És akkor megcsördült a telefon. Ő volt az. A maga finoman vontatott hangján, de valahogy mégis izgatottan köszönte meg az üzenetet, majd egy kis szünet után hozzátette, hogy „én szeretem magát”.
2021. április 26.
Este van, április vége felé járunk. “Április a kegyetlen, kihajtja / Az orgonát a holt földből, beoltja / Az emléket a vágyba, felkavarja / Esőjével a tompa gyökeret.” – kezdi T. S. Eliot az Átokföldje első szakaszát, a Halottak temetését.
Törőcsik Marit hallottam vagy négy évvel ezelőtt beszélni a rádióban valami műsorban. Annyira megtetszett, ahogy beszélt, hogy lelkesedésemben írtam neki egy rövid üzenetet, miszerint kedves Mari stb., és hogy örülök, és üdvözlöm. Kicsit izgultam, nem zavarom-e ilyesmivel késő este, de a korral azt tapasztalom, hogy ha örülünk valakinek valamiért, akkor azt nem érdemes visszatartani. Nincs ok, amiért fukarkodjon az ember a dicsérettel, még az iskolás tisztelettudás sem az. Akárhogy is. Ezért aztán letettem a telefont, és visszamerültem az estémbe.
És akkor megcsördült a telefon. Ő volt az. A maga finoman vontatott hangján, de valahogy mégis izgatottan köszönte meg az üzenetet, majd egy kis szünet után, ahogy mondani szokta, hozzátette, hogy „én szeretem magát”. Ez azért több volt, mint amit hirtelenjében fel tudtam emelni, még akkor is, ha kicsinyes módon színésznői mivoltára fogtam magamban a túlzást. Aztán megismételte, “tudja, én szeretem magát, és ezért nagyon sajnálom, hogy nem tudtam Berlinbe jönni, tavaly, amikor hívott.”
Ilyesmikről esett szó, azután elbúcsúztunk. Valóban, nem tudott jönni, mert az a rohadt vonat valami miatt órákat vesztegelt a Keletiben indulás előtt. Mari a hideg kocsiban didergett lányával, majd három óra elteltével úgy döntöttek, inkább otthon maradnak, nem jönnek el a megnyitóra. Másodszor mondta le akkor már a jövetelét Mari. Előző évben megbetegedett. Nem tehetek róla, ezeknek a németeknek bekattant, hogy februárban tartsák a Berlinálét. Ahogy a németeket ismerem, történelmi okai lehetnek.
Aztán úgy három éve, a Marit ápoló Ildikó rám üzent a facebookon, hogy látogassam meg őket Velemben. “Mari nagyon szereti önt”, írta. Értetlenkedtem magamban. Mit szeret annyira rajtam? Egyáltalán, mikor volt alkalma ennyire megszeretni? És egyáltalán, ha ő ennyire szeret, ha ezt nem csak úgy mondja, én vajon tudom-e viszonozni? „Én is szeretem magát, Mari „- próbálkoztam magamban.
„Sárga rózsát hozzon, az a kedvence…” - írta utóiratban Ildikó. Jó, akkor szeretni fogom. Nem tisztelni, nem becsülni, nem megtisztelve lenni, hanem szeretni.
Gyerekkoromban nem kedveltem. Mindenütt ott volt a tévében, és csupa olyan dologban szerepelt, ami szorongatott és untatott, és ami nem biztatott semmi jóval arra a világra nézve, amiben éltem. Sötét arcú, bajszos emberek között forgott, komor történetekben. Ha meg nem valami súlyos tragédia lengte körül, akkor hirtelen nevetésű, fejét hátra vető csitriként jelent meg, nem olyan izgalmas dívaként, mint az olasz kalandfilmekben a színésznők. Ezt még kisfiúként is meg tudtam állapítani.
Amikor azután érett színésznő lett - ez volt Törőcsik leghosszabb időszaka - még egyedibbé vált az arca, olykor láthatatlan fátyol borította, duzzadt az ajka, levegősen, egy távoli tájszólás halvány emlékével, sajátos intonációval beszélt. Mosolya mögött pedig mintha valami múlhatatlan szenvedést viselt volna arcán alapozóként. Komolyan beszélt, költőkkel barátkozott, szerelmét ország-világ elé tárta, szája sarkában egy kis mosolygó keserűséggel szívta a cigarettáját. Távolságtartón, de egyenesen nézett a kamerába, ha verset mondott. Hangja mélyült és érdesedett, gondosan formálta a szavakat, és úgy kezdte a mondatait, hogy “tudja, én…”. Tudja, én… Később aztán megszigorodtak arcvonásai, a keserédes mosoly még inkább megrajzolta.
Nem tudtam igazán hányadán állok vele.
Aztán az első filmemnél nem volt kérdés, hogy őt kérem fel. Nem volt semmilyen más opció. Egy anyát kellett játszania. Az anyát. Nem mondom, hogy az anyámat, mert az félrevinné a leírást, de azért az ember nem a szomszédban kutakodik feltétlen, ha az anya mintáját keresi.
Utána évekkel később hívtam többször Berlinbe. Telefonoztunk hébe-hóba. Lementem hozzá Velembe. Fogtam a kezét. “Hol is találkoztunk mi először, hol is volt maga?” - ilyesmiket kérdezett. Megbántódhattam volna. De akkor már szerettem. Mert ő szórta a szeretetét, és azt kérte cserébe. Nem tiszteletet, nem csodálatot, nem megilletődöttséget.
Mari…
No, akkor most már akár föl is tápászkodhatok a díványról. Vége a szeánsznak.
“Április a kegyetlen kihajtja az orgonát a holt földből, beoltja az emléket a vágyba, felkavarja esőjével a tompa gyökeret.”
