Hiába védekezett, hogy az csak egy játékpisztoly, ráadásul fából van, apukája fogta, és bevágta a lobogó tűzbe, majd bezárkózott a szobájába, és estig nem jött ki. Csak ült az ágyon.
Május van. Hideg szél fúj, csapkodja a spalettákat a teraszon. Hosszan kitartott a hideg, és még mindig érkezik újabb hullámokban.
Mielőtt nekilátok egy-egy ilyen bejegyzésnek, eltöprengek, vajon miről írjak. Mert hát nem elég, ha csak annyit jegyzek, hogy begyújtottam a kandallóba, és fogyófélben van a fa, meg hogy ki számított egy ilyen hideg áprilist követően egy ennyire fagyos májusi kezdésre?
Valami gyantás fa is keveredhetett a tüzelőfa közé, mert lelkesen lobog a tűz.
Visszaolvasom, amit írtam. Olyan a hangvétel, a szavak fűzése, mint a fiatalkoromban olvasott újságjegyzeteké, amikor a társadalmi gondoktól gyötört író eleinte földszagú természeti képekkel altatja a gyanútlan olvasót, hogy aztán egy gondolattársítással váratlanul lecsapjon valami általa fontosnak vélt közéleti témára.
Már látom is magam előtt egyetemista korom újságosbódéit – leginkább a Vörösmarty téren, mert ott kellett átvágnom az egyetem felé jövet-menet – a facsipesszel biztosított napilapokat, a hetente, havonta megjelenő irodalmi-közéleti folyóiratokat, és a bódé ablaka mögé feltapétázott színesebb magazinokat.
Felötlik az újságárus hüvelykujja begyét borító gumivédő, ami megkönnyítette a pénz számolását, és már hallom a megállóból fújtatva induló busz hangját.
És ahogy olvasom a cikkeket, türelmetlen unalom kötözik belém a kásás mondatoktól, amelyek mintha csak arra volnának hivatva, hogy még inkább fokozzák a ködöt, amelyben ifjúkorom tapogatódzva telik.
Leégett a fa. Elteszem magam holnapra.
Május 8.
Amíg nem írtam le a dátumot, egészen másról akartam írni. De most, hogy látom - május 8. – a német kapituláció jut az eszembe. Tíz évvel a német fegyverletételt követően kezdődő gyerekkorom jelentős része a második világháború utóhatásai alatt tellett. A háború árnyékai idővel fokozatosan halványodtak, és keveredni kezdtek a hidegháború árnyékaival. Kamasz- és fiatalkorom nagy része ide rendezkedett be, majd ezek az árnyékok is fokozatosan kontúrjaikat veszítették, és végül elfogytak a mai világnak adva át a helyet.
De gyerekkorom kultúrájában még erősen jelen volt a háborús világ.
A vadaskerti óvodában nagy robbanásokat, gépfegyverhangokat, vadászgépek, zuhanóbombázók zaját utánozva hadonásztunk a homokozóban, két kézzel hánytuk a levegőbe a homokot a becsapódásokat imitálva, majd ellenséges golyótól találva terültünk el.
A háború volt mindennek a viszonyítási alapja, a politikusok a háborúval riogattak, a televízióban katonák felvonulását közvetítették.
Éjszaka elalváskor szívem dobogása a párnához szorított fülemben a menetelő katonák ütemes lépteivé alakult.
Gagarin űrutazása hozott valamelyest új színt hétköznapi mitológiánkba, onnantól a homokozóban a lövöldözés mellé felzárkóztak a föld körül való keringés és a magas hangon kibocsátott morzehangok.
Aztán mégegyszer visszaforgott velem az idő kereke. A németországi napközi mosdójában cirkalmas fraktúra-betűk figyelmeztettek a vécézés utáni, és az ebéd előtti kézmosásra. Padlások lomjai közt talált milliós számjegyű birodalmi bankjegyeket, horogkeresztes bélyegeket cserélgettünk. A pincékben a harmincas-negyvenes évekből való biciklik támaszkodtak a falhoz, a gőzölgő helységben mángorlón simították a lepedőket a német asszonyok. Manfred apukája pedig megverte Manfredot, mert pisztollyal hadonászott. Hiába védekezett Mandfred, mondván, hogy az csak egy játékpisztoly, ráadásul fából van, apukája fogta, és bevágta a cserépkályhában lobogó tűzbe, majd bezárkózott a szobájába, és estig nem jött ki. Csak ült az ágyon.
Stange úr a fizika órán viszont azt állította, hogy a háború alatt a lövészárokban egy külön erre a célra kifejlesztett krémmel kenték be az arcukat, hogy ne kelljen a borotválással vesződniük, úgy rágták le a krém hatására befelé növő borostát. Hittük is meg nem is, mindenesetre érdekesen borzongató volt tanárunk szájából a tabunak számító Wehrmacht szót hallani. Stange úr kiválóan szórakozott tátott szájunkon. Nyugodjon békében.
„Drei Liter!” - köszöntöttük egymást karlendítéssel iskola után a gyülekező helyünkül szolgáló hirdetőoszlopnál. Élveztük a tiltott játékot, amit valami filmből lestünk el. „Magyar, szolganép!” - jelentette ki mellékesen és minden apropó nélkül a kis Rollinger. Annyira meglepődtem a sommás és különös tartalmú kijelentésen, hogy nem jutott eszembe, hogy az valójában verekedés után kiált. Meg aztán Rollinger helyes gyerek volt, jó hangulatról gondoskodott mindig. Nem voltunk barátok, de elviseltük egymást, nem úgy, ahogy az égnek álló orrú szőke Frank-Burgkhardttal, aki lekoszoscigányozott. Abból verekedés és botrány lett. Elég heves, mert még az osztályba lépő igazgatóhelyettest is lenáciztam. „Und du bist auch ein Nazi!”
De hagyjuk, régi történetek ezek, és csak május 8-a, és a német kapituláció juttatta eszembe. Ezek az árnyékok, ahogy említettem, az évek során elhalványultak. A múlt árnyai, ahogy mondani szokás.
Mostanság ráadásul inkább úgy érzem, mintha a jövő árnyai vetülnének ránk…
Május 14.
Ma szép volt az idő. Z. azt mondja, a Covid miatt nem tudják rendesen korrigálni az időjárásról szóló jelentéseket. Kevés a repülő a légtérben, nem kapják a percrekész infot a meteorológiai applikációk.
A távoli Balaton felett drámai felhőjáték, a mezőn gyors árnyékú felhővonulások. A sok munka közém és az írás közé tolakszik. Olykor meg komoly erőfeszítést igényel, hogy semlegesítsem az újsághírek zaklató hatását. Úgy beszél, mint aki mindennap újságot olvas, jellemzi Nietzsche kora nyárspolgárát. Sajnos, ez mindenképpen illik rám, mert mindennap újságot olvasok.
