Meg is feledkezem a skót szoknyájáról, de az év egy bizonyos napján meglepetésszerűen megjelenik és csupasz, szőrös lábakkal, szoknyában, kezében aktatáskával végigvonul a szemközti függőfolyosón.
Húsvét vasárnap
Könnyebb dolog úgy nyilvánosságnak szánt naplót írni, hogy az ember izgalmas tájakon utazik épp, vagy akár száműzetésben tölti napjait, és onnan ír haza.
Itthon nyilvánosságnak szánt naplót írni valójában lehetetlen, hiszen a legtöbb dolog, ami a mindennapokban megesik az emberrel, nem tartozik a nyilvánosságra.
Hát, akkor ne írjon az úr! De főleg ne terheljen bennünket a megfontolásaival! Jogos.
Csak mondom.
Az embert rossz hírek is érik. Olyanok, amelyek kiforgatják napjaiból, újragondolni kényszerítik jövőjét, és átértelmezni a múltját. Ha egyáltalán marad még kedve ilyesmikhez. Nem kíván magának az ember ilyen rossz híreket. Annyira kívánja az ember magának az ilyen rossz híreket, mint az üveges tót saját magának a hanyatt esést.
Ott hever hát az üveges tót nagy csörömpölés közepette a földön, háta alatt szétrobbant üvegcserepekkel, és már fektében felmérni veszteségét: Az összes üveg eltörött. Amire építette életét, az odavan. Pláne, ha jelképesen volna ő üveges tót, és az üveglapok a hátán majdhogy egy egész élet üveglapjai volnának.
Fel sem mer kelni, nehogy szembesülnie kelljen a veszteséggel, nehogy számba kelljen vennie azt, amiről bizonyossága van, így, fektében is.
Feje felett a kék ég, itt-ott felhők, egy-egy röpke, cikázó jelként elrepülő madár. Kétoldalt a házaknak a látványba türemkedő homlokzata, tetők. Körülötte a szerteszét szóródott szilánkok. Az utcán elhaladó járművek zaja-robaja. A mellkasában lassan sűrűdő, keserű sírásféle…
Katasztrófa, ahogy az ógörög mondaná. Végzetes fordulat a drámában. Ami után semmi sem olyan, mint annak előtte. A hős a színen fekszik, tőr a szívében (vagy üvegcserepek a hátában), a függöny legördül, taps, a nézők szedelődzködnek, a ruhatárban tolongás, az utcán szemerkél az eső. Nyílnak az esernyők, van, aki gyalog indul el, van, aki taxi után néz. A hős sorsa eldőlt. A katasztrófa bekövetkezett, és véget vetett a drámának. A tanulságokat a nézőnek kell levonnia, a hősnek erre már nincs lehetősége.
Nem úgy az üveges tótnak. Ő előbb-utóbb kénytelen-kelletlen feláll, szemügyre veszi a katasztrófa helyszínét, gyors számvetést tesz, és tudja, még sokáig nyögi ezt a sorsfordító balesetet.
Ennyiben sokkal könnyebb a dolga a színen heverő tragédia hősének.
Ő viszont hazamegy. Otthon aztán rezzenéstelen arccal néz ki az ablakon a tragédiájára közönyös világra. Rázza öklét az égnek. Pöröl Istennel, a sorssal, az élettel, a körülményekkel. Teszi ezt joggal. Hiszen mindezeknek köze van a tragédiához.
A görögök nem szemérmeskedtek, be is mutatták az isteneket, amint a halandók életével játszanak. Nem rejtegették a valódi okokat. Nem tettek úgy, mint e kor könyörtelen és álszent tudósai. Nem tartották azt a felfuvalkodott tételt, miszerint mindenki a maga sorsának kovácsa.
Persze ott vannak a társadalmi körülmények is, a történelem, a hely és az idő. Mindez játszik. Hiába gondolta a hős, hogy megússza ezeket, és csak magára számít.
A szerencséről nem is szólva. A nagybetűs szerencséről. Ez utóbbi is, minél kifinomultabb a mérce, annál kevésbé számít mérvadó körülménynek. A mai harcosan igazságosság-hívő világ a szerencsét nem tekinti komolyan veendő tényezőnek a sorsképletben. Legalábbis nem annyira, mint a régebbi korok, amikor sűrűn hivatkoztak rá, jelenlétére és távollétére, és szobrokat állítottak neki.
És ott a hős maga. Micsoda egzisztencia! Mennyiben vállalja sorsáért a felelősséget? Tót ő egyáltalán? És ha tót, üveges-e? Kellett-e üvegesnek lennie? Feljajdul. Átkozza a pillanatot, pokolba kívánja a percet. Gyilkos indulatok dúlnak benne. Lelki szemei előtt üvegesek vonulnak végeláthatatlan sorban, mindannyiuk hátán a napsütésben megcsillanó üveglapok. Egymás nyomába lépnek, viszik terhüket messze vezető, sötétlő ösvényt taposva a nagyvilág homokjába.
Mennek üvegezni. Csak ő nem lehet már közöttük.
Tényleg csak az marad egyetlen vigasza, hogy esetleg feltámad.
Boldog feltámadást!
Húsvét hétfő
– Erzsi néni egész nap várt, hogy meglocsold, és tojást adjon neked! Nem megmondtam, hogy menj át hozzá? Most szomorú! Hogy lehetsz ilyen? Egész nap téged várt!
Belém hasit a lelkiismeret-furdalás. A szemközti függőfolyosóra nyíló lakásban vár engem Erzsi néni, hogy én őt meglocsoljam, és most haragszik. Egész nap nyomasztott a gondolat, hogy át kell mennem, minduntalan elhessegettem. Most mi lesz? Hogy fogok a szemébe nézni, ha találkozunk? Remélem, hogy elkerüljük egymást, hiszen ő leginkább otthon van, nekem meg csak a liftig kell eljutnom, ha az óvodába tartó buszhoz megyek le reggelente.
Vagy lefutok a lépcsőn, ha meglátom. Akár be is tudok húzódni a lépcsőházban a kiugró mögé, és megvárom, amig elmegy. Ha pedig a liftbe száll, akkor kivárom, amíg a lift leér a földszintre, csak akkor indulok el. Vagy fordítva, ha a kapun át látom meg, akkor kivárom, hogy elinduljon fölfelé, csak akkor sietek fel a lépcsőn.
Bezzeg, ha a Charlie bácsit kellett volna meglocsolnom, boldogan mentem volna. Charlie bácsi öblösen, nehezen érthető kiejtéssel beszél, de mindig odaszól kedvesen. Apámmal mindig hangos örömmel köszöntik egymást, angolul beszélgetnek politikáról vagy fociról és nevetnek. Ilyenkor büszke vagyok apámra, hogy ilyen jóban van másokkal.
Charlie bácsi – ez már évekkel későbbi tapasztalatom - nemzeti ünnepeiken mindig felveszi a zöldes, barnamintás skót szoknyáját, felhúzza térdig érő harisnyáját, és bojtos sapkával a fején indul az ünnepi fogadásra. Már-már meg is feledkezem a skót szoknyájáról, amikor az év egy bizonyos napján meglepetésszerűen megjelenik és csupasz, szőrös lábakkal, szoknyában, kezében aktatáskával végigvonul a szemközti függőfolyosón.[1]
A lakásuk szemben van a miénkkel. Ott laknak az Erzsi és a Charlie, ahogy anyám hívja őket. Erzsi közli anyámmal, hogy a félretett tojásokat másnak adta. Egészen délután 5-ig várt. Ha tudja, hogy nem jövök, nem csinál olyan sokat.
A tojásokat nem bánom, mert valahonnan mégis kaptam kékre, pirosra festett tojásokat, azokat meghámozom, és megeszem. Egy párat félreteszek. Hónapokkal később meglepetten hallgatom, ha megrázom, keményen kocog bennük valami. Felbontva a tojást büdös, kemény, zöld golyó gurul ki belőle. Így alakulnak a dolgok.
Anyámék paszkáljának hívják a húsvétot és noelnek a karácsonyt. Hívják, de nem tartják. És most akkor most pont nekem kellett volna átmennem Erzsi nénihez locsolkodni! Mint valami jégtörő hajónak. Az Erzsi néni kedvéért, akinek egy keserű vonás van a szája szélén, nagyon magas hangon nevet, és megsértődik, ha egy öt éves török kisfiú nem megy locsolkodni hozzá.
Akkor inkább Annuska nénit locsolom meg, ha jön takarítani. Ő mindenen tud nevetni. Még az Erzsi nénin is.
Ez jutott eszembe a naplóba a húsvétról.
Boldog húsvétot!
[1] Charlie Couttsról itt még csak annyit, hogy abban a skót regimentben szolgált, amelyik ott volt a Kwai folyónál, és építette azt a bizonyos hidat.
