai lakásukban nevetve számol be arról, hogyan zsidózták le épp az Astoria aluljáróban. Ezt a nevetést őrzöm magamban róla, a csillogó szemét, ahogy felidézi azt a mocskolódó megjegyzést, és egyből el is neveti magát, mint aki kivételesen jó viccet hallott, valami elismeréssel a hangjában, mintegy a mocskolódó találékonyságát díjazva. Nevetés közben nyelve hegyével eltakarja fölső fogait, ez különösen csibészes arckifejezést kölcsönöz neki.
Őrzöm magamban ennek a felülemelkedő, bátor, eredeti humorú léleknek a nyomait.
És most látom magam előtt a hetvenes évek Astoria aluljáróját. Eszembe jut mindenkori rövid habozásom, hogy melyik lépcsőt is válasszam, ha a Belváros felé akarok menni, el az Astoria kávézó nagy üvegablaka mellett, a Felszabadulás tér irányába, hogy benézzek a Kárpátiába, vagy végigmenjek a Váci utcán, reménykedve, hogy ismerősbe botlom.
Valakibe, a ködlovagok[1] közül.
Annak a szürkéskék labdának a pattogását is hallom az évek távolából, amit a zuglói Kassák ház termében rugdostunk próbák előtt és próbák után. Látom a látogatóba érkezett Baksa keresztben kék-fehér csíkos, ide-oda lengő trapéznadrágját, testhez simuló pólóját, ahogy hórihorgas vékonyan, lobogó szőkén, hosszú piszkalábain kiáltások és állandó kommentárok közepette hajtja a labdát. Ott van Péter, amint derékig meztelenül, farmernadrágban nevetve várja a passzt, és Breznyik, aki mutatóujjával megigazítja izzadt orrán szemüvegét, ahogy elrepül a labda a feje mellett.
A szürkéskék labda el is helyezi őket az időben: 1972 ősze lehet, amikor a Labirintus című darabot próbáljuk. Itt leállítom a gondolattársításokat, túl messzire vezet minden egyes név, túl sok mindent von magával minden megemlített mozzanat. Olyan dolgokat is, amelyekre most nincs kedvem emlékezni. Vagy mert túl sokszor gondoltam rájuk, és nem bízom abban, hogy újabb felismerést hordozhatnak, vagy mert nem jött még el az ideje a rájuk való emlékezésnek.
Mondjuk úgy, elevenebb dolgokra vágyom. Úgy is mondhatom, hogy “ne ezeket a hangokat!”
De még annyit, hogy amikor végül a haldoklására készülő Pétertől harmadmagammal elbúcsúztunk idősebbik lánya brooklyni lakásában - ő kérte, hogy hagyjuk végre magára, fejezzük be a filmezést -, még utánunk szólt: “Ciao, bambini!” “Ciao, Péter!” - feleltük, miközben konstatáltam, milyen pontosan választotta meg a végső búcsú szavait. Szeretetteljesen és játékosan. Ciao, bambini!
Előtte egy órával a brooklyni lakás ablakánál álltunk. Péter a lemenő nap ellenfényében fogyó sziluettként a betegségtől reszkető mutatóujjal mutogatva kommentálta a lakásból való kilátást. A naplementérről szót ejtve felidézte kamaszkorát, ahogy délutánonként feljártak nagyanyjához, ahol a haverjaival szigorú szabályokat betartva töltötték együtt az időt. Nem volt szabad beszélni, minden más hangot viszont kötelező volt kiadni: röfögni, böfögni és a többi. És nem volt szabad felállni sem, menni sem, csak négykézláb közlekedhettek.
Nézték ők is a naplementét, lábukat a fűtőtesten pihentetve ott a múltban, miközben Péter nagymamája habos kakaót szolgált fel nekik. Sybaritáknak nevezték magukat.
Sybarita klubnak.
Álltunk és hallgattuk Péter elbeszélését a fogyó napfényben, ezernyi fénypont ragyogott az ablak üvegén, mögöttünk hűlt a vetetlen betegágy, amelyben napjait töltötte.
“No, jó, akkor most visszafekszem.” - mondta egyszerre csak.
Az ablak mögött Brooklyn alkonyát felváltotta Brooklyn éjjele, és itt még történt valami, amiről nem szeretnék beszámolni, apróság, de életem végéig rágni fog.
Jó, hogy az ember élete véges, és nem kell azon túl is hordoznunk magunkban az örökké a visszatérő történeteket.
Remélem, legalábbis.
Péter iránytű volt a számomra. Nem követtem, de rendszeres időközönként rápillantottam. Merre is volna az ő északja ma? És mi volna a magyar ma? “Rút sybarita váz?”
Családom nemzetségeire gondolok most, az útra kelő karakkra, a Földközi tenger tagolt partjaira, a mélykék hullámokra, a kikötők hangos népére, a piacokra, a halakkal teli kosarakra, Szmirnára, Isztambulra, az anatóliai Konyára, a trák vidékekre, az albán határ menti Janinára, az észak-görög Drama városára, az ottomán Szalonikire, a balkáni háborúkra, az útra, ami csak egyre kanyarog, nemzetségről nemzetségre. Itt-ott megpihen, megállapodik egy időre, hogy aztán felszedelődzködjék újra. A történelem szele belekap az egykori karakk vitorláiba, és nagy erővel továbbhajtja. A szekerek alatt újra kavarog az út pora.
Hűvös van. De a mező mintha éledezne. A távolban a Balaton ködbe burkolózik.
Március 26.
Ami a “ciao, bambini” -t illeti…
Kovács Endre barátom 1974-ben hagyta el feleségével, Judittal Budapestet. Zsebükben az úgynevezett kék turista útlevéllel felszálltak a Párizsba tartó vonatra, és végül Genfben telepedtek le. Ez, ugye, akkoriban a magyar hazától való örök időkre való elszakadást jelentette. A történelem vége az út távoli ködébe veszett. És abban a ködben nem járt még senki előre.
A Keleti Pályaudvarra kikísérte őket barátjuk, Endre volt gimnáziumi osztálytársa, a Kassák-ház futballjelenetében fentebb említett szemüvegét igazgató Breznyik Petya.
Ott álltak tehát a peronon, a három fiatal, és búcsúzkodtak. Breznyik annak idején gyakran hordta apja második világháborús hosszú katonakabátját. Talán abban volt. Most már nem tudhatom meg, mert Endre meghalt tavaly, Judit néhány éve.
Azt viszont tudom, hogy búcsúzóul Krúdy Szindbádját adta nekik Petya ajándékul az útra.
Endre, akit Bundinak becéztünk, fotográfus volt. Tizenhat éves kora óta járta a várost, fényképezett. Amikor a Keleti Pályaudvar peronján állt és búcsúzott, már huszonnégy éves, és a Nemzeti Galériában dolgozik tárgyfotósként. Szobrokat, festményeket, épületeket fényképez. A színházat is ő fényképezte, amig itt voltak Budapesten. Később Svájcból átruccanva látogatta Péteréket külföldön is. A Squat időszakának néhány lenyűgöző fotóját ő készítette.
Évtizedekkel később hazaköltöztek Judittal, és itt, a szomszédban, Alsóörsön rendezkedtek be. Szülei Balzac utcai lakását felszámolva Bundi egy fotónegatívokkal teli cipősdobozt talált. Megvizsgálta a képeket, de nem emlékezett, hol, és mikor fényképezte volna azokat. Igaz, előfordult, hogy mások adtak neki filmtekercseket előhívásra, de e magyarázat ellen meg az szólt, hogy néhány kockáról egyértelműen megállapítható volt, csakis ő készíthette. Ugyanazon a tekercsen nem szerepelhettek saját és idegen képek, mert a fényképezőgépét soha nem adta ki a kezéből.
Mi ez? Milyen amnézia telepedett rá?
Ebben az időben történt, hogy egészen véletlenül összefutottunk. Nem tudtam arról, hogy majd húsz éves távollét után hazatért, én csak egy használt íróasztalt akartam megnézni egy apróhirdetés nyomán a Balzac utcában. Csak, amikor a folyosó rácsos ajtajánál állva a csöngőt megnyomtam, értettem meg, honnan ismerős a lépcsőház. És valóban, Bundi tűnt fel magasan, jellegzetesen csoszogó léptekkel a folyosó végében. Megörültünk egymásnak. Elkezdtünk összejárni. Bundi egy nap elővette a cipősdoboz képeit, és elmesélte emlékezetvesztésének történetét. Fogtuk a fotókat, és egy hosszú télen át nagyítóval vizsgálva a részleteket, vártuk, hogy felszálljon a felejtés köde.
Így született az “Ideiglenes amnézia” című fotóskönyvünk. Hosszú kaland volt, váratlan fordulatokkal, kitérőkkel. Közben megértettem, ahhoz, hogy annak idején elszakadhasson hazájától, pont erre a felejtésre volt szüksége Kovács Endre barátomnak.
Ami pedig a “ciao, bambini” -t illeti, az egyik, feledésbe merült képnek írás közben ezt a címet adtam: “Bambini di Budapest” …
Március 27.
A vírus bezárt bennünket a házba. De nem csak a házba, hanem az időbe is. Ahogy a téli utakon nem látunk távolabb a ködnél, úgy az elmúlt, és az idei évből is alig látunk ki. Körbezár bennünket a ragály szülte köd. Olykor mintha felszállna, majd ismét ránktelepszik. Nézünk, hunyorgunk, de a ködön át csak találgathatjuk, merre kanyarodik az út. Lesz-e olyan az életünk, mint ennek előtte? Értelmes kérdés ez? Az élet soha nem olyan, mint amilyen volt “annak előtte”. Ha történik valami húsbavágó, az megváltoztatja életünket. Hogy mennyire? Annyira, amilyen mélyen a húsunkba vágott.
Mégis, mennyire? Mégis mennyire?
Van, amit sejtünk, van, amit majd meglátunk, ha felszáll a köd.
[1] Bereményi Géza illeti készülő könyvében ezzel, a századfordulón használatos kifejezéssel a 60-as, 70-es évek ellenkultúrájának tagjait.
