Este aztán, amikor otthon előadtam kalandomat, anyám, méltányolva a világ legkülönfélébb jelenségei iránti nyitottságomat, úgy rendelkezett, hogy többet ne menjek el arra helyre.
A madridi járaton ülök. Nekilódul a gép, remegve, zúgva gyorsul, felszállni készülődik. Belepréselődöm az ülésbe, összekulcsolom a kezem, hogy imádkozzak. Miatyánk, ki vagy a mennyekben…Vater unser, der Du bist im Himmel… Remegés, a kerekek elengedik a kifutót, meredeken emelkedünk, bevonják a futóműveket… Geheiligt sei Dein Name… Az első 2 perc, mondják, a legkritikusabb egy repülőút során.
Az ima hatásosságánál nem az a mérvadó, hogy mit felelnék különben az emelkedő, vagy a turbulenciába keveredő repülőgépen kívül az istenhitre vonatkozó esetleges kérdésre - kvázi Gretchen kérdésére a Faustból -, hanem, hogy mennyire hiteles az ima ott, abban a pillanatban. A hitelességet viszont egyedül a megfelelő hozzáállás képes biztosítani. De mi lehet az a hozzáállás, ami hitelesítheti az imámat a felszálló repülőgépen? Hogyan kerüljem el a hittel kapcsolatos szkepszist, hogyan a gépies, babonás mormolást? Felhőfoszlányok tépnek el a kabin ablakai előtt, a gép szárnya ring, eszembe jut a nap, amikor megtanultam a Miatyánkot.
Iskola után valahogy együtt maradtunk Ulival. Nem voltunk így kettesben soha, vagy csak nagyon ritkán. A mi együttléteinknek lényegi összekötő figurája Uwe volt. Uwéval mind a ketten jóban voltunk, jóllehet, Ui és Uwe barátsága sokkal régebbi volt, kisgyermekkoruk óta ismerték egymást. Én csak később kerültem a városba, majd az iskolába, és ilyen módon Uwéhoz közel. Aztán valahogy mégis kialakult hármunk eljárásrendje. Sok időt töltöttünk együtt hármasban, amúgy meg Uwénak velem és Ulival külön útjai is voltak. Ezúttal is hármasban jöttünk az iskolából végig a Feurebachon, de nem álltunk meg szokásunk szerint a sarkon, hogy egy jó órát még beszélgessünk, mert Uwénak sietnie kellett haza. Már a hirdetőoszlop előtt elvált tőlünk. Uliról viszont váratlanul kiderült, hogy valami iskola utáni dolga van, ezért nem a Tschaikowski utcai lakásuk felé vette az irányt, elkanyarodva a Frege híd előtti térnél, hanem elindult velem az erdei úton át a Rosental felé. Amikor kérdeztem, hova tart, csak hümmögött. Az őszi, ködlepte ösvényen hátunkon zörgő iskolatáskáinkkal mindenfélékről beszélgettünk, nem voltunk híján témáknak. Tapogatózva ismételten rátértem úticéljára, de ő minden alkalommal elhárította a kérdést. Amikor aztán az erdőn túljutva a lakótömbünkkel párhuzamos utcában egy zárkózott benyomást keltő szürke épület előtt megállt, és elköszönni készült, az utolsó pillanatban mégiscsak sikerült kiszednem belőle útjának célját. Elmondta, hogy hetente egyszer szülői rendelésre hittanórára jár ide. Ebben a mondatban sok rejtély volt. Rejtélyes volt az épület, a heti egy alkalom, rejtély, hogy erről nem tudtam eddig, de a legrejtélyesebb maga a kifejezés volt. Mi az a hittan, kérdezem. Uli magyarázni kezdett, több oldalról közelítve meg a kérdést, amitől azonban egyre homályosabbá vált mind a fogalom, mint pedig, hogy milyen feladat jegyében jár rendszeresen egy olyan helyre, aminek semmi köze az iskolákhoz. Éreztem, hogy amiről beszél, nem összeegyeztethető hivatalos, iskolai világunkkal, ezért csökönyösen faggatóztam tovább. Uli megunhatta a vallatást, mert egyszerre csak felajánlotta, hogy ha annyira érdekel, tartsak vele.
A színes ablaküveges, sötét lépcsőházon és egy nagy öreg bejárati ajtón áthaladva hamarosan egy félhomályos helyiségen találtam magam, ahol egy hosszú asztal köré gyűlt féltucat korombéli fiú hallgatta az asztalfőnél ülő középkorú tanárnő előadását. Uli osztálytársaként mutatott be. A hölgy rám pillantva alig leplezte gyanakvását egy olyan diák megjelenése kapcsán, aki mindenfajta szülői közbenjárás nélkül, aki az utcáról esik be. Mindazonáltal hellyel kínált, és folytatta az órát. Fegyelmezett egykedvűség telepedett az asztaltársaságra, ugyanakkor a tanárnő szavai nyomán nekem olybá tűnt, mintha társaim átalakultak volna egy pontosan meg nem határozható világ szereplőivé, ahol ugyanolyan félhomály uralkodik, mint a hittanteremben, de ahol valójában egy sötétlő nagy tavon halászbárka ring, és társaimnak valamiképpen közük van ehhez a bárkához. Talán éppen a tanárnő által előadott történetben említett halászok ők maguk, egyben tanítványok is, akiket bensőségesen összeköt egy nagyobb dologról való tudás, amelynek mibenlétét ugyan nem sikerült kiderítenem, de ami kézenfekvő természetességgel tükröződött abban a figyelemben, amellyel a szárazon és távolságtartóan előadott elbeszélését követték. A történet aztán váratlanul véget ért, de mintha ezt a véget a lehetséges tanulsággal együtt csak felfüggesztették volna, minden további magyarázat nélkül ott lebegtek az asztal fölött, mint a barna homályba burkolódzó Genázáreti-tó tükre fölött a felhők. Az óra végén a fiúk összekulcsolták kezüket, és félhangosan ismételték a Miatyánkot soronként recitáló tanárnő imáját.
Este aztán, amikor otthon előadtam kalandomat, a hittannal és Ulival, anyám, méltányolva a világ legkülönfélébb jelenségei iránti nyitottságomat, úgy rendelkezett, hogy többet ne menjek el arra helyre, elég abból egy alkalom, hogy tudjam, ilyen is van a világon. Ezt a rendelkezését magam számára is vártalanul csalódottan vettem tudomásul, de abban az időben - tizenegy éves lehettem - még minden gyanú fölött állt anyám világnézeti kérdésekben való fennhatósága. Többet nem kisértem el Ulit a hittanórára. Igaz, nem is adódott alkalom erre több. Talán, mert, megváltoztatta Uli az útvonalat, és többé nem az erdőn átvágva ment órára. Erre megvolt az esély, hiszen az Úttörőház felől is kerülhetett a Lortzing-hídon át. Vagy megváltozott a hittanóra időpontja. De az is lehet, hogy Uwénak többet nem akadt sürgős dolga pont azokon a napokon, és így nem tűnt fel nekem Uli távozása. Boldog voltam, hogy kettesben maradhattam Uwéval.
Azon az estén azonban lefekvéskor, lámpaoltás után a résre tárt ablakon beömlő hideg novemberi levegőben az ágyban fekve valamilyen sugallatra összekulcsoltam a kezem, és elmormoltam a Miatyánkot, amelyet ezek szerint minden különösebb erőfeszítés nélkül megjegyeztem a tanárnő és a fiúk felmondása alapján. Ima közben újabb sugallat ért. Úgy döntöttem, ha háromszor egymás után hibátlanul el tudom mondani az imát, akkor - így fogalmaztam magamban minden különösebb pontosítás nélkül - “holnap minden rendben lesz” … Ez az esti imádság aztán a kamaszkoron túl is szokásommá vált, és csak a felnőttkor évtizedei koptatták el. Kivéve, ami a repülőn való felszállást illeti, ilyenkor mindig elmormolok néhány Miatyánkot, hogy elhárítsam a felszállás első két percének kockázatait, hogy ilyen módon “minden rendben legyen”.
A madridi gépen is így tettem. Először merült fel ugyanakkor bennem az ima hitelességének kérdése. És ha már felmerült, nem hessegethettem el a problémát, hiszen ezzel az imádság hatásosságát veszélyeztettem volna. Kényszerűen bele kellett gondolnom tehát, mitől lehet az én agnosztikus imádságom hiteles, és így hatásos. Ekkor eszembe jutott a nap, amikor Ulival együtt átvágtunk az erdei ösvényen a protestáns imaház felé. Láttam magam előtt Uli hórihorgas alakját, amint dobálja lábait, lóbálja karjait mellettem, láttam csücsöri száját, ahogy szokása szerint folyamatosan méltatlankodva, széles tájszólással beszél. Láttam a fák feketéllő törzse között felbukkanó Pleisse folyót, éreztem a ködtől nedves avart a talpam alatt, és hagytam, hadd kerítsen hatalmába egy időre megint a gyermekkor. És tudtam, ez a megoldás. Ebbe a gyermekkori alapállásba berendezkedve, a gyermekkor mélyéből suttogtam el a Miatyánkot. Ez a hozzáállás hitelesítette imámat. A gyermeki lélekekkel elmondott fohász megtartotta a repülőgépet a legkockázatosabb első két percben a levegőben. A továbbiakat a sorsra és a kapitányra bíztam.
